A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 25. szám - Örökölt zálogjogok utánjáró bekebelezési illetékekről

A JOG 195 A 108/1889 számú ig. miniszteri rendelet ugyan a következőket tartalmazza : «Nem célom az, hogy akár a társadalmi gyűjtés, akár a bíróság tagjainak áldozatkészsége talán épen anyagi helyzetök rovására vétessék igénybe, de bizonyára örömmel veendi elnök ur az oly és bármely csekély önkéntes adományozási is. mely tisztán a nemes cél által lelkesítve igyekszik az ennek elérésére szükséges eszközöket szaporítani. — de mert az állam amúgy sem képes minden egyes bíróságot — legalább még most — a kívánható könyvtárral ellátni, a biióságoknak áll kötelességében, még a saját anyagi áldozatukkal is, ezt megteremteni. Én nem látnék megterhelést abban, ha a forgalmi személyzet és birói kar minden tagjának fizetéséből, progresszív módon, bizonyos összeg a könyvtár-alap részére levonatnék. Ha tölvennők, hogy 1200—2000 K. fizetés után 4 korona. 2000—5000 K. fizetés után ... ... ... 8 « 5000-től fennebb ... ... ... ... ... 16 « vonatnék le. évnegyedes részletekben, abban az esetben (körülbelül véve a számokat): 1200-2000 K. fizetés után 850 X 4 K. = 3400 K. 2 -5000 K. fizetés után 2400 X 8 K. = 1920Ü K. 5000 K.-tól feljebb 500 X16 K. = 8000 K. Összesen : 30600 korona tőke állana évenként rendelkezésre. Ezt különben egy miniszteri rendelet gyorsan nyélbe üthetné. Emez összeg méltám os szétosztása mellett pár év alatt meglehetne teremteni a járásbirósági könyvtárakat és igen szépen lehetne fejleszteni a törvényszéki könyvtárakat is. Emez összeg felhasználásánál figyelemmel kellene arra lenni, hogy a törvényszéki székhelyeken levő járásbíróságok a törvényszék könyvtárát használhatják, amely másfelől természetesen a vidéki járásbíróságoknak is rendelkezésére kellene, hogy álljon. A fősuly különösen a törvényszéki könyvtárak fejlesztésére és nem a törvényszéki székhelyen levő járásbíróságok könyvtárainak megalapítására volna fektetendő. A törvényszékek közül a táblai székhelyeken levő törvényszékek szintén kevésbbé vannak ráutalva nagyobb könyvtárra, mint a többi törvényszékek. A táblai székhelyeken már más nagyobb könyvtárak, nevezetesen egyetemi és akadémiai — tehát szintén szakkönyvtárak állanak rendelkezésre. De a bírósági könyvtárak szakszerű kezeléséről és rendbentartásáról is föltétlenül intézkedni kellene. Az 540101/1895. számú rendelet mellett az 1900. évi október 9-én kelt 58377. számú rendelet intézkedik a könyvtári «szakleltárak» készítéséről, de ezenkívül a törvényszéki könyvtárakra nézve semmi utasítás. E miatt csákiszalmájának tekintette mindenki, különösen a múltban. A kolozsvári királyi Ítélőtábla könyvtárának kezelésére nézve 1896. vagy 1897. évben rendszeres szabályzat állíttatott össze, amely a legnagyobb részletességgel intézkedik a táblai könyvtárról minden irányban. Ez a szabályzat a tábla kerületéhez tartozó törvényszékeknek megküldetett volt, de ezeknél egyszerűen «ad acta» elintézést nyert a leirat. Ezekben kívántam általános vonásokban vázolni könyvtári állapotainkat. Ily módon természetesnek találom, hogy vidéken élő birótársaim is ugyanabban a hajóban úsznak, amelyben én. Szívesen dolgoznának, de hiányzik a hozzávaló eszköz. Ne tévessze tehát senki, akit e kérdés érdekel, — szem elől: «ujjából tudományt egy ember sem szopott!» Örökölt zálogjogok utánjáró bekebelezési illetékekről. Irta ZÁDOR MÓR, győri m. kir. pénzügyi titkár. Hagyatéki eljárásoknál igen gyakori azon eset, hogy az örökhagyót illető zálogjogok elöröklés folytán az örökösök javára telekkönyvileg bekebeleztetnek. Ezen telekkönyvi bekebelezések tárgyában hozottt végzések illeték-kötelessége avagy mentessége, mivel a bélyegtörvény oly esetet, hogy valamely zálogjog tulajdonjogának 'ároklés cimén telekkönyvi bejegyzése után illeték fizetendö-e vagy non, magában nem foglal, sokszor képezte már vita tárgyát és ugylátszik, hegy a közbe-közbe utólagosan leérkező közigazgatási bírósági határozatokkal e kérdés eldöntése a folytonos ingadozás miatt megállapodást nem nyerend, ami pedig, tekintve gyakori hasonló eseteket, ugy a nagyközönségre, mint magukra a pénzügyi hatóságokra nézve is üdvös volna. A volt pénzügyi közigazgatási bíróság 1888. évben hozott 1,088. számú elvi jelentőségű határozata szerint, hagyatékoknál előforduló zálogjogi