A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 31. szám - Meghatalmazottak az uj perrendtartásban

230 A JOü séges, hogy a tanuskodási. vagy esküvési képesség megállapítható legyen. A vallás megkérdezése pedig elő van irva.*) De az már a képtelenséggel határos, hogy sem a polgári sem a büntetendő ügyekben a tanukhoz nem intézhető olyan kérdés, mely előbbi életüket megvilágíthatná. Az 1868 : LIV. t.-c. 202. §-a szerint a polgári perekben csak ezek az általános kérdések tehetők a tanukhoz: «1. mi a vereték- és keresztneve? 2. hány éves ? 3. minő vallása? 4. mi az állása vagy üzlete ? 5. rokonságban vagy sógorságban van-e a felekkel és hányadizben ? 6. nincs-e ellenségeskedésben a bizonyító fél ellenfelével ? 7. nem áll-e a bi/onyitó fél ellenfelével perben ? 8. nem háramlik-e rá a perből haszon vagy kár ? 9. nem igértetett, vagy adatott-e valami a tanúnak a vallomásáért és ha igen, ki által ? 10. nem volt-e a tanú teendő vallomása iránt utasítva vagy rábeszélve, — és ha volt, ki által ?» A bűnvádi perrendtartás 210. §-a szerint: ((megkérdezendő a tanutói: neve, kora, szülő és lakóhelye, családi állapota, vallása, foglalkozása, a terhelthez, valamint az ügyben érdekeltekhez való viszonya, továbbá az is, hogy az eljárás tárgyául szolgáló bűncselekmény következtében nem szenvedett-e kárt?» Idéztem ezeket a kérdéseket szórul-szóra minden kihagyás nélkül. És ezek között sem a polgári, sem a bünperben nem foglaltatik olyan kérdés, hogy tanú valt-e elitélve, vagy áll-e bűnvádi eljárás alatt} Pedig ezek a kérdések sokkal fontosabbak volnának, mint pl. az a bűnügyekben a vádlottakhoz intézett (a törvényben nem-gyökerező, de a statisztikai adatok gyűjtése végett szokásos) megszégyenlitö kérdés, hogy apja és anyja törvényes házasságban éltek e ? Mert hiszen ugy a polgári, mint a büntetöbirónak nagyonis szükséges volna tudni, mielőtt a tanú esküre 1 ocsájtása felett határozna, hogy milyen előélete van a tanúnak s vájjon törvény szerint bocsátható-e az esküre vagy nem ? Ugyanis az 1881 : LIX. t.-c. 21. §-a parancsolólag mondja : «A nyereségvágyból elkövetett valamely büntetendő cselekmény, avagy hamis tanuzás vagy hamis eskü miatt bűnösnek ítéltetett csupán főesküre s erre is csak akkor bocsátható, ha az neki ellenfele által kináltatott. vagy ellenfele által neki visszakináltatott.» Az 1868: 204. §-a, mely a tanú megesketésére vonatkozik, csak a 242. §-ra hivatkozik, mely csupán az eskütétel módját irja elő s a 223. §. helyébe lépett 1881 : LIX t.-c. 21. §-a csak a perben álló felek esküjéről szól : de azért nem lehet kétség affelett, hogy amely körülmény akadályul szolgál a feleknek az eskü letételénél, ugyanaz akadályul szolgál a tanuknak is. Nyilvánvaló ez az 1894: XVIII. t.-c. 91. §-ából, mely szerint v-a tanú megesketése mellőzendőn — — — 3. ha a tanú hamis tanuzásért, vagy hamis esküért jogereiüleg elitéltetett.)) De erre vall az 1868 : LIV. t -c. 191. §-ának az a rendelkezése is, hogy : «akik hamis tanúságért, vagy hamis esküért már büntetve voltak : tanukul el nem fogadhatók.» Az 1896 : XXXIII. t.-c. 221. §-a nyíltan és parancsolólag kimondja: a A tanú megesketése mellőzendő: — ha hamis tanuzás, vagy hamis eskü miatt el volt ítélve, habár büntetését kiállotta.» Ugyanezen Bp. 222. §-a szerint: «A biróság az eset körülményei szerint ez eskütételtől elzárhatja azt az egyént is : — — 3. aki nyerészkedő szándékból elkövetett bűntett vagy vétség miatt vizsgálat, vagy vád alatt áll, vagy az ily bűncselekmény miatt elítéltetett.)) íme tehát, a bírónak nagy szüksége van arra, hogy a tanú előéletét ismerje. De hát honnan ismeri meg, ha nem lehet a tanú előéletére vonatkozólag kérdést feltenni? Bízza a véletlenre? Polgári ügyekben ilyen véletlen gyakrabban előállhat az ellenfél személyében, aki igyekezni fog, hogy az ellenfél részéről bejelentett tanuk előéletét kikutassa s megtegyen minden lehető kifogást: de miként lehet erre számítani bűnügyekben, ahol pl. a sértett soha nem látta a bűncselekmény történte előtt sem a vádlottat, sem a tanukat s *) Az idézett közleményben a kor- és vallásról: de lege ferenda tétetett említés, az uj polg. perrendtartásnak igazságügyi bizottsági és a plénum előtt folyó tárgyalásai alkalmából. Nem elég-e a tanutói azt kérdezni, hogy elérte-e már a tanuzásra előirt törvényes kort? És kinek használ, kinek árt és mily perjogi előny származik a tanú vallásának fürkészéséből, melyről az csakis saját lelkiismeretének tartozik beszámolni. Cikkíró ur megjegyzése tehát e fontos kérdést meg nem