A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 21. szám - Perjogunk kiváltságosai

kimondani, hogy a törvénykezés terén egyenlőség elvének az uralkodóházzal szemben érvényesülése az uralkodóháznak még előnyére is válnék. Az uralkodó ezzel is közelebb fog jutni a nemzet szivéhez, az alattvalók ragaszkodása pedig az uralkodóknak legszebb kincse és leghatalmasabb fegyvere. Sőt még tovább megyek. Nem habozom azt a meggyőződésemet hangsúlyozni, hogy a jogegyenlőség eszméjének elismeréséből a monarhikus elv is hasznot fog látni. A jogegyenlőség és szabadelvüség a mai kor szellemében vannak. Aki ezekkel ellentétbe helyezkedik, az sohasem birja a társadalom rokonszenvét kivívni. Viszont az, aki a kor szellemét jól felfogja, az pártján fogja látni az egész modern társadalmat. A kor nagy eszméinek istápolása ennélfogva nagy erőt és fényt ad a koronának. A kor eszméinek mellőzése esetén azonban a korona nem lesz egyéb oly csillagnál, melyet az udvaroncoknak kel! mesterséges uton ragyogásban tartam. A szabad állam és jogfejlődés gátolói nagy emberekké még akkor sem válhattak, ha koronát viseltek fejükön. Ezekből látható tehát, hogy az uralkodóháznak a perjog terén tényleg élvezett kivételes állása nemcsak hogy nem egyeztethető össze a mai kor jogelveivel, hanem ahhoz, hogy a kivételes bíráskodás fentartassék, még magának az uralkodóháznak sem fűződik fontos érdeke. Lássuk most a kérdést tételes jogunk szempontjából. Az mondják az említett tényleges állapot (nem jogállapot) védelmezői és hivei. hogy ez az állapot törvényes. Mikor törvényes valamely állapot ? Akkor, amikor ez a törvényen alapul. Hoztak-e már nálunk oly törvényt, mely az 1839. évi egyezményt törvénybe iktatta? Vagy hoztak-e oly törvényt, mely az említett állapotot szentesíti f Nem. Nos tehát?! Azt mondják erre jogászelmével, hogy nemcsak az a törvény, amit a parlament alkot. A jognak nemcsak ez az alakszerű törvény a forrása, hanem egyéb is. Minden jogrendszer s így a mi jogunk is forrásul ismeri el a szokást, valamint a bírói gyakorlatot is. Bíróságaink gyakorlata pedig az 1839. évi egyezményt elfogadta. Igaz, hogy a szokás és a birói gyakorlat jogforrásokul vannak elismerve és erre, különösen ott, ahol, — mint nálunk is — nincsen a jognak minden intézménye alakszerű törvénynyel szabályozva, nincsen teljes kodifikáció, szükség is van. Erre azonban azt jegyzem meg, hogy elég különös jelenség az, hogy nálunk jogásznemzetnél ilyen birói gyakorlat tudott képződni. Még sajátságosabb d^log az, hogy a bíróságok ezt a gyakorlatot, ahelyett, hogy plauzibilis és logikus jog' érvekkel igyekeztek volna támogatni, csak alig-alig indokolták. Nem ismerhetjük el ugyanis indokul a kir. Kűria 11,857/92. sz. a. hozott ítéletében foglalt azt az érvet, hogy az 1868. évi LIV. t.-c. életbelépte előtt az emiitett ügyekben a birói hatóságot a cs. és kir. főudvai nagyi hivatal gyakorolta s ezt a gyakorlatot az emiitett törvénycikk meg nem szüntette, az 1881. évi LX. t.-c. 33. §-a pedig a főudvarnagyi hivatal birói hatóságát kifejezetten elismerte. Igaz, hogy az 1868. évi LIV. t.-c. által szabályozott polgári perrendtartás és az ezt kiegészítő s módosító 1881 évi LIX. t.-c, s az úgynevezett perrendtartási novella erről a kérdésről hallgatnak. A kir. Kúria tehát a qui tacet consentire videtur elvéből következtet. Mi azonban így állítjuk fel a tételt: Ne taceat ille,qui vuli excepüonem. Ha a törvény az általános szabályokat állítja fel s mégis akarja a kivételt, ugy juttassa is ezt kifejezésre. Az említett két törvény a polgári perrendtartást általában szabályozza, midőn tehát a kérdésben forgó kivételt nem állapítja meg, e tényből nemis lehet arra következtetni, hogy a törvény a kivételes jogot elismer. A lehető legerőltetettebb okoskodás és szándékos tévedésbeejtést célzó ferdítés pedig az, hogy az 1881. évi LX. t.