A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 26. szám - Törvénysértés örökösödési ügyekben

202 A JOG Nem látom be, hogy vétettem a következtetés törvényei ellen, mikor azt állítottam, hogy ha a kis-fizetésü tisztviselőnél megengedettek ezek'a levonások, mért ne volnának azok megengedhet ők a nagyobb fizetést éhező tisztviselőnél. És hogy példával vi-ágositsam meg állitásomat, felhozom, hogy egy 6000 kor. évi fizetéssel javadalmazott tisztviselő, kinek fizetéséből 2000 kor. foglalható le, még az előleg és a lefoglalt egyharmad-rész fizetés visszatartása után könnyebben mo zoghat. mint az az 1600 kor. fizetéssel biró tisztviselő, kinek előlege van. Igaz, hogy akad kivétel is, hogy az egyéni és családi körülmények is közbejátszanak annál a kérdésnél, hogy ki és hogyan tud megélni hogy a nagyobb társadalmi állást elfoglaló tisztviselőnek sokszor égetőbb s nélkülözhetlenebb kiadásai akadnak, mint a kisebb tisztviselőknek, de mi köze mindehhez a hitelezőnek, ki a kölcsönzött pénzét akarja vissza ? Az, aki egy 4000 kor. évi fizetéssel javadalmazott tisztviselőnek 1000 kort. kölcsönöz, kiről tudja, hogy fizetése nincs lefoglalva, nem mondható könnyelműnek, ki a megkívánt óvatosággal nem járt volna el. Ha most ez a tisztviselő, mert anyagiai rosszra fordultak, nem fizet, perelteti magát s az ítélet meghozatala után előleget kér — mit meg is adnak, mert az itéiet hozatala idején fizetése nem volt lefoglalva — s ha az előlegnek oly természetet tulajdonítunk, mint amilyet kartárs ur, kérdem, hogy a hitelező nem szenved-e jogsérelmet ? Hiszen követelése előbbi keletű az állam által adott előlegnél. Ez a hitelező be nem éri azzal a magyarázattal, hogy «jogának teljessége csak az, hogy adósa végrehajtás alá vonható vagyonából kielégítést nyerhessen.)) Ez a hitelező azzal fog érvelni: hogyha az államkincstár előleget adott, fogja azt le a foglaláson felül maradt fizetésből, mert ezt egy törvény sem tiltja s ne állja útját az ő követelése kielégítésének, mely amúgy is csak bizonyos korlátok közt lehetséges. És ha az előlegadás megismétlődnék? A bírósági ügyviteli szabályoknak a cikkíró ur által is hivatkozott §-a helyesen intézkedik, hogy a kapott előleg a foglaltató hitelező követelésére fordítandó. De vájjon az öszszes kormányzati ágakban feltalálható e hasonló rendelkezés, s vajon a végrehajtási törv. 54. §-ában felsorolt összes személyekre nézve van-e ily rendszabály ? Ezt nem tudom, de azt elképzelhetőnek tartom, hogy akár könyörületből, akár elnézésből valamely felettes hatóság előleget engedélyez, dacára annak, hogy a tisztviselő fizetése le van foglalva. Ilyenkor kartárs ur ama kijelentése folytán, hogy az államkincstárnak quasi törvényes zálogjoga van tisztviselője fizetésén ennek előlege erejéig, — a hitelező csak nagyon későn vagy éppen nem juthatna pénzéhez. A kartárs ur által hivatkozott ügyviteli szabályok 49. §-ából nem azt olvasom, hogy az állami tisztviselő az államtól kapott előlegért végrehajtás alá vonható fizetésével első sorban felel. Én e §-ból az állam által tisztviselője iránt tanúsított jó indulaton kivül az óvórendszabályt olvasom, nehogy a tisztviselő a foglalás és levonás által anyagilag megbénuljon, s nehogy harmadik személy — a hitelező — jogai kijátszassanak. Arra nézve, hogy a hitele/ő jogsérelemről nem pana^zkodhatik, mert a közpénztárak- . s számvevőségeknél meggyőződhetett, hogy a tisztviselő fizetését terheli-e előleg vagy sem, a már fentebb felhozottakon kivül felhozom, hogy sem törvényt sen. rendeletet nem ismerek el, mely kötelezővé tenné a közpénztáraknak és számvevőségeknek, hogy bárkinek szolgáljanak felvilágosítással. Az adóhivatalok részére kiadott szolgálati utasítás egyáltalán nem írja elő, hogy az adóhivatalok az érdeklődőknek e részben felvilágosítást adni kötelesek. Sőt annak I. része 29. §-át ugy is magyarázzák, hogy az hivatalos titok. De ha kapja is ezt a felvilágosítást, mit használ vele oly esetben, mikor követelése nem a hitelező saját tényéből, hanem másból ered ? Ha az a magyarázat megállná helyét, hogy a tisztviselőre nézve nemis képez vagyontárgyat az a fizetésrészlet, melyet az állam az előleg lerovására visszatart, akkor azt is állit hatnánk, hogy a tisztviselő adót nemis fizet. Dehogy nem ! Fizet bizony! Mégpedig legpontosabban és nagyon becsületesen ! Végül legyen szabad kartárs ur fejtegetésének bevezető és befejező részére hivatkozva megjegyeznem, hogy fejtegetésében inkább a kormányzati szempontokat ette tekintetbe, s hogy e részben felhozott állításait osztom. Ha meg lesz a szolgálati pragmatika, szabályozva lesz, hogy a fizetésből mi maradjon érintetlen, nézetünk egy és ugyanaz lesz. Most még jogi szempontból eltér. Törvénysértés örökösödési ügyekben. Irta CSEBI POGÁNY VIRGIL, kir. járásbiró Léván. Nem tudom, hogy más hogy van a «törvénysértés» kifejezésével, de ha én ezt a szót nyomtatva látom, rögtön megakad a szemem és lélegzetem rajta, és szorongó kebellel olvasom, hol és miként követtetett el az inkriminált törvénysértés ? így voltam természetesen, amikor a Jog f. é. 9-ik számában a fenti cimet olvastam, de hovatovább olvastam azt, mind jobban és jobban fellélegzettem s a vc gén arra a rezultátumra jutottam, hogy egy törvénysértéssel kevesebb. Mert igaz ugyanis, hogy az 1894. évi XVI. t.