A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 38. szám - Az örökösödési eljárás némely hiányáró

A JOG 271 Tehetetlenségét, mert a bűnvádi per nem felek közt folyik le hanem az államhatalom által a jogrend fenlartására való feladatánál fogva indíttatik a terhelttel szemben. Az államhatalom vagy az ügyészség nrm tekinthető ügyfélnek (14 1.) A második könyv jogtörténeti előzmények cim alatt a bűnvádi eljárás több ezer éves történetéből adja elő ügyes kiválasztással mindazt, ami a mai európai és különösen a hazai bűnvádi perjog megértéséhez szükséges. Kétségtelen, hogy sem a B. P.-ban foglalt mai bűnvádi perjogunk, se régebbi eljárásunk nem mondható önálló magyar jogalkotásnak s nem is kizárólag a nemzeti jogfejlődés terméke, hanem a nyugat-európai államok bírósági szervezetének és perjogának részint közvetlen, részint közvetett befolyása alatt jött létre és lejlett ki (szerző előszava). Ez okból csak helyeselhetjük szerző eljárását, hogy ugy a franc ia mint az angol ujabbkori eljárást, amelyek a kontinentális perjogokra legnagyobb hatással voltak, mint az ezeket megelőző nevezetesebb jogrendszereket, így pl a normann Rüge-eljárást, melyből az angol esküdlszéki eljárás fejlett ki; a kánon i e Íj árást, mely az újkori nyomozó rendszer anyja lett, afrancia nyomozó eljárást, valamint azosztrák és német eljárást s a büntető törvénykezés reformját a XV1I1. és XIX. század folyamán, kimerítően, behatóan ismerteti és bírálja. E mellett a bírói szervezetnek s a bűnvádi perjognak a legrégibb időktől a legujabbig való fejlődési menetét összefüggő képben dolgozza ki s e képbe beilleszti a magyar bírói szervezet, s a magyar büntető Ítélkezés kifejlődésének történetét. E részben különösen sok közkeletű téves véleményt igazit helyre. így szerző is helyesli Verhőczy azon állítását, hogy a vegyes házbeli királyaink alatti bűnvádi eljárásunk a f r a n c i a (normann per) eljárás a t á nz a t a, amint ezt K i t o n i c h, B a r t a 1 és Hajnik is világosan kimutatták. Szintén helyesen mutatja ki szerző, hogy a XVII. századtól kezdve a német és osztrák nyomozó eljárás gyakorolt nagyobb befolyást hazai perjogunkra. A magyar büntető eljárás fejlődésének ily részletes és alapos ismertetésével és elemzésével se találkozhatunk még másutt irodalmunkban, miután Hajnik nagy becsű, s mondhatni úttörő müve az Árpád és a vegyesházbeli királyok alatti magyar perjogról (1898.) főleg a polgári perrel foglalkozik. Különben egészeri helyesen mutatja ki szerző 81—83 1.), hogy a magyar bűnvádi perjog történetének teljes és határozott feltüntetése szinte lehetetlenség, mert rendszeres törvényünk a b. eljárásról egész a B. P. megalkotásáig nem is volt. irodalmi munka is alig van a régebbi időkből, másfelől a rendi külömbségek, a bíróságok különfélesége, kiváltságok stb. lehetetlenné tették egységes magyar bűnvádi perjog kifejlődését. Mindazáltal szerző a lehetőségig kimet itő s mindenesetre hü képet ^d a magyar bűnvádi eljárás egész történetéről, a fejlődés mozzanatairól, tényezőiről és akadályairól A harmadik könyv a bűnvádi eljárási jog három főrendszerének a vád,- nyomozó- és vegyes rendszernek dogmatikáját adja. Kiemeli a vád- és nyomoíó-rendszer előnyeit és hátrányait s különösen behatóan foglalkozik a vádrendszer megvalósítására irányuló törekvésekkel a XIX. században s nagy elmeéllel és óriási irodalmi apparátussal bizonyítja be már a Kommentárban iBalogh—Illés—Vargha) elfoglalt azon álláspontját, hogy a vádelvet nem szabad öncélnak, egyedül üdvözítőnek tekinteni, hanem el kell