-c. 33. §-a a főudvarnagyi hivatal birói hatóságát kifejezetten elismerte. Hogyan is szól az a 33. § ? Eképpen: «A királyi palotában és általában a királyi udvari épületekben, a királyi ház valamely tagjának laképületeiben és a területen kívüliség jogát élvezők lakásán végrehajtási cselekmények csak a főudvarnagyi hivatal kiküldöttje, vagy az általa megkeresett bírósági közeg által teljesíthetők)). «Katonai vagy katonaság használatában levő épületekben végrehajtási cselekmények csak az illető parancsnok értesítése után foganatosíthatók. A parancsnok a végrehajtási cselekmény foganatosításánál való jelenlétei végett katonai személyt bizhat meg». Hol van itt szó birói hatóságról, birói hatáskörről? Sehol. Itt csakis végrehajtási cselekményről van szó. Hogy pedig a bíráskodás nemcsak nem azonos a végrehajtással, sőt ettől, — mert ítélkezéssel nem jár, — nagyon, de igen nagyon külömbözik, azt talán nemcsak a jogászemberek, de a laikusok is tudják. Álokoskodás az, hogy a főudvarnagyi hivatal birói hatósága irott törvényen alapul. A főudvarnagyi hivatal birói hatóságát a felfelé érdemeket szerezni vélő bíróságok gyakorlata ismerte s csupán igy történt az, hogy az 1839. évi egyezmény a törvényszerű állapotba jutott bele, mint Pilátus a krédóba. A szokás és a birói gyakorlat által alkotott jog azonban nem állandó. A szokás változik s ezzel együtt kell változni az arra alapított jognak is. A birói gyakorlat pedig mégkevésbbé állandó s csupán abból, hogy a birói gyakorlat valamely elvet elfogadott, még nem következik az. hogy ez az elv helyes és életrevaló is. Különösen pedig akkor, amikor a birói gyakorlat erőszakosan jár el, a jogászviiágtól nem lehet azt a jogot megtagadni, hogy az ellenkezőt vitassa. Ha a bíróságok valamely gyakorlat helytelenségét s a korszellemmel ellenkező voltát ismerik fel, mi sem állhat annak útjában, hogy a visszás állapotot megszüntessék. Amig tehát bíróságaink érvei csak annak megállapításában merülnek ki, hogy a birói gyakorlat az 1839 évi egyezményt elfogadta, addig e kérdés elbírálásánál jogi tudásukat és logikus gondolkozásukat nem lehet látni, addig bölcseségüket még mindig ajtón kívül hagyták. Miért hagyták kivül ? Nem tudom, mert nem hiszem, hogy a bíróságokban is jobban fejlődött volna ki a hiperlojalitás a jogérzetnél. Feltéve^ de meg nem engedve, hogy az uralkodóházat az igazságszolgáltatás terén is különleges állás illeti, e kiváltságnak magának a mindenkori uralkodónak személyén tul terjesztése — szerintem, — hibás felfogás eredménye. A király kiváltságos jogai csak államfői minőségéből folynak, de amint az államfő csupán a király lehet, éppúgy az államfői minőségből eredő jogok is csak őt magát illethetik. Hogy azonban a monarhikus és dinasztikus elvnek is eleget tegyünk, koncedálnánk az államfő kiváltságos jogai egy részének a király nejére, a trónörökösre, ennek nejére s szoros értelemben vett családjaikra kiterjesztését. A kiváltságos jogoknak e körön tul hajtását azonban még a monarhikus és dinasztikus elv integritása sem kívánja. A jogok védelme minden állampolgárt megillet, ezért gondoskodnak a perjogok oly szabályokról, melyek az önkényes ítélkezést meggátolják, — szóval gondoskodnak a jogvédelem biztosítékairól (garanciáiról). Ámde biztosítja-e a főudvarnagyi hivatal bíróságának törvénykezési eljárása a magyar állampolgároknak azt a jogvédelmet, amit akkor is élveznének, ha ugyanoly természetű jogügyben közönséges jogalannyal magyar bíróság előtt állanának szemben ? Igaz ugyan, hogy a főudvarnagyi hivatal bíróságának határozata ellen felebbezni lehet a bécsi főtörvényszékhez, két eltérő ítélet esetén pedig a bécsi legfőbb törvényszékhez, azonban nem hiszem, hogy ezek a bíróságok a magyar állampolgárok állal folyamatba tett ügyekben a magyar jogot alkalmaznák. Addig a jogvédelmet nem láthatjuk biztosítva, amig oly jotfügyek létezhetnek, melyeknek elbírálásánál a jogalany kiléte döntő szerepet játszhatik, De nemcsak azért visszás állapot a főudvarnagyi hivatal bíráskodása, mert a modern jogelvekkel és perjogunkkal ellenkezik, de visszás azért is, mert a magyar állam alaki felségjogai egyikét t. i. a bíráskodási felségjogát is sérti. A főudvarnagyi hivatal ugyanis nem székel az országban. Bíróságának tagjai bíróságaink szervezetén kivül állanak, azokat a király nem a magyar igazságügyminiszter ellenjegyzése mellett nevezi ki. Egy sebzett rész igazságügyünk testén. II. Áttérünk most a területen-kivüliséget élvezőkre. A területen-kivüliséget élvezik, — mint fentebb is említettük, - a külföldi fejedelmek, ugy a külállamok képvi-