-cikknek az alapgondolata az volt, amit a cikkiró ur is kiemelt, — ámde hogy minden hagyaték letárgyalása csupán a kir. közjegyzők hatáskörébe tartoznék, ennek határozottan ellent mond az örökösödési és hagyományi bizonyítványok kiadására vonatkozólag a törvényben biztosított eljárás, — ahol a hagyatéki bíróság a közjegyző közreműködése nélkül adja át a hagyatékot. íme tehát a kir. közjegyző semmi esetre sem oly fórum, amelyen keresztül kell hajtani minden hagyatékot. Az az eljárás tehát, hogy a kir. körjegyzőn kivül álló más személy vagy hatóság rendez egy hagyatékot, a törvény alapgondolatával nem ellenkezhetik. s ha a telekkönyvi hatóságok a tényleges birtoklás alapján rendezik a főleg régi keletű hagyatékokat, a hagyatéki törvény alapgondolatával szintén nem jönnek ellentétbe. De az 1892. évi XXIX. r.-c. 2. §-a l.a) b) és 2. a) pontjai erre egyenesen reá utalják is, mert e hivatkozott törvény szerint, ha fennforognak mindama feltételek, amik a tulajdonjognak tényleges birtokolás alapján való rendezését lehetővé teszik, ugy a telekkönyvi hatóság nem térhet ki ez elől s egyenesen törvénysértést akkor követne el, ha a törvény nem tévén kivételt, a telekkönyvi helyesbítésre vonatkozó kérdés fölöslegesen a hagyatéki eljárásra utaltatnék. A törvény célja, melyre kivatkoztam, az is volt, hogy régibb hagyatékoknál s egyáltalán olyanoknál, amelyek megnyíltak az 1894. évi XVI. t.-c. életbe-lépte előtt, avagy melyek azóta és ezután is hosszabb időre kicsúsznak a hagyatéki eljárás alól s ahol hosszabb ideig gyakorolt tényleges birtoklás pótolja a hagyatéki tárgyalást, s az ott létrejött megállapodásokat, ottan hosszadalmasabb és költségesebb hagyatéki eljárás, — mert legalábbis az 1892. évi XIX. t.-c. 2. §-a 1 a) és b) p. esetében a telekkönyvi eljárás ingyenes, — mellőztessék. Sőt az 1902. évi XXIX. t.-c. 2 §-a 2 b) p. esetében a kir. közjegyző tényleges birtoklás alapján csak oly esetben tárgyalhatja a hagyatékot, ha a hagyatéki eljárás során jön ilyennek nyomára; ha tehát az 1894. évi XVI. t.-c. életbe lépte előtti időből vannak esetek, ahol az örökösök a hagyatéki eljárást folyamatba nem tétették, akkor ha különben a hagyaték rendezése tényleges birtoklás alapján megtörténhetnék s az örökösök ezen eljárást kérelmezték a tlkvi hatóságnál — az 1892. évi XXIX. t.-c. 2. §-a 2. b) pontja nem nyerhet alkalmazást, mert a hagyaték: eljárás ily előfeltételek mellett — folyamatba sem tehető. Az 1889. évi XXXVIII t.-c. 6. §-a, mely az 1892. évi XIX. t.-c. 5. §-a szerint szintén alkalmazást nyer, azt mondja röviden, hogy ha lelkészi és helyhatósági bizonyitványnyal igazoltatik, hogy a telekkönyvi tulajdonos 3 év előtt elhalt, birtokban leszármazó örökösei vannak és azokon kivül több leszármazó örökös és végrendelet sincs, az örökösök tulajdonjoga bejegyezhető. Kérdem, a hagyatéki eljárás során a kir. közjegyző működésére szól-e szabály ? Hiszen a hagyatéki eljárásnál nincs szükség ilyen bizonylatokra — elég a haláleseti ív, leltár és az örökösök nyilatkozata. Világos hogy ?z 1889. évi XXVIII. t.-c. 6. §-a telekkönyvi hatóság intézkedési körében nyert alkalmazást, — tehát teljesen törvényes és helyes azon telekkönyvi hatóságok eljárása amelyek ily esetben a hagyatéki eljárás mellőzésével jegyzik át a tulajdont az örökhagyóról az örökösökre. Csak az nem helyes, ha ezen bejegyzés, mint a cikkiró ur idézi, törvényes örökösödésjog címén történik, — mert tényleg a bejegyzés mint a tlkvi helyesbítéseknél általában, nem jogcímen s tehát nem szerződés, nem öröklés cimén, hanem tényleges és ezen vagy azon módon igazolt birtoklás alapján történik s a bejegyzésnél is ezt a cimet kell használni. Nem irom alá a cikkiró ur azon okoskodását sem. hogy az 1886. évi XXIX. t.-c, 1889. évi XXXVIII. t.-c. és még sorozzuk ide az 1891. évi XVI. t.-c.-et csakis a betétszerkesztések céljaira jöttek létre, mert mihelyest az 1892. évi XXIX. t.-c. létesült és ebben a telekkönyvek helyesbítésére vonatkozó az előbb hivatkozott törvényben foglalt sza-