A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 44. szám - A fővárosi állami rendőrség működése 1900. évben. 2. [r.]

320 A JOG ték nagyságától függ. Ez határozza meg igazán, vájjon valóban annyit kell-e a marasztalt örökösöknek szolgáltatniok, a mennyiben marasztaltattak. Ezen mathematikai ellentmondás nincs meg az ítélet alapjául szolgáló magánjogi szabályban, mely e g y e n e s t azt mondja: te örökös, jogelődöd 100,000 forintnyi adósságát nem tartozol kifizetni, hanem csak annyit, amennyit örököltél. Ugyané magánjogi szabályon alapuló Ítélet pedig igy szól: e örökös a 100,000 frtnyi pénzt kö te lesvagy kifizetni, de m é gs e m tartozol megfizetni, mert a magánjogi szabály igy rendeli. Miért állapítja meg tehát az ítélet a nagyobb kötelezettséget, ha a magánjog szerint (mindig a passzív hagyatékot tartva szem előtt) a többletben való marasztalásnak semmi hatálya sincs ? Mert ahagyaték értékének bizonytalanságaérezhető; nem tudjuk még, mennyiben fogja a hagyatékból való tényleges kielégítés, vagyis a reálissá vált magánjogi teljesítési kötelezettség az örökhagyó szolgáltatási kötelezettségét megközelíteni. Röviden : maga az Ítélet se tudja, mily mértékben válik végrehajthatóvá. A variábilis constans még mindig csak C-vel jelelölhető, s nincs még meg az arithmetikai értéke. Ez csak a kielégítés alkalmával tudódik ki. Az előleges értékmegállapitás ugyanis, a becslés csupán kisegítő eszköz arra az esetre, ha az örökös a vagyontárgyakat elidegenítette, vagy pedig az Ítéletnek a magánjogi szabálynak megfelelő próba (végrehajtás) előtt eleget akar tenni. És nem más mint egyezség, vagy pedig — minthogy ezt a bíróság kipuhatolni tartozik a felperes által előterjesztett bizonyítékok alapján — mindkét félre kiterjedő marasztalás. Felperesre nem követelhetsz többet a hagyeték vagy hel yett). Az ítélet ezen akadémikus boncolásával azt akartam kimutatni, hogy formája szerint amagánjognakmegfelelően sohase lesz végrehajtható, mert az örökösnek valódi, igazi felelősségét annak preciz mértékét sohase határozhatja meg. Elméletileg tehát ennek végleges megállapítása a végrehajtás körébe tartoznék. A gyakorlat — mint már részletesebben emiitettem — többi között a vitás kérdéseknek a végrehajtás során való elkerülése céljából nem valósithatja meg ezen elvet. A processuahs törvény talajára viszatérvc, újra hivatkozom a 15. §-ra, melynek esetében a törvény alapelvétől eltérően joggal kívánja a formális tárgyalást, mert ezen esetben még több lényeges körülmény, különösen az ipso jure bekövetkezett kötelezettség megállapításához szükséges örökösi minőség konstatálása szükséges. Esetünkben azonban a végrehajtást elrendelő bíróság semmi esetre se végez peres ügyet, az alperesek már marasztalva lévén, s csupán a kielégítési alap kérdésében hUároz, vagyis csak abban dönt, alperes örökösre szállott-e ezen ingatlan, vagy sem. Ennélfogva még a tárgyalásig se kellene mennünk, de hát az esetleg alaptalan kérelmek, és ebből kifolyólag származó végr. korlátozási keresetek, felfolyamodások elkerülése végett megkívánhatjuk a tárgyalást. Hogy pedig a végrehajtást rendelő bíróság oly irányú hatáskörét a k i r. Kúria elisrreri, hivatkozom a n a 1 o g i á m megerősítésére, a Kúriának az 1900: XXV. t.