ismerni, hogy a bűnvádi pernek más fontosa bb céljai is vannak, mint a vádrendszer megvalósítása. Ilyen fontosabb célok: az állampolgárok egyéni szabadságán tk lehető megóvása és mindenek fölött a tiszta igazság elérése vagy legalább megközelítése oly mértékben, amint az emberi intézmémények mellett lehetséges. Helyesen mutatja sí, hogy a tiszta vádrendszer a terhelt érdekeire is hátránynyal járna. Részletesen kifejti a nyomozó rendszer fogyatkozásait, hibáit s azt, hogy az képtelen megvalósítani a bűnvádi eljárás céját: az igazságot. Végül összegezi a vegyes rendszer alapgondolatát és annak részletes keresztülvitelét az eljárás egyes szakaiban. A negyedik, legterjedelmesebb könyvben a bűnvádi eljárás alapvető kérdései savegyes rendszer elvei vannak legszélesebb mederben kifejtve és bemutatva így mindenek előtt a hivatalból való eljárás, a törvény ess ég ilegalitasj és az anyagi igazság elveit fejtegeti szerző az igazi szaktudós mélységével és alaposságával. Ezután a hivatalból való eljárás és az anyagi igazság elve alóli kivételeket, igy az opportunitas elvé;, az elévülést, pertörlést, főmagánvádat, magán indítványt (e két utóbbit különösen részletesen) tárgyalja, szintén sok uj és fontos dolgot emelve ki s a magáninditványi és a magánvádra üldözendő cselekmények közötti külömbségeket valóban mesterien rajzolja. A magáninditványi cselekmények jogi természetére és a sértett fogalmára, valamint az itteni további részletekre vonatkozó mély fejtegetései irányt adók lehetnek birói gyakorlatunkra. Ugyancsak rendkívül becsesek a bűnvádi eljárás alkotmán yjogi vonatkozásait, a bűnvádi eljárás törvényhozási szabályozásának alkotmányjogi jelentőségét feltüntető részletes fejtegetések. Ugyanily becscsel birnak a büntető törvénykezés teendőinek elkülönítését,, a vád ké pvis e 1 e t és a védelem szervezetét jogtörténeti, összehasonlító jogi és dogmatikai alapon és módon tárgyazó részletek. Különösen behatóan tárgyalja a nép vád íactio popularis) intézményét, alapos történeti és dogmatikai okok alapján mutatja ki annak célszerütlenségét s azt, hogy a modern állami életben nem lehet nélkülözni a vádhatóság működését. Az állami vádhatóság esetleges visszaéléseinek korreklivuma gyanánt a társadalom által választandó szakképzett ügyészek subsidiarius vádjogát (a B. P. pótmagánvádja helyett) tekinti. Ennek ellensúlyozójául, a terhelt érdekeinek védelmére a védőhatóság szervezését látná igazoltnak. Meggyőzően mutatja ki azt is, hogy a mai viszonyok között ügyfélegyenlőségről beszélni hamis jelszó és megvalósíthatatlan ábránd. Ugyancsak érdekesek és tanulságosak azok a mély fejtegetések, amelyek a bűnvádi perjog vezérelveinek, a vádelvnek, a közvetlenség, szóbeliség és nyilvánosság elveinek fejlődéséről és azoknak tételes jogunkban való keresztülviteléről szólnak. Nagyon helyesen emeli ki e részben szerző a nyilvánosság fogyatkozásait s különösen azu.n. népnyilvánosság elvének káros voltát s elvadító hatását s különösen, hogy a hivatásszerű gonosztevők manapság valósággal tanulmányozzák a törvényszék és az eljárás fogyatkozásait, hogy azo!;at javukra használhassák fel. Részünkről nem átalljuk hozzátenni, hogy teljesen helytelenítjük a nőknek a törvényszéki tárgyalásokra hallgatók gyanánt bebocsáttatását, miután a nők jelenléte kíváncsiságnál egyébbői nem eredhet s leikök eldurvitására vezet. Az ötödik könyv a bizonyítási jog általános tanait tárgyalja, az előzőkhöz hasonló mélységgel és sok eredetiséggel. A bizonyítási jog legnehezebb kérdéseit, a bizonyítási rendszerek, a