A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 24. szám - A végrehajtási törvény 138. §-ához

94 A JCG totta. E tekintetben S. Pál különben sem érdektelen tanúnak vallomása se nyújt bizonyítást, mert ő az utalványról és annak elfogadásáról mitsem szólt s csak arról tesz bizonyítást, hogy ő előtte I. r. alperes ugy nyilatkozott, hogy a 2,00C frtot a felperesnek meg fogja fizetni. Hogy pedig ennél az Ígéretnél felperes jelen lett volna s hogy azt a nevezett alperes vele szemben kötelezöleg tette, avagy hogy S. Pál az ügyben mint meghatalmazott közben járt volna, ezt sem a felperes, sem a tanú nem állítja. Ez az ígéret tehát szerződési kötelezettséget nem foglalván magában, felperes keresetét arra az Ígéretre sem alapithatja. Mindezeknél fogva felperest keresetével feltétlenül el kellett utasítani; az örökhagyó végrendeleti intézkedéseire való tekintettel, melyekből kitűnik, hogy a felperest is kívánta vagyonából részesíteni s a per egyéb adataira való tekintettel is, felperest teljesen ok nélküli perlekedőnek tekinteni nem lehet: minélfogva a perköltség kölcsönösen megszüntetendő volt. Bűnügyekben. A szabadalom bitorlása által elkövetett, az i8g5. évi XXXVÍ . t.-c. 49. §-ában körülírt kihágás, ugyanezen törvény 52. §-ának első bekezdése szerint csak a sértett fél indítványára üldözhető. A B. P. 41. §-ában fel vannak sorolva azok a vétségek és kihágások, melyek esetében a sértett mint főmagánvádló a kir. ügyészségnek a vád képviseletére való előleges felhívása nélkül vádat emelhet. Ezekben az esetekben a vádat a B. P. 2-ik §-ának utolsó bekezdése értelmében elsősorban és rendszerint a sértett, más esetekben pedig ugyanazon szakasz első bekezdéséhez képest rendszerint a kir. ügyészség képviseli és fellépésében csak anynyiban van korlátozva, amennyiben a B. P. 3. §-a szerint csak magáninditványra üldözhető cselekmény miatt az indítvány megtétele előtt vádat nem emelhet. A szabadalom bitorlása által elkövetett, az 1895. évi XXXVII t.-c. 49. §-ában képezett kihágás a B. P. 41. §-ában felsorolt kihágások között elő nem fordul. Nyilvánvaló tehát, hogy ennek a kihágásnak megtorlása iránt a magáninditványnak az arra jogosult sértett fél részéről történt megvétele folytán folyamatba tett jelen bűnügyben a vád képviseletére elsősorban a kir. ügyészség, illetve a közvádnak a járásbíróság előtt való képviseletére a B. P. 522. S-ában rendelt ügyészségi megbízott volt hivatva ; hogy ez a B. P. 529. §-a szerint a tárgyaláson megidézendő lett volna és hogy annak jelenléte nélkül a tárgyalást megtartani nem lehetett (B. P. 539. §-ának első bekezdése.) A m. kir. Kúria (1902 április 8-án 3,188. B. sz. a.) Szabadalombitorlás kihágása miatt vádolt K. Izidor, B. József, H. Károly és K. György elleni bűnvádi perben a kir. koronaügyésznek a jogegység érdekében használt perorvoslata folytán következő végzést hozót t: A koronaügyész perorvoslata alaposnak találtatik. Kimondatik, hogy a bpesti kir. büntető járásbíróság a törvényt, nevezetesen a B. P. 539. §-ának első bekezdését megsértette annyiban, amennyiben a szabadalombitorlás kihágása miatt folytatott bűnügyben a tárgyalást az ügyészségi megbízott jelenléte nélkül tartotta, mégis ennek alapján Ítéletet hozott. Megsértette a törvényt a bpesti kir. büntetőtörvényszék is az által, hogy mint felebbviteli bíróság ítéletét a jelzett szabálytalanság dacára a B. P. 384. § 6. pontja alapján meg nem semmisítette. Indokok: A szabadalom bitorlása által elkövetett, az 1895. évi XXXVII. t.