A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 42. szám - A tárgyalási határidődről

A JOG 167 alperest marasztaló Ítélete hagyatik helyben. Alperes viszonkeresetét illetőleg, mely szerint felperes ellenében 108 K 70 f töke megítéltetett, hely benhagyatik. Indokok: Az alperes nem tagadta meg elleniratában felperesnek azt a kereseti előadását, hogy ö a szállítmányozás tárgyát képező fegyvert az alperesnek azon rendeltetéssel adta át hogy azt I. P. londoni puskagyárosnak javítás végett küldje be és a javítás megtörténte után felperesnek Budapesten szolgáltassa vissza; ez a körülmény tebát az 1868: LIV. t.-c. 159. §-a alapján bizonyítottnak veendő. Ebből folyólag tehát az alperesnek mint szállítmányozónak ebbeli minőségéből folyó felelőssége csakis az átvett fegyvernek felperes kezéhez történt visszaszolgáltatásával szűnt volna meg. A szállítmányozó pedig a kereskedelmi törvény 385.^ §-a#szerint minden a szállítmányozás eszközlésénél felmerülő károkért felelős lévén, ha nem a rendes kereskedő gondosságával jár el, az alperest a beismerten elveszett legyverért felelősség csak abban az esetben nem terhelné, ha bizonyította volna, hogy ö az elveszett fegyver szállítmányozása közben ezzel a gondossággal járt el; ennek a bizonyítási kötelezettségnek azonban az alperes egyáltalán nem tett eleget, sőt még azt sem bizonyította, hogy a fegyver a londoni gyáros által az alpereseimére feladott küldeményből még a visszafuvarozás előtt ennek a gyárosnak hibájából avagy mulasztásából veszett volna el. A dolgok ily állásában tehát az alperes az általa szállítmányozás végett átvett és szállítmányozás közben elveszett fegyvernek értékeért felelős lévén, az elsöbiróság helyesen marasztalta az alperest annak megtérítésében. A viszonkeresetre vonatkozólag a felperest marasztaló rendelkezést azért kellett helybenhagyni, mert az elveszett fegyver szállítmányozásával felmerült költségek a felperest feltétlenül terhelvén, ő azokat akár a szállítmányozás végett átadott fegyvernek természetben való kézhez vétele, akár pedig az azt helyettesítő értéknek kézhezvétele esetében az alperesnek megtéríteni tartozik. (M. kir. Kúria 1901. ápr. 1137/1900. s_<. a.) Bűnügyekben. A csendörök előtt, vagyis a bíróságon kívül tett beismerő vallomás a bűnösség megállapítására csak abban az esetben fogadható el bizonyítékul, ha az minden kényszertől mentes szabad akaratelhatározásból komolyan tétetett és a beismerés által nyújtott olyan adatokkal támogattatott volna, melyek a beismerést tevőnek tudomására csakis a bűncselekmény elkövetése folytán jutottak. A pestvidéki kir. törvényszék (1899. dec. 4-én 16,598 a.) D. Sz. Julianna vádlottat felmenti az özv. Sz. Gáborné által panaszolt, a btk. 333. §-ba ütköző s a 334. §. szerint minősülő lopás bűntettének vádja és következményeinek terhe alul stbi. Indokok: Özv. Sz. Gáborné sz. K. E-házai lakos az 1. a. csendőri jelentés szerint 1899. jan. 2-án azt panaszolta, hogy néhai férjének 1898. jul. 17-én történt elhalálozása alkalmából érnek nővére D. Sz. Julianna pár napig nála tartózkodván, ennek lfc98. jul. 20-án reggel történt elhalálozása után vette észre, hogy néhai férjének 2,000 frtot meghaladó készpénzbeli hagyatékából 100 frt. hiányzik. E pénznek ellopásával azonnal D. Sz. Juliannát gyanúsította; mert a férje temetése után ő a nevezett nő jelenlétében olvasta meg és helyezte el a pénzt, — látta D. Sz. Julianna azt is, hogy közvetlenül eltávozása előtt, ő abból fizetett ki G. Lajosnak 500 frtot s amidőn ezzel együtt ennek kocsiján eltávozott, búcsúzás közben azt mondotta neki «nézzen meg jól ángyikám, mit viszek magammal* eltávozása előtt pedig azt is mondotta: hogy míg ő a szomszédban