A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 21. szám - A büntető perrend némely kérdéséről

A JOG 167 fenforgása nem volt sehogy sem kimutatható, amin aztán ugy segített Savigny, hogy ezt a négy birtok-esetet kivételnek állapította meg az alól az általános szabály alól, amely szerint animus domini nélkül birtok nem léteztietik. Szóval kétségtelen, hogy az alanyi elmélet, amely tulajdonképpen a római jog néhány forráshelyéből {Paulus Sent. Rec. 5. 2. §. 1., Dig. 41. 2. 18, Dig. 41. 2. 3. §. 1.. stb.) indult ki s amely az animusnak és corpusnak egyenlő fontosságot tulajdonított a birtok megszerzésénél és megszűnésénél is, a római jog terén is felmondta, a fentebb jelzett négy esetben, a szolgálatot, mégis általános elismerésre tudott szert tenni, s az ellene intézett erős támadások, Mandry (Archív für civilistische Praxis LXIII köt.), Dtrnburg (Entwicklung und Begriff des juristischen Besitzes des röm. Rechts és Pandekten c m.), méginkább pedig Pfeifer (Was ist und gilt im töm. Rechte der Besitz? c. m.) és Lcnz (Das Recht des Besitzes und seine Grundlagen c. m.) részéről, hatás nélkül hangzottak el, mígnem Jnering bírálata teljesen megingatta hitelét s az a tény, hogy a német polgári törvénykönyv s utána a magyar Tervezet, valamint több tekintélyes iró (pl. Strohal, Pininszki, Dernburg) Jheritig elméletét fogadták el, a birtokosi akarat dogmájának elejtését jelenti. Jhering, akinek nevezetes és diadalra induló alaptételeit Der Besitzwille c, 1889-ben megjelent remekmüve tartalmazza, elveti a birtokosi akarat elvét, illetve azt tanicja, hogy az animus egyforma birtoknál és birtoklásnál egyaránt Ez az animus szükséges kellék ugyan rendszerint a birtokláshoz és a birla'áshoz is, de az animust abszorbeálja a corpus s csak ez az utóbbi bizonyítandó. Ennek az a következménye, hogy mivel a corpus egyforma ugy a birtoknál, mint a birlalásnál, az animus pedig nem lehet mínősitő tényező, mert ez is t gyezik a dolog felett gyakorlott tényleges hatalom mindkét fajtájánál : a possessio és detentio közt elvileg nincs különbség és mindig possessio létesül a corpus s a corpusban foglalt animus által, hacsak tételes rendelkezés nem teszi azt kivételesen detentióvá. Annak az okát tehát, hogy valamely tényleges hatalmat a dolog felett nem birtoklásnak, hanem adott esetben birlalásnak minősítenek, nem az animusban kell és lehet keresni, hanem valamely pozitív törvényben, amely a possessiót — bizonyos célból — detentióvá devalválta s ilyen törvényes intézkedés, illetve a törvényben megállapított birlalási tényállás hiányában, egyébként mindig birtoklás forog fenn. Az animust azért ejtette el Jhering, mint minősítő tényezőt, mert folyton változhatik, mert, mint belső momentum, külön nem vizsgálható, külön nem bizonyítható és nem ellenőrizhető. Egyúttal fényes érveléssel kimutatta, dogmatikai, logikai, perjogi, történeti és a jogpolitikai szempontból, hogy Savigny alanyi elmélete helytelen és tarthatatlan. Jhering theoriáját tárgyügyi elméletnek (ObjektivitatsTheorie) nevezik. Ez elmélet ismertetését még annak különös hangsúlyozásával fejezzük be, hogy — mint már jeleztük — J'hering a birlalás intézményét, gyakorlati okból, bizonyos esetekben mellőzhetetlennek és fentartandónak mondta ki s kiemelt három kategóriát, amelyet minden törvényben birlalási viszonyul kell megállapítani. Ezek a következők : 1. a házi, 2. a procuratorius és 3. a momentán detentio esetei. (Folytatása következik.) //A büntető perrend némely kérdéséről. Irta MOSKOVITZ IVÁN dr.; újpesti albiró. Három esztendeje funkcionál a bűnvádi perrendtartás és e három év már elegendő alap arra, hogy az intézmény gyakorlati értékéről bírálatot mondhassunk A jogászközönség legújabban meg is kezdte már ezt a bírálatot és mig a BP.-nak legtöbb rendelkezését (még újításainak javarészét is) megjegyzés nélkül tudomásul vette, addig a kérdéseknek egész sorozatára nézve élénk nézetcsere merült föl, ami már magában véve is a mellett szól, hogy ezeknek a kérdéseknek a B. P.-ban foglalt megoldása nem felel meg a közérzületnek. A legtöbbet megvitatott pontok körülbelül a következők : 1. Ki vezesse és ki foganatosítsa a nyomozatot ? 2. Megfelelő-e a vádtanács intézménye és főképpen a vádtanács határozata elleni tn melius perorvoslatnak korlátozása, illetve kizárása ? 3. Helyes-e, hogy a vádlotthoz a főtárgyaláson csak az elnöl; intézhessen kérdéseket? 