A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 27. szám - Szegénységi jog korlátozása a polg. perrendtartás javaslatában

A JOG 1Ö7 tásánál, hogy jelen kereset az eljáró budapesti tözsdebiróság hatásköréhez tartozik-e, kizárólag a hazai törvény vagyis az 1881. LIX. t.-c. 94. §-ának rendelkezése irányadó; ez pedig nem szabja elő, hogy a tözsdebiróság hatáskörének magukat alávető felek bármelyike belföldi lakos legyen és nem tartalmaz olyan rendelkezést, hogy külföldiek a tőzsdei választott bíróság illetékességét ki nem köthetik; ennélfogva az elsöbiróság helyesen határozott, midőn alperes illetékességi kifogást elvetve, a keresetet hatásköréhez tartozónak mondotta ki; következésképp az Ítéletnek kérelmezett megsemmisítésére a tenforgó esetben törvényes ok fenn nem forog. Bűnügyekben. A győri kir. ítélőtábla 4. számú büntetőjogi teljes ülési döntvénye. A B. P. ja. §-a értelmében a tanú megesketése vagy meg nem esketése tárgyában a határozathozatal is elhalasztható-e vagy pedig a megesketés tárgyában mindig a tanú kihallgatása után azonnal kell határozni s csak az eskü tényleges kivételét lehet későbbre halasztani ? Határozat. A B. P. 311. §-a értelmében a biróság nem csupán a tanú megesketés ét, hanem a megesketés vagy meg nem esketés tárgyában a határozathozatalt is későbbre halaszthatja. Indokok. A B. P. 311. §-a a következően rendelkezik: «Mindenik tanú megesketése vagy meg nem esketése tárgyában, kihallgatása és a felek indítványának meghallgatása után, a biróság külön határoz, a megesketést azonban bármelyik fél indítványára vagy hivatalból is későbbre halaszthatja. A megesketés mellőzendő a 221. és 222. §-ok eseteiben sat.» Az idézett törvényszakasz első bekezdésének első része magában foglalja az általános szabályt, annak második része a kivételt. Hogy a kivételes rendelkezés mikor alkalmazandó, arra nézve a lörvény külön rendelkezést nem tartalmaz. Ez a kérdés csak a törvény célzatából ^ratio legis) oldható meg. Ez adja meg a kulcsot a törvény helyes értelmezéséhez s a választ az eldöntendő kérdésre is. A tanú megesketése elhalasztásának más indoka a dolog természete szerint nem lehet, mint az, hogy elkerültessék olyan tanúnak megesketése, akinek megbízhatósága, szavahihetősége iránt a bíróságnak kételyei vannak s akinek vallomása utóbb valótlannak bizonyulhat. A vonatkozó törvény-rendelkezés ezen célzatára mutat az is, hogy ez a rendelkezés kapcsolatba van hozva a rörvény 221. 222. §-aival, melyek meghatározzák azokat az eseteket, melyekben a tanú megesketése mellőzendő, illetve a kihallgatott egyén az eskütételtől elzárható. Ezen esetek olyanok, melyekben a tanúnak megbizhatósához, illetve vallomásának valóságához a tanúnak érdekeltsége, elfogultsága, szellemi képessége vagy szavahihetősége okából kétség fér. Nyilvánvaló tehát, hogy nem az eskü kivételének az időpontja a döntő, hanem az, hogy a tanú eskütételre bocsáttassék-e vagy sem. Ez iránt a biróság, amennyiben kételyei va nak, csak a még kihallgatandó tanuk kihallgatása, esetleg a tanuk szembesítése után, illetve a további bizonyitásfölvétel alapján szerezhet meggyőződést amiből okszerűen következik, hogy ily esetben a tanú megesketése tárgyában a határozathozatalt kell későbbre a kételyek eloszlatásáig — elhalasztani, mert ellenkező eljárás mellett bekövetkezhetnék az az eset, hogy a biróság a bizonyitás-fölvétel későbbi eredménye alapján kénytelen volna előbbi határozatának megváltoztatásával vagy hatályon kivül helyezésével olyan tanút az eskütételtől elzárni, akinek megesketését már előbb elhatáiozta. A bíróságot ily viszszás helyzetben hozni a törvényhozónak szándékában nem lehetett. S hogy a törvényhozónak ily szándéka nem is volt, nyilvánvalóan kitűnik a B. P.