-c. 49. §-ában körülirt kihágás ugyanezen törvény 52. §-ának első bekezdése szerint csak a sértett fél indítványára üldözhető. A B. P. 41. §-ában fel vannak sorolva azok a vétségek és kifogások, melyek esetében a sértett mint főmagánvádló a kir. ügyészségnek a vád képviseletére való előleges felhívása nélkül vádat emelhet. Ezekben az esetekben a vádat a B. P. 2. §-ának utolsó bekezdése értelmében elsősorban és rendszerint a sértett, más esetekben pedig ugyanazon szakasz első bekezdéséhez képes rendszerint a kir. ügyészség képviseli és fellépésében csak annyiban van korlátozva, amennyiben a B. P. 3. §-a szerint csak magáninditványra üldözhető cselekmény miatt az indítvány megtétele előtt vádat nem emelhet. A szabadalom l itorlása által elkövetett, az 1895. évi XXXVII. t.-c. 49. §-ában körülirt és a jelen bűnügyben az eljárás tárgyát képezett kihágás a B. P. 41. §-ában felsorolt kihágások között elö nem fordul. Nyilvánvaló tehát, hogy ennek a kihágásnak megtorlása iránt a magáninditványnak az arra jogosult sértett fél részéről történt megtétele folytán folyamatba tett jelen bűnügyben a vád képviseletére első sorban a kir. ügyészség, illetve a közvádnak a járásbíróság előtt való képviseletére a B. P. 522. §-ában rendelt ügyészségi megbízott volt hivatva, hogy ez a B. P. 529. §-a szerint a tárgyaláson megidézendő lett volna és hogy annak jelenléce nélkül a tárgyalást megtartani nem lehetett. (B. P. 539. §-ának első bekezdése.) A kir. járásbíróság ezekhez képest megsértette a törvényt az által, hogy a tárgyalást az ügyészségi megbízott jelenléte nélkül tartotta meg és hogy ily tárgyalás alapján Ítéletet hozott. De törvénysértést követett el a bpesti kir. büntető törvényszék is annyiban, amennyiben az elsőfokú biróság ítéletét és az ennek alapjául szolgált tárgyalást a B. P. 384. §-ának 6. pontjában körülirt alaki semmiségi ok fennforgása miatt meg nem semmisítette, dacára annak, hogy az említett szabálytalanság a B. P. 384. §-ának utolsó bekezdése szerint hivatalból is figyelembe veendő semmiségi okot képez. Ezeknél fogva a koronaügyész perorvoslatát a fentebbiekhez megjelölt irányban alaposnak felismerni és a törvénysértéseket megállapítani kellett. A kir. törvényszék mint felebbviteli biróság előtt tartott felebbviteli tárgyalásnál állítólag előfordult szabálytalanság miatt emelt perorvoslat a kir. koronaügyészség által a mai tárgyalás alkalmával visszavonatván, ebben az irányban a határozat hozása mellőztetett. Attól a törvényszerű jogviszonytól, mely szerint az árverési vevő a tárgyak tulajdonjogát abban az árban, melyben azok leüttettek, megszerzi, — a felek kölcsönös tényei folytán egy oly eltérő jogviszony keletkezett, melynek értelmében az árverést szenvedett nem valamely jogellenes egyoldalú cselekmény folytán maradt meg a tárgyak birtokában s az azoknak megtartása iránt általa támasztott igény jogtalan eltulajdonítást nem képez. E tárgyaknak a vádlott által visszatartása büntetendő cselekményt nem foglal magában, hanem a vádlott által a tárgyak megtartása fejében a sértettnek megtérítendő összegnek, avagy esetleg a sértett által a vádlott részére a tárgyak átengedése fejében fizetendő értéknek megállapítása s általában a vádlott és a panaszos kózti jogviszony közelebbi meghatározása tisztán magánjogi kérdést képez: A budapesti kir. törvényszék (1901. május 18. 