A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 39. szám - A XXVI-ik német jogászgyülés

A JOG 155 het — A valtoi jogok fentartására csak a váltónak törvényszerű birtokosa szamára felvett óvás szolgálhat alapul. A zilahi kir. törvényszék (1901 március 15. 1,790/901. sz. a.) A kifogásoknak helyt ad, a sommás végzést, kifogásoló alperesekkel szemben hatályon kivül helyezi. Indokok: Ámbár a váltótörvény 16. §-ában foglalt azon rendelkezés mellett, hogy az engedményt magára a váltóra kell rávezetni, amely intézkedés csak az engedmény egy különös faját hozza fel, kizárva nincs, hogy a váltókövetelés közönséges köztörvényi joghatálylyal hiró engedmény utján átruházható ne legyen, mindazonáltal felperes kereseti jogosultsága megállapítható nem volt, mert a per folyamán beigazolt azon körülmény,hogy felperes a kereseti váltóban foglalt összeget a takarékpénztárnak kifizette; valamint azon tény, hogy a váltó a felperes birtokában van, s a B. alatti engedmény képeznek ugyan bizonyió tékot arra. hogy a váltólevélnek mint bizonyítékul szolgál, okiratnak tulajdonjogát felperes megszerezte, de ebből még az hogy felperes a takarékpénztárnak a váltón alapuló jogait is megszerezte volna, nem következik, mert ennek igazolására a takarékpánztár forgatmánya, illetve a váltón alapuló jogok engedményezése okvetlenül megkívántatik, ez pedig sem a kereseti váltóval, sem a B. alatti engedménynyel, mely utóbbival annak tartalma s Z. L. és ifj. S. K. tanuk vallomása szerint csakis a váltón alapuló követelés biztosítására szolgáló zálogjog képezte az engedmény tárgyát, beigazolva nem lett, s igy felperes a követelés érvényesítésére sem váltói, sem köztörvényi uton legitimálva nem lévén, a per megindítására jogosított váltóbirtokosnak tekinthető nem volt. ennélfogva a sommás végzés hatályon kivül helyezése mellett, felperest stb. A debreceni kir. itelötabla ^1901 április 23. 1,458/901. sz. a.) Az elsőbiróság ítéletét indokainál fogva helybenhagyja, azért, mert, felperes, ki a k—i takarékpénztárnak a B. J. ellen fennálló és jelzálogilag biztosított követelését az 1881. évi LX. t.-c. 190. §-a alapján magához váltotta, ezzel a tényével csak a nevezett pénzintézetnek B. J. ellen való követelését és azt a jogot szerezte meg. hogy ezt a követelést a biztosítékul szolgáló zálogjog keretén belül érvényesítheti, de külön átruházás hiányában a követelés alapjául szolgált váltót meg nem szerezte s igy a kereseti váltó alapján jogokat nem érvényesíthet, mert továbbá a váltótörvény 36. §-a szerint a váltóadós csak a váltó törvényszerű tulajdonosának tartozván fizetni, a váltói jogok fentartására csak a váltónak ilyen birtokosa számára felvett óvás szolgálhat alapul, a kereseti váltónak törvényszerű tulajdonosául azonban a felperes tekinthető nem lévén, a részére felvett óvás a visszkereseti jog fentartására nem alkalmas, szabályszerű óvás hiányában pedig az alperesek, mint kibocsátó és forgató ellen a váltótörvény 41. §-ában foglalt rendelkezés szerint visszkereseti jog nem érvényesithető. A m. kir. Kúria i 1902 február 5. 