-ról szóló törvényjavaslathoz irt miniszteri indokolásnak a szóban forgó rendelkezésre vonatkozó részéből (528. lap) ahol az mondatik: «hogy a tanú kihallgatása után rendszerint azonnal elő kell terjeszteni az indítványokat és határozni kell a megesketés tárgyában, és csak akkor halasztandó ez későbbre, ha még nem bizonyos, hogy a tanút esküre lehet-e bocsátani. > Ez a kijelentés nem hagy fenn kétséget az iránt, hogy a törvényhozó nem az eskü kivételének tényét, hanem magát a megesketés tárgyában a határhozathozatalt kívánta elhalaszthatónak jelezni. Ezkknél iogva a rendelkező rész értelmében kellett határozni. Hozatott a győri kir. Ítélőtáblának 1902. évi június hó 16-án tartott teljes ülésében. Hitelesíttetett a győri kir. ítélőtáblának 1902. évi június hó 28-án tartott ülésében. V á g i M., a kir. Ítélőtábla elnöke. Br. Lukács Gábor tanácsjegyző. Hatóság előtti rágalmazás csak akkor állapitható meg, ha a vád valótlannak bizonyult, nem pedig pusztán alaptalannak. E két fogalom nem födi egymást és azért a vád alaptalanságával nincs kimerítve, a B. T. K. 260 §. tényálladéka. A m. kir. Kúria (1902 június 17-én 5796. sz. a.) hatóság előtti rágalmazás vétségével vádlott dr W. József elleni bűnvádi perben következő ítéletet hozott: Mindkét alsóbirósági itélet megsemmisíttetik és vádlott a vád alól a B. P. 326. §. 1. pontja alapján felmentetik. Indokok: A B. T. K. 260. §-ában körülirt bűncselekménynek, mely miatt dr W. József ellen vád emeltetett, lényeges tényálladéki eleme, hogy a vád, melyet a jelenlegi vádlott a hatóság előtt tett, valótlannak bizonyult legyen. Ez a lényeges ténykörülmény a neheztelt Ítéletben nincs megállapítva. A kir. törvényszék ugyanis, elfogadván az elsöbiróság indokolását, azt vette bizonyítottnak, hogy a vádlott által a főmagánvádlók ellen özv. H. Jenőné képviseletében 1898 január 12-én 1414. sz. a. a bpesti kir. ügyészséghez beadott és ugyanazon évi 8042. sz. a. a bpesti kir. büntető törvényszékhez érkezett feljelentés <alaptalan»-nak bizonyult, amely megállapítást a kir. tszék azzal egészítette ki, hogy a feljelentés «könnyelmü» is volt. A vád alaptalansága azonban más fogalom, mint annak valótlansága. Alaptalan lehet a vád azért is, mert jogi alapja nincs (pl. nem tartalmaz büntetendő tényálladékot); de valótlannak csak oly vád tekinthető, amelynek tényállításai a valósággal ellenkezőknek bizonyultak. A puszta alaptalanság kijelentésével tehát nincs kimerítve a B. T. K. 260. §. tényálladéka. Nem pótolják e hiányt a főmagánvádlott ellen hamis tanuzás miatt folyamatban volt bünperben kelt és a neheztel ítéletben felhívott félretevő határozatok sem, mert azok sem állapították meg a vádlott által felhozott tények valótlanságát, hanem csak azt, hogy ama tények bizonyítása a feljelentés és nyomozat adataival nem mutatkozott lehetségesnek, ami lényegesen külömbözik a valótlanságnak pozitív megállapításától. Nem áll az elsőbiróságoknak az a nézete sem, hogy a hamis tanuzás miatt folyamatban volt eljárásban a B. T. K. 264. §. 