A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 15. szám - A végrendelkezés korlátozásának kérdése az angol jogban

A JOG 121 közjog minden tételének határát, melyen alul beáll az engedés, melven felül kezdődik a megvalósíthatatlan. Szer?önk jelen művében szintén mint pozitív jogász, e határok közt mozog, — rámutat arra, hogy az 1867: XII. t.-c. ben letették az engedmény végső határait a közösnek megjelölt ügyeket illetőleg, majd utal arra, hogy az itt kimondott elvekből nincs leengedésnek helye, majd épp a pozitív jog tételeinek fölhasználásával fölállítja a tételt, hogy az 1867: XII. t.-c. korlátai közt nemzeti törekvéseink megvalósithatók; — s szerzőnk müvének, — ha az abban foglaltakat a mindennapi élet megvalósítja — végső szankciója az lesz, mit ifj. Andrássy Gyula gr. ilyképp illusztrál: «És ma Európa egy parlamentjének sincs több joga seregével szemben, mint a magyarnak a közös sereggel szemben*. (1867. évi kiegyezés 174 1.) Tévednek azonban mindazok, kik e műben politikai tendenciákat látnak, vagy pártzászló-bontásra következtetnek. Bizonyos az, hogy a magyar közjognak nincs egyetlen tétele, amelyet, ha taglalunk, akarva-nemakarva, politikai témához nyulunk; ennyiben politikai mű szerzőnk müve is. A taglalt kérdés politikai relációit Beksits Gusztáv irta meg, közkézen forgó tanulmányaiban s vezércikkeiben Szerzőnk ellenben a 67-es jogalapon állva, általánosságban nem megy tovább annál, mit épp a 67: XII. t. c. által teremtett helyzetre br. Eötvös József mondott, t. i.: «Ha egy nemzet meggyőződve arról, hogy függetlenségének és szabadságának biztosítására saját ereje bizonyos konjunktúrák közt nem elegendő, ha ezl belátva, mai nemzetekkel szövetségre, állandó szövetségre lép, ha ennek következtében valami jogo-, kat köt ki magának, ugy bizonyos kötelességeket is vállal magára: állithatjuk-e, hogy függetlenségéről mondott le? A függésnek mérlege nem az, hogy valamely nemzet bizonyos tárgyakra nézve maga nem határozhat, hanem az, vájjon azon kérdések elhatározásában, melyek reá nézve fontosak, mily befolyással bír, és ott, ahol közös ügyei elhatároztatnak, a másik fél, melylyel szövetségre lépett, nem gyakorol-e több jogot, mint ő ? Ha több jogot gyakorol, akkor azon arányban, melyben a másik fél jogköre tágabb, csakugyan függetlenségéről mondott le. Ha nem tágabb, akkor nem mondott le függetlenségéről, csakhogy jogainak független gyakorlatára nézve más módokat állított föl.» (1867. XII II. i Teljesen e körül forog 1526 óta, éppúgy mint ma is a had ügyi kérdés lényege, — azonban csak ujabban, mondhatni legújabban vált ez a kérdés akuttá, esik legújabban foglalkoznak ezzel, mint olyannal, mint amely közjogunk, vele együtt államiságunk kiváló része. Régi közjogiróink megelégszenek azzal, hogy elősorolnak egynémelytörvéryt, szólnak a bandériumokról, stb. A hadsereg s ezzel kapcsolatosan hadügy, közjogi és politikai oldalát nem emiitik meg. Bizonyos reszignáció vonul át műveiken. Előttem van Schwartner nagybecsű műve, kiváló ismertetője ez annak a kornak, t. i. a XIX. század elejének. A mű II K. 289 lapon ez áll a hadügyre nézve: «Zwoelf ungarische Infanterie und 10 Cavallerie oder Hussaren Feldregimenter gehören notorisch zum Kern der österreichischen Armee» stb. ... A II. K. 142. lapon) az országgyűlés egyik főtárgyának megjelöli a *Contributions und Subsidienwesen* ; stb., de a magyar közjog általunk vitatott álláspontját nem emliti meg, azt nem domborítja ki. Igen érdekes továbbá Virozsil munkája (III. K. 198.), hol ezek olvashatók: «Die Verwaltung und oberste Leitung des gesammten Militárvesen in dem österr. Kaiserstaate