4. Kielégitő-e, elegendő garanciát nyújtó perorvoslatnak tekinthető-e az esküdtszéki és a másodfokú ítéletek ellen a semmisségi panasz ? 5. Helyes-e a semmisségi panasz bejelentése körül kifejlődött formáiizmus ? 6. Végül vita tárgya minden, ami az esküdtszéki intézményhez tartozik. E kérdések legnagyobb része fontos nemcsak büntetőjogi, de társadalmi és majdnem politikai szempontból is. A büntető (alaki és anyagi) törvényeknek majdnem összes tételei — még azon rendelkezései is, amelyek politikai deliktumokra vagy politikai jogok gyakorlatára nemis vonatkoznak, — összefüggnek az egyéni integritás, a morális és fizikai szabadság kérdésével és ennek folytán — közvetve bár, — de mégis mindig befolynak az egyéneknek társadalmi és politikai jogszférájára, és alig van e törvényeknek paragrafusuk, amely ne volna vagy garancia vagy sérelem az egyéni és közszabadság tekintetében. így tehát, amidőn a kérdésekkel foglalkozunk, elsősorban a mögöttük rejlő erkölcsi vagy közjogi természetű momentumokat kell figyelembe vennünk. Csak másodsorban van helye a jogászi szakfelfogás bírálatának és csak legvégül, — a két előbbinek sérelme nélkül — jöhetnek számba azok az alacsonyabb, pusztán adminisztratív célszerűségi tekintetek, amelyeket nálunk ujabban, főképpen a B. P. megfelelő voltának kritikája során olyan sokat emlegettek. Csak azokhoz a kérdésekhez akarok hozzászólani, amelyeket az életben — mintegy testet öltve — láttam és ennek folytán az imént felsorolt pontoknak csak némelyikére terjednek ki soraim. Hogy a nyomozat vezetése a közigazgatási hatóságok kezében jó helyen van-e, ana így általánosságban nem tudnék megfelelni. Vannak helyek (pl. az államrendőrség területén), ahol a rendőri hatóságok roppant pontossággal, kimerítően dolgoznak, a bíróság elé kész anyag kerül és a rendőrhatóságok eljárása ellen nemigen merül föl panasz. Vannak viszont olyan területek is, amelyekben a magasabb fokú közigazgatási hatóságok (főszolgabirák) egyáltalán nem nyomoznak, mert 1. hiányzik belőlük az egyéni alkalmasság, a speciális szakértelem és 2. nincs meg a hozzá szükséges személyzetük. Területük és községeik száma olyan nagy, hogy főfeladatuknak, — a tulajdonképpeni belügyi közigazgatásnak — is alig tudnak eleget tenni; az alsófoku rendőri hatóságok (a községek elöljáróságai) meg éppen igen ritkán alkalmasak arra, hogy valamely nagyobb bűnnyomozatot eszközöljenek. Az államrendőrség területén kívül tehát a nyomozati teendők egész terhe a csendőrségre nehezedik. A csendőrség átlag jól végzi föladatát, de kétségtelen, hogy még a legkitűnőbb csendőri nyomozat sem alkalmas arra, hogy mintegy a vizsgálatot helyettesítve, a büntető-eljárás magasabb rendű stádiumainak elegendő alapjául szolgálhasson. Ehhez a fölsőbbfoku nyomozathoz először is a nyomozó közeg jogászi műveltsége szükséges, — nem e:ég, ha a deliktumok általános fogalmait ismeri, — tudnia kell, hogy mik valamely cselekmény lényeges ismérvei, tudnia kell, hogy mi fontos valamely tényállásban, hogy mik a büntethetőséget kizáró, esetleg a megszüntetést indokolttá tevő momentumok és mintegy fogalmának kell lenni arról, hogy a nyomozott tett vagy eset milyen képet fog mutatni a bíróság előtt. A tökéletes nyomozatnak nagy és fölöttébb jótékony szerepe lehet a gyakorlatban, mert nemcsak a bíróság munkáját könnyíti meg a vizsgálatnak nélkülözhetővé-tételével, hanem nagyot lendíthet a felek, főképpen a vádlott sorsán is, az által, hogy az ügyészségnek és a vádtanácsnak teljes képet nyújtva, elősegíti az alaptalan bűnügyek megszüntetését. A csendőrség szolgálata kitűnő ott, ahol példaképpen : a vizsgálóbíró utasítására egyes körülmények állapitandók meg, vagy ahol nagyobb deliktumok ismeretlen bűnözőinek kinyomozásáról van szó. Megfelelő a csendőri jelentés arra is, hogy a vizsgálóbíró további eljárásának alapjául tájékoztatóul szolgáljon, de arra nem elégséges, hogy a vizsgálatot helyettesítse, pótolja és így az egész előkészítő eljárást magában foglalja. Vannak vidéki helyek, ahol a közigazgatási hatóságok a nyomozat vezetésére rá nem érnek és nincs is megfelelő bünnyomozati szakképzettségük és gyakorlatuk; ott a nyomozati teendők a csendőrség és a járásbirósági büntetőbiró közt megoszlanak. És ez a munkamegosztás, helyesebben együttmunkálkodás nézetem és tapasztalatom szerint is igen rendes, hasznavehető eredményt tud tölmutatni. Ha a bíróság a csendőrséggel együtt dolgozik, megvalósulnak a helyes nyomozat főkellékei : jogászi képzettség és objektivitás a vezetésben párosulnak a