-c. értelmében hozott X. sz. polgári döntvényére mely szerint abban az esetben, ha a végrehajtás az elmarasztalt félre örökség vagy hagyomány utján szállott, de még a marasztalt fél tulajdonául be nem kebelezett és nem is előjegyzett ingatlanra vezettetik, annak a kérdésnek megbirálása, hogy a marasztalt félnek a végrehajtás alá venni kívánt ingatlan tkvi tulajdonosa után örökség vagy hagyomány irántijog kellően ki van-e mutatva, a v é g r ehajtástelrendelő bíróság hatáskörébe tartozik. Ezen esetben tehát harmadik személyről a marasztaltra szállott és még át nem irt ingatlan iránti örökösödési jog elbírálását is a végrehajtást elrendelő biróság hatáskörébe utalja a Kúria! A mi esetünkben pedig az örökösödési jog, a már át is irt ingatlanra kétségtelen, s csupán azt akarjuk, hogy er r e is rendelje el a biróság a végrehajtást. Világos, hogy ezen sokkal kevésbbé vitás — sőt egyáltalán nem vitás kérdésre a végr. elrend biróság hatáskörének okvetetlenül ki kell terjednie. Látjuk tehát, hogy atheoria, az anyagi törvény és az alaki törvény is amellett szólnak, hogy a végrehajtást elrendelő biróság hatásköre a kérdéses esetben meg nem szorítandó s meg nem szorítható. S noha a végr. törv. 15. §-a kivétel az általános elv alól, nem szabad e rendelkezést más analóg esetre kizárónak tartanunk. Itt feltétlenül áll az elv: unius positio non est alterius exclusio. Weísz Gyula dr, budapesti ügyvéd, II. A Jog 41. számában Jurista aláírással fölvetett kérdésre vonatkozólag következőkben adom elő véleményemet. A törvénykezési folyamatnak első részét az ítélkezés képezi, erre pedig a végrehajtási eljárás következik, amazt a perrend, az utóbbit a végrehajtási törvény szabályozván. Mihelyt tehát befejezést nyert a perrend által szabályozott Ítélkezés és a törvénykezési folyamat a végrehajtási eljárás stádiumába lépett át, a vonatkozó szabályokat is a végrehajtási törvényben kell keresnünk. A végrehajtási törvény 9. és 10. §§-aiban van leirva a végrehajtási kérvény elintézésének a módja. A 9. §. szerint a végrehajtási jog vagy föltétlen, vagy föltételes; az első esetben a végrehajtási kérvény alapját egyedül az ítélet képezi, az utóbbi esetben azonban a végrehajtási kérvény kapcsán az ítéleten felül a feltétel beálltát igazoló okirat is bemutatandó. A kérdésben fölvetett ítélet, ha annak rendelkező részében a kielégítési alapul szolgáló hagyatéki ingatlanok megá lapítva nincsenek, csak föltételesen, vagyis csak akkor hajtható végre, ha a végrehajtató igazolja, hogy a végrehajtás alá venandó ingatlanok a marasztalt örökösök jogelődjének hagyatékához tartoznak. Ilyen esetben tehát a végrehajtási kérvényt a biróság vagy az ellenfél meghallgatása nélkül intézi el vagy arra tárgyalást^ tüz, aszerint a mint a végrehajtató a végrehajtási törvény 10. §-ában előirt okirattal igazolta a végrehajtás elrendelésének előfeltételét, vagy pedig nem ilyen okiratot mutatott be, esetleg okirat nélkül adta be végrehajtási kérvényét. Polacsek Endre dr, morvaőri ügyvéd. Irodalom. Az elévülés a magyar anyagi magánjogban. Tanulmány. Irta Kiss Albert dr. kecskeméti jogakad. tanár. Bpest Poli tzer Zsigmond és fia kiadása. Ára 5 kor. Több Ízben volt alkalmunk rámutatni arra a különös jelenségre, hogy ami az utóbbi évtizedben a jogi téren monográfia számban megjelent, csaknem kizárólag a vidéki jogakadémiák és vidéki egyetem tanáraitól ered. Mintha a bpesti egyetemi tanárok igen csekély kivétellel, tankönyveik irásán kivül más tudományos működést nem ismernének. És találkoznak különben olyanok is, akik még tankönyvet sem írtak. A címben foglalt tanulmány is a jogakadémia egyik tanárát vallja szerzőjének. És tegyük mindjárt hozzá, hogy az illető akadémiának e tanár, tekintve ezen legújabb művét, csak díszére válik. Műve