oldja. A szerkesztőség. azok tőle távol és. olyan helyen laknak, ahol utánuk nem tudakozhatik, még ha akarná és módjában volna is. így a biróság bűnügyekben egyedül a tauuk bemondási alapján vizsgálhatja ezeknek állapotját és körülményeit; a B. P. 210. §-a szerint kérdést nem lehet tenni a tanúhoz a tekintetben, hogy volt-e büntetve vagy áll-e bünvizsgálat alatt? Azt pedig az emberi gyarlóság ismerete mellett fel se lehet tenni, hogy a tanú minden kérdés nélkül előálljon az ő rovott előéletének felemlitésével, annál inkább, mert hiszen ebből reá szégyen hárulna s a Bpts. 208. §-át veszi figyelembe, hogy: «a tanú nem kötelezhető vallomásra, vagy valamely kérdés tárgyában feleletre, ha abból reá szégyen hárulna», — amit némelyek ugy magyaráznak, hogy e miatt nem tehető fel a tanúhoz az előéletére vonatkozó kérdés. Egyik felől tehát megszabja a törvény a feltehető kérdések határát, másik felől felelőssé teszi, illetőleg felhatalmazza a bírót, hogy a rovott multu embert ne bocsássa esküre, de nem nyújt neki alkalmat, hogy a tanú múltját kikutassa s igy megtörténhetik, hogy olyan tanuk vallomására fekteti az Ítéletet, akiket, — ha előéletüket ismerte volna — vagy nem bocsáthatott, vagy nem bocsátott volna esküre. Segíteni kell a bírónak ezen a kényes helyzetén, alkalmat kell adni a tanuk előéletének megismerhetéséhez, vagy ugy, hogy feltehető legyen az a kérdés a tanúhoz, hogy volt-e már büntetve, vagy áll-e bünvizsgálat alati és miért? Vagy legrosszabb esetben a tanuk erkölcsi bizonyítványának minden esetben való beszerzésével. Míg ez nem történik, sokszor visszaélhetnek a bíróság jóhiszeműségével. Meghatalmazottak az uj perrendtartásban. Irta POLITZER GUSZTÁV dr., budapesti ügyvéd. A Ház asztalán fekszik már a perrendtartásról közzétett törvényjavaslat. Ezen, hatásaiban nagy fontosságú és eddigi perrendünket gyökeresen átalakító, a szóbeliség és közvetlenség elveire alapított törvényjavaslatnál, ugy az ügyvédekre mint a jogkereső közönségre különös fontossággal bir, hogy perbeli cselekményeket kik végezhetnek a bíróságok előtt. Ezen kérdést a törvényjavaslat a negyedik fejezetben tárgyalja és oldja meg. Ez alkalommal nem akarván a törvényszékek és felsőbíróságok előtti képviselet kérdésével foglalkozni, csupán a törvényjavaslat 95. §-ára, amelyben a járásbíróságok előtti képviselet kérdése tárgyaltatik, óhajtok néhány megjegyzést tenni. Amidőn a mult évben a polgári perrendtartásról szóló törvényjavaslat átdolgozott tervezete megjelent, az ügyvédek részéről a szaksajtóban, a napisajtóban, rendkívüli közgyűlésen, majd az országos ügyvédgyülésen nagyon sok nyomdafesték, szópanasz elfecséreltetett ama nagy sérelem megindokolására, hogy a járásbirósági eljárásban kereskedő- és iparossegédek mint meghatalmazottak főnökük helyett perbeli cselekményeket végezhetnek. Azok, akik az országos ügyvédgyülés iránt érdeklődtek és olvasták az igazságügyi kormányhoz intézett hatalmas és megdönthetetlennek látszó érvekkel támogatott felterjesztést, méltán remélhették, hogy a Ház elé terjesztendő törvényjavaslat a 95. §-ban az ügyvédeknek nemcsak a saját, hanem a közérdekkel is támogatott óhajtásait és kívánalmait mindenben teljesíteni fogja. Azok, akiket szavakkal kielégíteni lehet, nemis csalódtak, mert a törvényjavaslat 95. §-ában már az nincs benne, hogy kereskedő- és iparos-segéd főnökét meghatalmazás alapján képviselheti, azok azonban, akik a látszattal meg nem elégszenek, akiknek nem elég annyit mondani, hogy a törvényjavaslatban ezen szó: kereskedő- és iparossegéd elő nem fordul, hanem akik azt kutatják, hogy tényleg ugy lesz-e, hogy kereskedő-segéd nem képviselheti főnökét, — azok csalódtak várakozásaikban, mert a tervezet és a benyújtott javaslat 95. §-a között tényleg semmi külömbség nincs. Mindkét törvényjavaslatban a 95. §. első bekezdése igy szól : ((Járásbíróságok előtt a fél, valamint a törvényes képviselő a cégvezető és az, aki kereskedelmi társaságot a kereskedelmi törvény rendelkezései szerint biróság előtt képviselni jogosítva van, perbeli cselekményeket személyesen vagy meghatalmazott által nem végezhet.)) Ezen rendelkezések szerint tehát a cégvezető főnökét meghatalmazás nélkül képviselheti, csupán cégvezetői minőséget kell igazolnia, sőt ha a cégvezető nem akar személyesen eljárni, ugy meghatalmazottat is megbízhat, éspedig nem kell neki ügyvédet meghatalmaznia, hanem a 95. §. 1. pontja szerint meghatalmazhatja az apját, nagyapját és igy feljebb, vagy fiát, unokáját, dédunokáját és lejebb. Csak ha a familiá-