volt, ott jártak F. László és H. András és kutattak; ezeknek az alapján azonban nem mert eüene fellépni, mert nem volt kétségtelen bizonyítéka arra nézve, hogy a pénzt valóban ő vitte el. Bővebb adatok csak 1898. évi karácsony szombatján merültek fel, midőn a D. Sz. Juliannával közös háztartásban élt M. Bálint neki megizente, hogy az ő 100 ínját senki más el nem vihette csak D. Sz. Julianna: mert ez neki £0 frtot adott kölcsön azzal a kikötéssel, hogy ezt neki vagyis panaszosnak meg ne mondja. Ekkor panaszos D. Sz. Juliannát személyesen fölkeresvén, ezt a pénz visszaadására szólította föl, de eredménytelenül, mert annak elvitelét nemcsak tagadta, hanem őt rágalmazás miatt a községi elöljáróságnál bepanaszolta, mire a följelentést a csendőrségnél ő is megtette. A csendőrség által tartott nyomozás folyamán D. Sz. Julianna terhelt a S. F., F. T., Z. S., K. S. és K. J. községi elöljárók jelenlétében első ízben határozottan tagadta a lopás elkövetését, eme tagadását többszöri felhívás után is ismételte, midőn azonban a nyomozó csendőrsvezető figyelmeztette, hogy tagadásának fönntartása esetében kénytelen lesz őt letartóztatni es bekísérni, a terhelt nővel élt M. Bálint pedig azzal az ígérettel, hogy őa 100 frtot kész kifizetni, felszólította terhelt nőt, hogy vallja be, ne hurcoltassa magát, mert igy vége lesz a dolognak beismerte vádlott, hogy ő vitte el panaszos 100 forintját és abból 100 frtot a ráckevei takarékpénztárba letett s abból 50 frt később M. Bálintnak kölcsön adta, 50 frtot pedig saját szükségleteire fordított- ekkor M. Bálint részint a terhelt tulajdonát képező 50 frttal, részint a községi bírótól kölcsön kért 50 frttal a 100 frtot lefizette a csendőrök kezeihez, mire a terhelt nő az őrsvezető felhívására bocsánatot kért panaszostól abban a reményben, hogy ezzel vege lesz az eljárásnak, panaszos azonban kijelentette, hogy nem bocsát meg. Ezután a csendőrség bejelentette az esetet, a 100 frtot is beszolgáltatta a láckevei kir. jbirósághoz, a hol ez az összeg birói letétbe helyeztetett. A nyomozás folyamán felmerült fent emiitett terhelő adatok nyomatékos gyanuokokat szolgáltatnak ugyan Sz. Julianna irányában a vádbeli cselekmény elkövetésére nézve; de miután a vizsgálat és végtárgyalás folyamán a csendőrség előtt tett beismerésének visszavonásával határozottan tagadta, hogy a panaszos pénzét ő lopta volna el, hogy midőn panaszos lakásáról eljött, bucsuzása közben ennek azt mondotta volna mézzen meg jól ángyikám, mit viszek magammal* s valónak mondja azt is, hogy panaszlónak F. László és H. Andrásra vonatkozólag említette volna, hogy ezek a panaszos távollétében házánál kutattak: miután továbbá beismerésének visszavonását azzal indokolja: hogy a csendőrőrsvezető ismételt tagadása után azzal fenyegette, hogy tagadása esetében letartóztatja és a bírósághoz bekíséri, beismerés esetén pedig szabadon bocsátja, sőt ha panaszló neki megbocsát, kilátásba helyezte azt is, hogy az ügy végleg megszűnik és ő a további zaklatástól megszabadul: e közben a vele élő M. Bálint is biztatta a beismerésre azzal, hogy ő a követelt 100 frtot helyette megfizeti, — ezeknek hatása alatt tette meg beismerését, abban a reménységben, hogy a pénz lefizetése után panaszos nem fogja őt tovább zaklatni s ő megmenti magát attól a szégyentől, hogy a csendőrök bekísérjék. Miután továbbá a csendőrök előtt tett vallomásának visszavonására felhozott indokai alaptalanoknak nem tekinthetők, mert a kihallgatásnál jelen volt fentebb megnevezett tanuk bizonyítják, hogy a vádlott mindaddig határozott tagadásban volt, mig bekiséréséről szó nem volt és mig M. B. a beismerésre rá nem birta. Miután továbbá a vádlott beismerése nem is felel meg