21,997.) sikkasztás büntette miatt vádolt S. Adolf elleni bűnügyében következőleg i t é 11: S. Adolf vádlottat (stb.), ellene a Btk. 355. §-ába ütköző és a 356. § szerint minősülő sikkasztás büntette miatt emelt vád és következményeinek terhe alól, a kir. tszék a Bp. 326. § 1. pontja alapján felmenti. Indokok: A főtárgyalás adataival bizonyított tényállás a következő: S. Adolf és neje ellen illetéktartozás behajtása végett 1898 november 25-én árverést foganatosítottak (n. sz. 15. a. eredeti két árverési jegyzőkönyv szerint). Áz eladott tárgyakat, éspedig egy ágyat és két szekrényt A. Vilmos, egy divánt és két karosszéket S. Antal, végül egy zongorát F. Jakab vett meg. A. Vilmos a 100 frtban kikiáltott tárgyakat 20 írtért, S. Antal a 25 frtban kikiáltott tárgyakat 4 frtért, végül F. Jakab a 300 frtban kikiáltott tárgyat 35 frtért vásárolta meg. Az árverés idején S. Adolf nem tartózkodott lakásán, mert pár nappal előbb fizetéseket teljesítvén, azt hitte, hogy a részben kiegyenlitett illetéktartozása iránt a kitűzött árverést nem fogják megtartani. S. Adolfné otthon volt az árverés alkalmával és a vevőknek jelezte, hogy férje az elárverezett dolgokat majd visszavásárolja. A vevők, kiknek épen a megfelelő szállítási eszközök sem álltak rendelkezésükre, a megvett dolgokat tényleg visszahagyták S.-ék lakásán és most már alkudozások folytak a vevők és a velök különben is ismeretségben állt S. Adolf között, a bútoroknak utóbbi állal visszavásárlás ra nézve. Ezek az alkudozások eredményre nem vezettek, mert A. Vilmos és társai az 59 frtért megvett 425 frt becsértékü tárgyakért végre is 180 frt vételárt követeltek, mig S. Adolf 150 frtnál nagyobb vételárt megadni nem volt hajlandó; e mellett a dolgok Kiadását is megtagadja mai napig, noha ujabban néhány hó előtt sértettek 100 frtot ajánlottak az ingók kiadása fejében. A. Vilmos, S. Antal és F. Jakab most már, éspedig 1898 dec. 23. napján feljelentették S. Adolfot és miután a vizsgálat befejeztével a kir. ügyészség a vádat elejtette, A. Vilmos a vád képviseletét átvette és S. Antal és F. Jakab hozzá csatlakoztak; (B. P. 44. §) vádiratuk alapján a vádtanács vád alá helyezte S. Adolfot a Btkv. 355. §-ba ütköző és 356. § szerint minősülő sikkasztás büntette miatt. A tényállásra nézve a lent előadott és A. Vilmos, S. Antal és F. Jakab sértettek, S. Adolfné tanú vallomásával bizonyított és vádlott által beismert körülményeken kívül még megjegyzendő, hogy S. Adolf az árverés megsemmisítése iránt előterjesztéssel élt, de a székesfővárosi m. kir. adófelügyelő A. 8,175/98 sz. végzésével elutasította, ezen elutasító végzés ellen felebbezett, de e telebbezés elkésettnek';mutatkozván, a kir. adófelügyelő A. 4,917/99 sz. végzésével felhívta a postai feladó-vevény bemutatása iránt, de e felhívásnak nem tett eleget, és így felebbezése eddig nem nyert érdemleges elintézést (n. sz. 35. a. iratok); másrészt megjegyzendő, hogy sértettek a m. kir. adófelügyelőtől karhatalom kirendelése iránti intézkedést kértek, de a kérelmük elutasittatott, mert a megjelölt hatóság az árveréssel befejezettnek tekintette eljárást (n. sz. 35.). A kir. tszék S. Adolf előadott tevékenységében a sikkasztásnak a Btkv. 355. §-ban meghatározott tényálladékát fennforogni nem látja. Igaz ugyan, hogy az 1883: 44. t.-c. 70. §-nak b) pontja szerint, a második árverésen (milyen az itt említett is volt) a tárgy a legtöbbet Ígérőnek átengedtetik becsértékre való tekintet nélkül; igaz tehát, hogy sértettek a megvett tárgyak tulajdonjogát megszerezték. Tekintve azonban, miszerint sértettek a megvett tárgyakat, azoknak az árverésen részükre lett átengedése után önként viszszahagyták, azzal a szándékkal, hogy azokat árverést szenvedetteknek a vételár szerződéses megállapításával visszabocsássák tulajdonukba; — tekintve tehát, miszerint vádlottnak az árverés utáni birtoklása jogszerű alapon, — a tulajdonos sértettek akaratából keletkezett és a vételár iránti szerződés meghiúsulása nem nyújt sértetteknek biztos jogalapot arra, hogy méltányos vételár helyett a becsérték negyedrésze fejében megvett ingók tulajdonjogát és ezen alapon azok kiadatását követeljék;