A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 42. szám - Perjogi kérdések, tekintettel az uj perrendjavaslatra. Folytatás

300 A JOG Nem mérlegelése az a bizonyítékoknak, ha csupán azt mondjuk ki, hogy a tanuk egymással ellentétes vallomást tettek; tehát egyiknek sem hiszünk. Minden kétségen felül áll ugyan, hogy az ellentétesen valló tanuk közül az egyik csoport hamisan vallott. Úgyde az, hogy a tanuk köze hamis tanú is van, nem ok arra, hogy most már ezért egynek sem és igy az igaz tanúnak sem adjunk hitelt. Feltesszük, hogy a tanuk szembesítés után is megmaradtak vallomásuk mellett és mégsem tartjuk az összes vallomá sokat elvetendőknek. A bizonyítékok szabad mérlegelésének magasztos elve ily esetekben domborodik ki leginkább. Nézzük, kik és mik azok a tanuk, rokonság, sógorság, alkalmaztatási viszony füzi-e azok egyikét, vagy másikát a peres felek egyikéh.z vagy másikához. Kára, haszna, érdeke lehet-e az egyik vagy másik félnek a per kimeneteléből. Ha mindezt szemügyre vesszük, ha mindezt mérlegelés tárgyává tesszük, látni fogjuk mindjárt, hogy az egymással ellentétesen valló tanuk közül egyik vagy másik aggályosnak, megbízhatatlannak fog mutatkozni. Ha meg tudomásuk, értesülésük okát, alapját, vallomásaiknak béltartalmát, s a per egyéb adataival való összefüggését vizsgáljuk: nem lesz nehéz kideríteni és megállapítani, hogy az egymással ellentétesen valló tanuk közül melyik mondott valót és melyik valótlant. Ily belső vizsgálat és mérlegelés után megállapítható és meghatározható aztán, hogy a bíró melyiknek ad hitelt és melyiknek nem. Nem lesz tehát arra szükség, hogy ha mind egymással ellentétesen vallottak, mind eldobjuk. Hanem kiválasztás után megtarthatjuk az igaz vallomást. A szolgáltatott bizonyítékoknak az összeütközése tehát csak látszólagos; mert valamely tény csak egy módon történhet, miből folyik, hogy a történet mikéntjét bizonyító tanuknak is csak egy értesülésük lehetett. Hogy pedig a szem- és fültanuk értesülése és elbeszélése közül melyik hihetőbb, melyik az igazi, annak a kiválasztása és megállapítása képezi a biró feladatát. A bizonyító-eszközöknek a valószinüsitő-eszközökhöz való közel rokonsága folytán mindez a valószinüsitő-eszközök összeütközésére is alkalmazható. A valószínűsítés elrendelése és felvétele. A német perrend 359. §-a, az osztrák perrend "277. §-a, valamint az 1893. évi XVIII. t.-c. f56. £-a szerint bizonyításfelvétel elrendelése esetében a bíróság bizonyítás-felvételt rendelő végzést hoz, melyben a bizonyítandó tényeket és a bizonyitó eszközöket megjelöli. Ugyanilyen intézkedést tartalmaz az 1902. évi javaslat 179. §-a is. Nem tartalmaznak azonban eme perrendek intézkedést a tekintetben, hogy vájjon a valószínűsítés mily módon rendelendő el. Abból a körülményből azonban, hogy kérvényi ügyeknél a valószínűsítő eszközök a beadványhoz csatolandók — 1902. évi javaslat 13li. §. — ha ellenben a valószínűsítés felett tárgyaláson hozatik határozat, az nyomban eszközlendő, következik, hogy a valószínűsítést külön határozattal elrendelni nem kell. A valószínűsítés felvétele pedig a bizonyítás-felvétel szabályai szerint és annak a módjára történik. Tekintettel azonban arra, hogy itt nem teljes meggyőződés, nem teljes bizonyosság, hanem csupán csakis hihetővé, elfogadhatóvá-tétel a cél, a valószínűsítés felvételénél a biró nincs kötve a bizonyitásfelvétel szigorú szabályaihoz. Az osztrák perrend 274. §-a ezt kifejezetten ki is mondja, 1902.. évi javaslatunk e tekintetben intézkedést nem tartalmaz. Tanukat és szakértőket tehát a rendszeres kihallgatás mellőzésévei elegendő egyszerűen és röviden csupán meghallgatni, s amennyiben a biró annak szükségét nem látja, megeskettetésük is elmaradhat. A valószínűsítő teher. A törvény illetve javaslatunk azt. hogy ki mit köteles valószinüsiteni, erről intézkedő