a valódi tényállásnak, mert a csendőri jelentés szerint ugy adta elő a vádlott a cselekményt, hogy a pénzt panaszló nyitott ládájából vette el, holott az a panaszos állítása szerint az ágyból veszettel. Miután továbbá ily körülmények között vádlottnak a csendőrök előtt tett beismerése a bíróság előtt tett határozott tagadása ellenében bizonyítéknak el nem fogadható, annál kevésbbé, mert a panaszlónak az az állítása, hogy vádlott F. és H. kutatására vonatkozólag említtetett volna, és hogy búcsúzás közben neki azt mondotta volna nézzen meg jó! ángyikám, mit viszek magammal* vádlott határozott tagadásával szemben bizonyítva nincs; mert ezt a búcsúzás alkalmával jelen volt G. L. es F. L. nem hallották, sőt ez utóbbi a vizsgálat folyamán határozottan valótlannak mondotta, hogy vádlott búcsúzás közben ez emiitett kifejezéssel élt volna. Miután továbbá ama körülmény, hogy vádlott a temetésről való hazajövetele napján 50 frtot a ráckevei takarékpénztárban elhelyezett, szintén csak gyanuokot képez, mert nincs kizárva annak a valósága, hogy ez saját igaz uton szerzett pénze volt, a mi a végtárgyalás folyamán becsatolt elismervényben emiitett lí frt. 80 kr. pénzéből maradhatott és ez volt arna pénz is, amit később vagyis dec. 6-án a takarékpénztárból kivett és M. Bálintnak kölcsön adott. Miután továbbá bizonyítást nyert, hogy vádlott a nyomozást megelőzően M. Bálinttal összeveszett és ezt ott hagyta, utóbbi tehát ellenséges indulattal viseltetett akkor vádlott irányában, midőn unokaöcscse M. László, ennek neje és M. Józsefné előtt ugy nyilatkozott, hogy a panaszos pénzét vádlott lophatta el, mert midőn ez neki az 50 frt. kölcsönt adta, arra figyelmeztette őt, hogy ezt panaszosnak meg ne mondja, mert ebből baj lenne. Miután továbbá vádlott azt állítja, hogy M. Bálintnak más alkalommal is adott kölcsönt és ezt rokonai, azok közt panaszló is — nem szívesen vették, figyelmeztette is ez utóbbi, hogy ami pénze van, ne vesztegesse el Ál. Bálintnak, ez volt tehát az oka annak, hogy utóbbit figyelmeztette, miként a kölcsönadásról panaszosnak említést tegyen, mely oknak lehetősége kizártnak nem tekinthető. Miután még ama körülmény, hogy panaszló a ki állítása szerint a pénz hiányát a vádlott távozása után azonnal észrevette, 6 hónapon keresztül a miatt sem hivatalos uton feljelentéssel, sem pedig felszólítással magánúton fel nem lépett, csak akkor, a mikor M. B. izenetét megkapta; holott ha azonnal fellépett volna, pénzét, ha az valóban akkor veszett el, a tettes birtokán megtalálhatta volna: kétségessé teszi annak valóságát is, hogy panaszló pénze a vádlott ott tartózkodásának ideje alatt veszett el. Mindezek egybevetése és mérlegelése mellett a kir. tszék nem talált oly meggyőző bizonyítékot, hogy annak alapján vádlott bűnösségét megállapíthatta volna; ezért őt a lopás bűntettének vádja és következményeinek terhe alól fel kellett menteni, stb. A budapesti kir. ítélőtábla (1900 jul. 17. 6,704. sz. a.j a kir. tszék Ítéletét megváltoztatja, vádlottat bűnösnek mondja ki az özv. Sz. G.-né sérelmére elkövetett, a btk. 333. §-ba ütköző, a 334. és !'2. alkalmazásával a btk. 20. §-hoz képest minősülő lopás vétségében és ezért őt a btk. 340., 341., 92. §§-ok alkalmazásával az 57. §. felhívásával 3 havi fogházra mint fő, 2 évi hivatalvesztésre s politikai jogai gyakorlatának ugyanannyi időre való mellékbüntetésre itéli stb. Indokok: Sértett fél és vádlott egyező vallomása szerint néh. Sz. Gábor Lacházán 1898 jul. 16-án elhalálozván, a temetésre másnap, azaz jul. 17-én eljött az elhunytnak nővére, D. Sz. Julianna és az elhunyt házában megszállván, jelen volt, midőn az ' özvegy a temetés után a pénzt megolvasva, egy bőrtárcában 20