kann .... nur in der einzigen Person des österreich. Herscher vereint und ausschliesslich gedacht werden; dem ind^ssen bei der Ausübung dieser Machtvollkommenheit die oberste Militárbehörde, der s. g. K. K. Hofkriegsrath in Wien, von altér Zeit her zur Seite steht>, stb A különben jóindulatú s nagytudományu szerzőnek egész fölfogása a hadügyek terén ebben a keretben mozog. Fényes Ele* statisztikai műve (II. K. 189. I.) igy vázolja az egykorú viszonyokat: «Ambár az ausztriai birodalmat képező országok polgári szerkezetükre nézve egymástól távol állanak, s különösen Magyarország e tekintetben a többi ausztriai országoktól lényegesen különbözik: mindazáltal mind a magyar, mind a nem-magyar hadsereg igazgatása egy hasonló szerkezetű egészet képez, mely egy központi főkormányszék, t. i. a Bécsben létező fő haditanács által egyenlő szabályok és törvények szerint kormányoztat ik» stb.(1813). — Rosen m an n, L a k i ts, Cziráky munkái szintén nem elegendők arra nézve, hogy azokból valaki a mai állapotokat fölismerje. Az 1526-tól 1818-ig tartatott országgyűlések történelmét átnézve, igen sok azokban a querela, gravamen és óhaj, pozitív javaslatazonban vajmi kevés, a rendek jól érzik, hogyaz 1526-t al megszűnt archiregnumot a maga mivoltában föl nem állithatják többé;-- nemképesek,- hogy önálló hadat s hadügyet a nép gyér volta s az anyagi eszközök fölöttébb hiányos voltánál fogva szervezhessenek, mindenféle modusokat keresnek tehát, hogy befolyásukat érvényesítsék, azonban a gravemeneken tul nem jutnak. Ezen kor országgyűléseinek ismerete mindenben igazolja azt a szomorú képet, melyet G r ü n\va 1 d Réla vázol Régi Magyarország cimü műve Xl-ik fejezetében. Bárhogy vitassuk a kérdést, egy bizonyos, hogy sem 1715, sem 1741, sem 1790-ben nem találunk oly jelenségeket, melyek oly rendszeresek lennének a hadügy kérdését illetőleg, mint a 67: XII. t.-c. Dezidériumok ezek. Nem egyebek, mint Kiemelései annak, mit mi más viszonyok közt igy ismerünk föl: <államiságunk és önrendelkezési jogunk csorbákat szenvedhetett a gyakorlatban, de a közjog szemporttjából ez államiság és önrendelkezési jog bizonyos lekötések mellett mindig teljes és csorbítatlan volt.» (Beksits.) Ezen tul 1848-ban sem mentek. Az 1848. évi törvényben nincs «hadügyminiszter> megjelölve, I csak a honvédelem osztályai, a magyar hadsereg mint jogfönntartás meg van jelölve, de gyakorlati kivitele nincs megírva. A közös ügyeket a pozsonyi országgyűlés 1848. évi március és április havában elismeri.«A tényleges és az önálló hadsereg fogalmának megfelelő magyar hadsereg* csak 1848 november havában, tehát a szakadás pillanatában jön létre, midőn a honvédelmi bizottmány és a hadügyminiszter kiadta a rendeletet, miután a hazánkban levő magyar sorkatonaság mind megesküdött az alkotmányra és fölvette a magyar színeket: köztük és a honvédség közt helytfoglalt minden külömbség megszűnt, az ezredek eddigi, nagyobbrészt idegen nevei s a tulajdonosok jogai eltöröltetnek, s az egész régi és uj magyar hadsereg a honvédsereg nevét és számait viselendi. (L. Közlöny líSirv 172. sz.) Kérdés most már az, hogy ez az állapot ma egy ujabb szakadás nélkül ilymód előidézhető lenne-e, mert az önálló magyar hadsereg fogalmának csakis ez felelne meg. Az illusztrált 1848 előtti tehetetlen állapottal, majd a szakadásos 1848—49-iki iránynyal mindenképp szemben áll a mai állapot, mely elismeri, hogy a nemzetnek — hadsereghez való joga abszolút, valamint ily természetű abbeli joga is, hogy a magyar nemzet államisága érvényesüljön magukban a nemzetközi viszonyokban. . . . Magyarországnak tehát föltétlen joga van a különálló hadsereghez. (Beksits) Ez szerzőnk kiindulási pontja és épp az 1767 : XII. t.