és fent felsorolt szakaszaiban esetről-esetre világosan és határozottan előírja. A valószínűsítő teher kérdése tehát a gyakorlatban vitára és ellentétes nézetekre nem tog alkalmat adni. A valószínűsítés megállapítása. Különbözők levén a valószínűsítés esetei, a valószínűsítés megállapítása, vagyis annak a kimondása, hogy valamely tény valószínűsítve lőn-e vagy nem : szintén különböző kell, hogy legyen. Nevezetesen, ha egy harmadik személy valamely per iratait megtekinteni akarja, az, hogy jogos érdekét valószinüsitette-e, általában véve minden formális eljárás mellőzésével csak szóval fog megállapittatni. Mig ellenben némely esetekben, minő pl. a költségbiztositék összegének a megállapítása, a valószínűsítés megtörténte végzéssel lesz megállapítandó. Ha pedig pl. előkészítő eljárás volt elrendelve, és ha a fél az arról készített jegyzőkönyvbe felnemvett tényállításokat, nyilatkozatokat és bizonyítékokat akarna a szóbeli tárgyaláson előadni, annak a valószínűsítése, hogy azokat a kiküldött biró előtt hibáján kívül nem érvényesíthette, valamint annak a megállapítása, hogy az eskü alatt kihallgatott felek közül melyik félnek valószínűbb a vallomása : az ítéletben történik. Folytatása következik.) Hozzákerül a bizva-bizó, de azért teljesen készületlen je" lölt vizsgázni a büntető-törvényoől, melynek legkönnyebb kérdését kapja a jó kedvében is levő cenzortól. — Mi a lopás ? — Ha valaki valamit elvisz, az lopást követ el. — De talán egy házat, vagy szántóföldet nem vihet el valaki ? — Ha valaki ingó dolgot elvisz, az tolvaj. — Jó, jó, ám az a dolog, amelyet én elviszek, az enyém ? — Ha valaki idegen ingó dolgot elvisz. . . . — Helyes, de hátha az a dolog az utcán fekszik gazdátlanul ? — Aki idegen ingó dolgot másnak birlalatából elvisz, lopást követ el. — Egészen igy volna, ha nem lehetne az az eset is, hogy a tulajdonos engedélyével veszi el a dolgot. — Aki idegen ingó dolgot másnak birlalatából, annak beleegyezése nélkül elvesz, lopást követ el. — De ha én elveszek valamit barátomtól azon célzattal, hogy őt megtréfáljam, megbosszantsam és később visszaadom neki a tárgyat ? — Aki idegen ,ingó dolgot másnak birlalatából, annak beleegyezése nélkül azon célzattal elvesz, hogy azt eltulajdonítsa .... — Sőt az is megeshetik, hogy azt mondom neki, te tartozol nekem 20 forinttal, én ezért elviszem beleegyezésed nélkül ezt a szép vázát, s barátom ennyiben hagyja a dolgot. — Azon célzattal veszi el hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa. — No, látja! Köszönöm. Egyik hírneves nagyságunk jogászkorában ismeretes volt arról, hogy az egyetemen soha semmiféle tankönyve nem volt. A tanárok előadásait szorgalmasan jegyezte gyorsírással, s mindjárt az előadás után a majdnem szórul-szóra leirt tananyagot otthon közönséges irásba szedte. Este az akadémia könyvtárában lehetett őt találni. Mikor pedig a vizsgák elérkeztek, az általa összegyűjtött anyag felhasználásával kérdéseket és feleleteket alkotott a vizsgázandó tárgyból. Mikor az ügyvédi vizsgát is kiállotta, egy alkalommal vacsoránál összekerül egy jogszigorlóval, kinek kérésére a római jogból a rigorozistával olyan próbavizsgálatot tart. Miután ez nem a legjobban ment, a jogász mentegetőzött, hogy nem mennek fejébe a latin kifejezések és definíciók, pedig — Isten látja lelkét — már hatodszor keresztültanulta a római jog tankönyvét. Majd e kérdéssel fordult a cenzorhoz. — Ön három éve, hogy e tárgyból szigorlatot tett, mennyi idő alatt készült el belőle, hogy még most is olyan jól tudja? — En a vizsga előtt egyszer olvastam át H. tankönyvét. — Lehetetlen ? Még ha főesküt tesz is rá, sem hiszem. — Csakhogy a szigorlatot négy évvel megelőző első alapvizsgálaton ugyancsak a római jogból kitüntetéssel feleltem. — Az már más! Vájjon akkor hányszor olvashatta el a könyvet ? — Egyszer sem.