az első kísérlet jogirodalmunkban a magánjogi elévülés monografikus feldolgozására. És megelégedéssel konstatálhatni, hogy e kísérlet teljesen sikerültnek mondható. Az elévülés tételei, amint a mai joggyakorlatban érvényesülnek viszszanyulnak a régi W e r b ő c y-féle praeseriptióig. Szerző tehát visszamegy fejtegetéseiben ezen hazai jogforrásra, melyet bőven és gyakran teljesen eredeti kutatások alapján világit meg és az elévülés tételeit Werbőcytől 1848-ig és onnan az országbírói értekezlet intézkedései alapján a legújabb kúriai gyakorlatig ismerteti. Figyelemmel volt szerző az összehasonlító jogtudomány igényeire is és ennek megfelelőleg hazai jogtételeinket a nevezetesebb külföldi magánjogi törvénykönyvekkel hasonlította össze. Ha még kiemeljük, hogy szerző az uj polg. törvénykönyv tervezetére is birálatilag kiterjeszkedett, ugy nagyban és egészben ismertettük a rendszert, amelyet szerző műve megírásánál követett. Fő érdeme hogy az elévülés intézményét a hazai jog alapján ismerteti és annak kontinuitását eredeti forrásaitól mai napjainkig feltüntetni törekszik. Hogy milyen nagy tanulmányokat igényelt ez, tekintve minden rendszeres eddigi feldolgozás teljes hiányát, a szakértőolvasónak bőven magyarázgatni fölösleges. Hazai magánjogi irodalmunk minden esetre egy igen értékes munkával gazdagodott. Vegyesek. Az öszeférhetlenségi törvény előtt. A budapesti kir. törvényszék felebbezési tanácsa: A felebbezési biróság megállapította, hogy alperesek felperest csakis a bizottságnak a miniszter elé való vezetésével bizták meg és hogy e ténykedése körüli költségeire adták a 100 frtot;és hogy ezt felperes elfogadva vezette a bizottságot a miniszter elé s hogy felperes nyilatkozott ugyan oly értelemben, hogy a további teendőket is elvégzendi és hogy ezekért díjazásul siker esetére fejenként 50 frt., sikertelenség esetére pedig 30 frtot követelt, azonban alperesek a további teendőkkel meg nem bizták és a követelt díjazást nem kötelezték, sőt kijelentették, miszerint ilyenre nincsenek feljogosítva, ugy hogy a megbízásnak felperes részéről a történtek alapján vitatása nyilván csak a történt nyilatkozatok félreértésén alapszik. Az 1874. évi 34. t.-c. 54. §. értelmében az ügyvédi jutalomdíj és idővesztés kárpótlása szabad egyezkedés utján is megállapítható ugyan, azonban ennek érvényességéhez okirat szükséges. E rendelkezést a felebbezési biróság a perenkivüli ügyekben is alkalmazandónak találta, minthogy azonban felperesnek a díjmegállapítást illetőleg a fentiek szerint írásos okmánya nincsen, a dij megállapítására fektetett kereseti követelése ez okból meg nem áll, különösen is annálfogva, mert felperes kiemelte, hogy az eljárásra csakis ügyvédi minőségben vállalkozott, mint képviselő azt díjazásért teljesíteni állásával összeférhetőnek sem tartotta s igy az ügyvédi rendtartás mint különös törvényi rendelkezés nyilván ez esetre is alkalmazandó. (1901. évi július hó 19-án III. D. 272. sz.) Kúriai es táblai értesítések. Gyöngyös B. J. dr. I. G. 137/1901. sz. ügyben az egri trvszék ítélete hh. — Kassa;S. B. dr. Justh—Andrássy gróf (1172/901.) okt. 23. hh. — Kiskunfélegyháza. L. L. dr. Tarjányi—Ficsor (893/901.) okt. 22. hh. — Nagykanizsa K. J. dr. Gyuranecz —Délivasut (1823/901 ) okt. 25. rmv. PALLAS F»é«ZVé«YTÁR8A8ÍG NYOMDÁJA BUDAPMTEN. Szerkesztőségi üzenetek. Eperjes, Anonymus. Név nélkül közzéteszünk ugyan közleményeket, de a szerző köteles nevét velünk közölni. Amig ez meg nem történik' a beküldött dolgozatot nem közölhetjük.