3. pontjának a valóság bizonyítását kizáró körülménye forgott fenn, s hogy ebből az ott felhozott tények valótlansága következnék; mert az idézett §. a valóság bizonyítását csak az esetben zárja ki, ha az állított tényre nézve előzőleg felmentő itélet, vagy megszüntető végé^ hozatott, ilyen határozat azonban a hamis tanuzási bünperben nem kelt. Minthogy ezek szerint a neheztelt itélet nem állapította meg, hogy a vádlott feljelentésében előadott tények valótlanok voltak, a kir. tszék és a kir. jbiróság tévesen alkalmazta a B. T. K. 260. §-át, midőn e lényeges tényálladéki elem hiányában vádlottat e § alapján bűnösnek mondotta ki és ehhez képest büntetést szabotí reá. Mindkét alsóbirósági itélet tehát a B. P. 437. §. 3. bek. értelmében megsemmisítendő és a törvénynek megfelelő felmentő itélet volt hozandó. A btkv. 301. §-a testi sértés alkatelemei között az egészség sértését, a 309. §-a pedig az egészség megrontására irányzott szándékot emeli ki; az egészségsértés kifejezés a közéletben nincs használatban, az egészség megrontása ellenben a közhasználatban a szervezet egészséges működésének külső behatáson kivül való megzavarását fejezi ki, midőn tehát a két törvényszakasz az egészségmegrontás és az egészségsértés alatt két külön alkatelmet és külön fogalmat kiván megjelölni, ez utóbbi, vagyis a sértés alatt, a sértés fogalmának általánosan elfogadott értelme szerint csakis a test épségét sértő külbehatás érthető. A m. kir. Kúria (1902 március hó 18-án 2,496. B. sz. a.). Súlyos testi sértés bűntettével vádolt B. Sándorné szül. P. Zsuzsanna elleni bűnvádi ügyben következő ítéletet hozott: A vádlott által a B. P. 385. §. első bekezdésének 1. b. pontja alapján használt semmiségi panasznak hely adatik, mindkét alsófoku bíróság ítéletének a vádbeli cselekmény minősitéséről és abból kifolyóan a büntetés kiszabásáról intézkedő része megsemmisíttetik és B. Sándorné szül. P. Zsuzsanna vádlott a Btk. 301. §-ában meghatározott súlyos testi sértés bűntettében mondatik ki bűnösnek és a Btk. 302. §-a alapján a foganatbavételtől számitandó kilenc (9) hónapi börtönre itétetik; a vádlottnak a B. P. 385. §. első bekezdésének 3. pontjára alapított semmiségi panasza pedig elutasittatik. Indokok: Vádlott a kir. Ítélőtábla ítélete ellen a B. P. 385. §. első bekezdésének 1. b. és 3. pontjában megjelölt anyagi semmiségi okokból jelentett be semmiségi panaszt. A kir. ítélőtábla valónak azt a tényt fogadta el, hogy vádlott 1900. évi augusztus hó 28-án Nagyváradon az utcán L. Tógyer sértetett azzal a szándékkal, hogy egészségét megrontsa, vitriollal Kétszer leöntötte s ez által annak másfél hónapig tartó egészségháboritást okozott, eme valónak elfogadott tény alapján mind a két alsófoku biróság a vádbeli cselekményt a Btk. 309. §-a megtorlása alá eső súlyos testi sértés bűntettének minősítette. A btkv. 301. §-a testi sértés alkatelemei között az egészség sértését, a 309. §-a pedig az egészség megrontására irányzott szándékot emeli ki;, az egészségsértés kifejezés a közéletben nincs használatban, az egészség megrontása ellenben a közhasználatban a szervezet egészséges működésének külső behatáson kivül való megzavarását fejezi ki, midőn tehát a két törvényszakasz az egészségmegrontás és az egészségsértés alatt két külön alkatelemet és külön fogalmat kiván megjelölni, ez utóbbi, vagyis