követelések telekkönyvi átírása után a bekebelezési illeték nem jár, mert az illetékszabályok 16. díjtételének B.pontja kifejezetten csakis a jogügyleteken alapuló bejegyzésekre vonatkozik, azért annak hatálya oly esetre nem terjed ki, midőn valamely zálogjog tulajdonjogának bekebelezése elöröklés alapján kérelmeztetik. Tekintve továbbá, hogy az örökhagyó jogaiba lépő örökös ugyanazon bekebelezett követelésnek elöröklése után, különben is örökösödési illetéket tartozik fizetni s reá az örökhagyónak minden arra vonatkozó joga átszállván, illetékfizetikai közélete, de a társasélet nem volt olyan széthúzó, mint a mai. Civakodást, zaklatást, ármánykodást, titkos feljelentést sem a vármegye termében, sem azon kivül nem ismertünk, de azt meg az egész vármegyében tudták: a főispánnak, alispánnak, vagy a főügyésznek van-e jobb — konyhája. Ezett már kötelességüknek tartották, a közgyűléseken a jelenvoltakat amúgy isten-igazában — megtraktálni. Hárman vetekedtek s osztozkodtak a vendégeken, este pedig ritkán hiányzott egy-egy férfimulatság, hangverseny vagy bál, s addig forgattuk a 32-lapos bibliát, mig ránk virradt a közgyűlés második napja. Ilyenkor aztán kellemesen évődtünk egymással, kedélyesen, fesztelenül. Megkritizáltuk a közgyűlési szónokokat, többséget, kisebbséget, a tisztviselők tevékenységét s kvater kázás mellett agyontósztiroztuk egymást. Mikor a nemzetiségi törvényjavaslat a vármegye közgyűlésén is szóba került, heves vita támadt a pártok közt. Mindenik párt — mert már itt is éles ellentétü pártok keletkeztek — legjobb szónokait küldte ki a küzdőtérre. A túlzók többet kívántak a higgadtabbak megelégedtek a törvényjavaslattal. Egy egész napon át vitatták a kérdést hévvel, lelkesedéssel s az uj életre kelt alkotmányos szabadság tüzével, midőn egyik főszolgabíró (Szende László, a megboldogult Szende Béla miniszter unokatestvére) a fényes szónokiások áradatában nagy meglepetést keltő beszédében kijelentette, hogy ő sem a törvényjavaslatot, sem a túlzók követeléseit el nem fogadja, sőt nyomatékosan tiltakozik az ellen, hogy egy ilyen, vagy amolyan nemzetiségi törvény egyáltalában megalkottassék, mert ez sérti az önérzetes köztisztviselőt, szégyenfoltot nyom az egész tisztikarra ; feltételez'1 a vármegye, az ország s a külföld, hogy mink, a nép vezetői, tanácsadói és védelmezői nem tudunk vagy nem akadunk a néppel közvetlenül, a saját anyanyelvén érintkezni, hacsak a törvény ránk 1 netn parancsolja Hát hogy hallgassuk meg a reánk bizott nép panaszát, hogyan hallgassuk ki a tanukat s publikáljuk az ítéletet, l a az ügyes-1: ajos emberek nem tudnak csak oláhul ? Hiszen jól adminisztrálni s igazságot szolgáltatni egyáltalában nemis lehet, ha nem tudjuk a nép nyelvét. Avagy van-e köztünk egyetlen-egy is, aki nem tudná vagy nem akarná a nép nyelvét beszélni? Nekünk eddig se pandúrjaink tolmácsolták az ügyes-bajos emberek panaszát, ezentúl se fogják. A pandúr légyen szolga, de ne — izolgabiró. És ha ezentúl ránk parancsolja a törvény, hogy az oláh néppel oláhul beszéljünk, mikor nálunk panaszkodnak : akkor mink parancsszóra nem tudunk oláhul. A tisztikar ambícióját, nemes gondolkozását s hivatali tekintélyét a köznép előtt ilyen törvénynyel kompromittálni nem szabad. De ha ez mégis megtörténik : hivatalunkról lemondunk s válasszák meg szolgabiráknak a — pandúrokat, így beszéltek akkor a vármegye közgyűlésén. Ugyancsak ez a főszolgabíró magyarázta meg a kételkedőknek, hogy miért nincsenek restanciái. Egyszerű a megfejtés. Minden hónap első felében bejárta összes községeit. Reggeli után pipaszó mellett a községházánál egybegyűlt lakosok előtt kikérdezte előbb a birót : nincs-e baj a községben ? Aztán a közönséget hivta fel: van-e valakinek panasza ? Peres és nem peres ügyekben, ha az érdekelt felek nem voltak jelen, egy darabka papirra spanyolviaszkos pecsétet nyomott, s a községi szolga utján evvel idézte maga elébe az illetőt, aki aztán, mikor meglátta a hivatalos pecsétet, hamarább s pontosabban megjelent a szolgabíró előtt, mintha idéző végzést s kézbesítési vevényt küldött volna hozzá. így idézte meg a tanukat is rövidesen ; kikérdezte őket, jegyzőkönyv felvétele nélkül, s az ítéletet rögtön kihirdette élőszóval, a közönséget pedig megkérdezte: igazságosan itéll-e? Persze, hogy ítéletét ! a nép-jury mindig igazságosnak találta.