-c. 9—14. §-ai alapján, melyen belül a nemzet, minden jogait tényleg megvalósíthatónak vitatja a nélkül, hogy ezáltal a monarkia védőképessége csorbát szenvedne, — s a 67-es alkotás keretében <a—h.» pontok alatt (24 skl.J elősorolja mindazon kívánalmakat, melyek törvény értelmében a magyar hadsereg kritériumát képezik, melyek valódisága ellen kifogás nem emelhető s mely követelmények tényleg pozitív jogunkban beleértvék s a gyakorlatba átmentek. Jogos követelmények továbbá, hogy a magyar korona országaiból sorozott újoncok kizárólag magyar csapatokba osztassanak; a magyar tisztikar, a magyar nyelv érvényesülése régebbi törvényeinkben megvannak, s fokonkint nyernek életet. Mindeme kérdések tárgyalásánál, ha az aligmultra visszapillan tunk, a haladást lehetetlen nem tapasztalnunk, shogy a jövő a 67-es k-reten belül szerzőnk tétéleit a magyar címert, jelvényeket stb., illetőleg, mit tud érvényesíteni, az mindig azon generáció politikai súlyától fog függeni, mely az aktiv politikára mindenkor és mekkora befolyást fog gyakorolhatni. Igy értelmezte br. E ö t v ö s is függetlenségünk togalmát. A jogi kérdést szerzőnk teljesen tisztázza s fölállítja, — mindezt igen helyesen cselekszi. Az előzményekből tudjuk, hogy régi auktoraink a magyar közjog szellemét nem értették, a tényleges állapotokat, ugy, amint voltak, elfogadták; azontúl nem mentek, annak genezisét nem ismerték, nem kutatták, — a közjognak ily mehanikus fölfogása és tanítása lankaszt lag hatott a szellemekre s számos generáció tudatában sem élt jogának, tudatában sem volt annak, hogy mi a jogalap, s mik annak a fejleményei. Ma már a tisztultabb jogi fölfogás mellett, a történelmi kutatások bő adatait fölhasználva, a közjogot a rég obskúrus formákban pertraktálni nem lehet. Szemmel kell tartanunk azonban nemcsak hazai népfejlődésünk és viszonyainkat, hanem a szomszéd osztrákot is. Szerzőnk utal arra, hogy vigyáznunk kell erről a részről is. Az 1867. 21/XII. osztrák törvény nekünk semmit sem garantál, semmi jogainkat el nem ismeri, csak ad hoc, a viszonyokból folyó adminisztratív törvény, mely a közös ügyek kezelését szabályozza, — egyéb semmi, de még a magyar alkotmányos álláspontot itt sem követi nyomon. A magyar közjog pozitív jog, kiterjed ez államéiet minden mozzanatára; garantálja a nemzet szuverénitását s kijelöli az ebből keletkező követelményeket, ahová igen természetesen a véderő kérdése is tartozik. A p zitiv jog ilyképpi tárgyalásának célja, hogy a jogfolytonosság érzete generációról generációra átvezettessék. A pozitív jog ilyképpi traktálásának a célja, hogy a közjog minden kétértelműségtől, téves kitételek, kifejezések- s megjelölésektől megtisztittassék. Sehol sem okozott annyibajt, mint nálunk a szavak, kitételek s megjelölések helytelen használata. Merem kockáztatni: ha a 67- es alaponszigoruanamagyar jogszellemében egy helyes terminológia fejlődik ki, igen sok visszásság s közjogellenes tan nem kap I áh r a, igen sokfélreértés már csirájában elfojtatnék. Szerzőnk sok ily, látszólag apró tévedésekre utal (1! 30— 3 I.), melyek első percben csekélyeknek látszottak, de gyakorlatba átmenve s összességökben a magyar közjog élő anyagát hátrányosan befolyásolták s visszásságokra adtak alkalmat. Szerzőnk műve tehát erős utalás arra is, éspedig nemcsak tanítványaival, de a jelenben élő aktiv politikai generációval szemben is, hogy a jogtételek formulázásában, a megnevezések, a megjelölések használatában eléggé óvatosak nemle hetünk. Utalás ez arra is, hogy általános tételek kimondásában a