bizonyítás tárgya, a bizonyítási teher, a bizonyító eszközök mérlegelése kérdésében oly érdekes és részletes boncolásokat végez a szerző, minővel eddigi bűnvádi eljárási irodalmunkban szintén nem találkozhattunk. Nagyon helyesen vezeti le szerző, hogy a polgári pernek a bizonyítási teherre vonatkozó tételei a bűnvádi perben nem nyerhetnek alkalmazást s a bűnvádi eljárásban a bu onyitás anyagának egybegyűjtése nincs a leiekre bizva, hanem az igazságügyi hatóságok és közegek első sorban, illetőleg hivatalból gyűjtik egybe a bizonyító anyagot. Érdekfeszítően mutatja ki, mily óriásit változott a terhelt helyzete a modern bűnvádi eljárásban s mig régen a terhelt kötelessége volt magát a gyanú vagy a vád alól tisztázni, ma mindenkit á rtatlann a k kell tekinteni, amig bűnössége bebizonyítva nincs. A terhelt ma nem köteles maga ellen bizonyítékot szolgáltatni, ezért beismerésre, sőt vallomástételre se kényszeríthető. A terhelő bizonyítás nem sikerültének perjogi következménye, hogy a terheltet föl kell menteni. A hatodik könyv aB. P. kodifikácionális előzményeiről szól s tanulságosan, mesteri rövidséggel és mégis behatóan ismerteti és bírálja az 1795, az 1827, 1843, 1844, 1872, 1882, 1886, 1888 és az utolsó 1895-iki javaslatokat. A hetedik könyv pedig mintegy folytatólag a bűnvádi eljárás mai kútfőit sorolja fel kimerítően és a kútfők hatályára és értelmezésére ad nagybecsű fejtegetéseket. Mint e rövid tartalmi vázlatból látható, Balogh J a bűnvádi eljárást oly mélyen, alaposan és kimerítően dolgozza fel, aminőre eddigi irodalmunkban senki se vállalkozott. Nagy szerencse, hogy ő vállalkozott e nagy és nehéz feladatra, aki ugy elméletileg legalaposabb ismerője nálunk az összes európai bűnvádi perjogoknak, mint gyakorlatilag is tényezője volt a B. P. létrejöttének. Azok a mélyreható fejtegetések, amiket müve ezen első kötetéhen a felsorolt nehéz kérdésekre olvashatunk, bizonyára megtermik gyümölcsüket s birói gyakorlatunkra termékenyítőleg fognak hatni. Hiszen az elméleti okoskodásoknak, buvárlódásoknak gyakorlati céljuk és hasznuk van s bíróságaink bizonyára nagy haszonnal fogják e könyvnek a bizonyításra vonatkozó mély fejtegetéseit tanulmányozni. A szabadelvű felfogás, a bátor véleménykimondás, az előítéletekkel, uralkodó téves tanokkal való szakítás jellemzik a kidolgozás módját s bűnvádi perjogi irodalmunk sok nagy kérdésében a Balogh munkája úttörő s a későbbi irodalomnak forrásmunkája lesz. Különösen ki kell emelnünk a nagyszabású irodalmi apparátust, a kimerítő irodalmi repertóriumot, amit szerző (az előszavában tett helyes megjegyzése szerint) azért is vett fel könyvébe, hogy a fiatalabb jogásznemzedéknek a bűnvádi eljárás monografikus feldolgozása tekintetében könnyebbségére legyen. Vajha e szép cél megvalósulna s a bűnvádi eljárás köréből is minél előbb monográfiákat is kaphatnánk, ez tenné eljárási irodalmunkat valóban gazdaggá és becsessé ! Kétségtelen azonban, hogy a Balogh könyvéneke most megjelent I. kötete egy csomó monográfiát pótol s már ez az egy kötet óriás nyeresége eljárási irodalmunknak. Az eljárás vezérelvei, a vádképviselet, a bizonyítási jog egy egy kitűnő monográfia s remélhető, sőt biztosra vehetjük: a későbbi kötetekben is nagy becsű monográfiákat kapunk tőle. A stílus teljesen kifogástalan. Világos és magyaros és ugy elméleti, mint gyakorlati jogásznak bizonyára élvezetes olvasmány. Nagy érdeklődéssel várjuk a további köteteket s erőt és kitartást kívánunk a nagy mű befejezéséhez. Finkey Ferenc dr., sárospataki jogakadémiai tanár. (