911/901. sz. a.) A másodbiróság ítélete a benne felhozott és az elsőbiróság Ítéletéből átvett indokokból helybenhagyatik. Felperes keresetének tárgya nem a csődvagyon értékesítése, mert a csődtömeghez tartozó ingatlan vagyon értékesítése annak a vagyonnak eladásából áll. Ilyen körülmények között a felperes keresetének tárgyára nézve nem vonatkozik a csődtörvény 203. §. az a rendelkezése, amely szerint ha a csödválasztmány a kényszeregyességi ajanlatok az egyességi eljárás megindítására alkalmasnak találja és erről a csödbiztost kötelességszerűen értesiti, az a körülmény a csődtömeg értékesítését, a csődtörvény i56. § második bekezdésének kivételével felfüggeszti. A m. kir. Kúria felülvizsg. tanácsa (1902 január 30. H. 18 19<J2. sz." B. és K. cég ellen nyitott csődben kinevezett ügygondnoknak felperesnek, B. Simon Zsigmond alperes ellen lakás kiürítése iránt a bpest VI. kerületi kir. járásbíróság előtt folyamatba tett ügyében következő végzést hozott. A felfolyamodásnak hely nem adatik. indokok: Felperes keresete arra irányul, hogy alperes a B. és K. cég illetve ennek tagjai B. Simon Zsigmond és K. Márk Miksa csődtömegéhez tartozó házban az alperes mint közadós által elfoglalva tartott lakásnak felperes csődtömeggondnok kezelése és rendelkezése alá bocsátására köteleztessék, vagyis érvény szereztessék a csődtörvény 3. §. ama rendelkezésének, amely szerint a icözadós a csődnyitás joghatályának kezdetével elveszti a kezelési és rendelkezési jogát a csődtömeghez tartozó vagyon felett, és ezt a jogot, tehát ama vagyon hasznosítását is a csődtörvény korlátain belül csődtömeggondnok gyakorolja. Felperes keresetének tárgya tehát nem a csődvagyon értékesítése, mert a csődtömeghez tartozó ingatlan vagyon értékesítése annak a vagyonnak eladásából áll. Ilyen körülmények között a felperes keresetének tárgyára nézve nem vonatkozik a csődtörvény 203. § az a rendelkezése, amely szerint, ha csödválasztmány a kényszeregyességi _ ajánlatot az egyezségi eljárás megindítására alkalmasnak találja és erről a csödbiztost kötelességszerűen értesiti, az a körülmény a^ csődtömeg értékesítését, a csődtörvény 156. §. második bekezdésének kivételével, felfüggeszti. Minthogy azonban a csődtömeggondnok ténykedései felett végső sorban a csődbíróság van hivatva határozni és a csődbíróság 48,898'1902. számú végzésével azt határozta, hogy felperes a beadott kényszeregyességi ajánlat feletti határozat hozataláig alperes ellen a kilakoltatási eljárást függessze fel; és minthogy a dolog természeténél fogva fel kell tenni azt. hogy az a kényszeregyességi ajánlat alperesnek is saját ténye; sőt a hivatkozott csődbirósági végzés szerint alperes is kérelmezte a csődbíróságot arra, hogy ellene a kilakoltatási eljárást a kényszeregyességi ajánlat feletti határozat hozataláig függessze fel: ezeknél fogva alperes törvényszerű érdekeire nézve nem tekinthető sérelmesnek az, hogy a felebbezési bíróság a jelen perben az eljárást a kényszeregyességi ajánlat feletti határozat hozataláig felfüggesztette. Az a vételi ügylet, amelynek tárgya nem az ingatlan állaga hanem az attól elválasztandó, ingóság gyanánt értékesítendő faállomány, kereskedelmi ügylet. (A m. kir. Kúria 1902 június 10. 5,890/901. sz. a.) A kereseti váltó előlapjának alsó szélén bélyegzővel reányomott telepítés törölve lévén s ennek következtében a váltó aggályosnak mutatkozván, felperes köteles bizonyítani, hogy a váltó eredetileg nem volt telepítve s hogy ekként jogos volt a telepnek beismerten általa eszközölt törlése. (A m. kir. Kúria l'.J02 ápr. 1. 1,267. sz. a.) Az, hogy a meghatalmazott az általa a váltóra teljesített aláírás mellé fölöslegesen kézjegyet is tett, még nem zárja ki annak bizonyítását, hogy meghatalmazásból teljesíttetett az aláirás. A néviró, aki csupán a kézjegy valódiságát van hivatva bizonyítani, nem tekinthető meghatalmazottnak, hanem csak tanúnak, a névirónak a névaláírásnál határozottan kitüntetett ez a minősége tehát kizárja a meghatalmazási viszonyt. (A m. kir. Kúria 1902 január 23. 6Ó3/901. sz. a.) Bűnügyekben. A Btk. 260. §-ában meghatározott bűncselekményeknek lényeges ismérve, hogy a vád «valótlan»-nak bizonyuljon, vagyis hogy a feljelentett tények olyanoknak bizonyuljanak, mint a melyek meg nem történtek. Egymagában HZ, hogy a való tényeket a feljelentő büntetendőknek minősíti, holott azok bíróilag nem büntetendőknek találtatnak, nem állapítják meg a Btk. 260. §-ában leirt cselekményt. A budapesti kir. büntető járásbíróság (1901. október 3. 1901 B. XIII. 1,199.) hatóság előtti rágalmazás vétségévei vádolt Dr. T. Germán elleni bűnvádi ügyben következőleg itélt: Vádlott T. Germanosz dr. vétkesnek mondatik ki a B. T. K. 260. §-ába ütköző kétrendbeli hatóság előtti rágalmazás vétségében, elkövetve azáltal, hogy L. Emil és M. Miklós sértetteket a budapesti kir. büntető járásbíróságnál iopás, esetleg jogtalan elsajátítás vétségével vádolta és ezért büntetésül a B. T. K. 260. §-a alapján a btk. 96. §-ára való hivatkozással a foganatba-vételtől számítandó 2heti, azaz kettő heti fogházbüntetésre mint összbüntetésre ítéltetik, stb. Indokok: Terhelt a budapesti kir büntető járásbíróságnál, mint pótmagánvádló a btk. 333. §-ába ütköző és 33i. §-a szerint minősülő lopás vétsége, esetleg pedig a btk. 368. §-ába ütköző jogtalan elsajátítás vétsége miatt vádolta sértetteket, még pedig L. Emilt mint felbujtót, M. Miklóst pedig mint tettest. A kir. járásbíróság 1901. B. VIII. 575. sz. ítéletével terhelteket a vád alul felmentette, mert M. Miklós mint a budapesti gör. keleti egyház sekrestyése L. Emilnek, mint az egyház főgondnokának parancsára távolította el a lelkészi lakás előtt kifüggesztett «gör. kel. plébánia hivatal* jeliésü táblát, utóbbinak pedig a tábla eltávolítására kiadott parancsa hivatali intézkedés volt s igy büntetendő cselekmény tényálladéka fenn nem forgott. Ez ellen az ítélet ellen a pótmagánvádlóként eljárt T. Germanosz dr. felebbezést jelentett be, a kir. törvényszék azonban a megtartott nyilvános tárgyalás alapján 33,933/1901 btő. sz. a. hozott ítéleté vei az elsőbiróság Ítéletét helybenhagyta. — Mely ítélet jogerőre emelkedvén, L. Emil és M. Miklós a btk. 227. §-ába ütköző hamis vád büntette miatt tett feljelentést T. Germanosz dr. lelkész ellen; ezt a feljelentést azonban a kir. ügyészség, a tenforogni látszó hatóság előtti rágalmazás vétségének elbírálása végett, a kir. járásbírósághoz tette át. A megtartott tárgyalásra az ügyészi megbizott a btk. 260. ij-ába ütköző kétrendbeli hatóság előtti rágalmazás vétsége miatt emelt vádat terhelt ellen. Terhelt a tárgyaláson azzal védekezett, hogy ő a feljelentés megtételénél jóhiszemüleg járt el, a plébánia épületen lévő tábla az ő tulajdonát képezte, mert azt elhalt hivatali elődje készítette s az egyházi törvények szerint hivatali elődjének ő az örököse, tehát a táblát L. Emil nem volt jogosítva eltávolíttatni s M. Miklós sekrestyés sem volt jogosítva ezt a parancsot teljesíteni. — Vádja külömben sem bizonyult alaptalannak, mert a feljelentésben felhozott az a tény, mely szerint L. Emil a táblát M. Miklóssal levétette, valónak bizonyult, s ebben a tényben a kir. törvényszék is önbíráskodást, tehát jogtalan cselekményt látott fenforogni. — A bíróság terheltet bűnösnek mondta ki a rágalmazás vétségében. — Midőn ugyanis terhelt abból a tényből, mely szerint L. Emil mint az egyház főgondnoka M. Miklós sekrestyéssel a kérdéses táblát levétette, azt következtette, hogy L Emil lopás vétségében mint felbujtó, M. Miklós pedig mint tettes bűnösök, s e miatt ellenük vádit emelt: nemcsak könnyelműen, de egyenesen rosszhiszeműen járt el. Neki mint a