A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 37. szám - Bizalomszegés

262 A JOG Evek óta észlelte a jogászi kar a nagyközönséggel együtt, hogy vannak cselekvények, melyek az erkölcsi érzést nyilván felháborítják és a társadalmi életet tényleg is károsítják, de melyeket mindamellett — a fennálló törvények alapján, önké­nyes és nagyon erőltetett magyarázat nélkül, büntetni mégse lehet. A jelen cikk írója is «Nem méltatott büntetendő cselek­vények)) és cdopás tárgya.) cimü cikkkekben már régebben igyekezett ilyen, büntetésre szoruló cselekvényeket világításba helyezni. Utóbb felmerült az «ingatlan kétszeri eladásának)) kér­dése, melyet a büntető törv. novellájának alkalmával megol­dani igazán szükséges volna. Nem vonható kétségbe, hogy — Imiin g Konrád kitűnő fejtegetése szerint — lehetnek esetek, melyekben a kétszeri eladás jóhiszemünek, sőt igazoltnak ismerendő el. De bizony a legtöbb esetben — ha a tényállás bíróilag földerit­tetik — a legrutabb fondorlatnak, aljas megkárosításnak bizo­nyul, mely a nagy közönség részéről a «csalás» vagy «tol­vajságB vulgáris, de megérdemelt elnevezését vonja magára. Ezen érzetet táplálja a jogászi kar is, annál is inkább, mivel a gonosz eladó a vevő kárára jogtalanul vagyis e 11 e n é r t ék nélkül gazdagodik (löcupletior fit), Csupán két körülményre nézve nem tudott megállapodásra jutni : az egyik az, vájjon lehet-e a szóban forgó cselekvényt a fennálló törvény szerint büntetni vagy nem ? a m á s i k körülmény az, vájjon (a fenn­álló vagy alkotandó törvény szerint) milyen delictum minősí­tése alá vonassék. Két csoport képződött: az egyik a cselekvényt «a csalás», a másik az «okirathamisitás» elve alá foglalja. Mindenik csoport­nak a m á s i k n ak véleménye alaptalanságát sikerült ki­mutatnia. Nem marad más hátra, mint visszatérni akiinduló pont­hoz vagyis az általános igazság érzethez és ennek burkolt indokaiból jogi formulát szerkeszteni. Nézzük tehát, mi elfogadhatót találunk a «csalás» és mit a vulgáris «tolvajság» eleméből. De lege lata a jogász a dolosus másodszori eladást azért nem minősítheti csalásnak, mivel a bünt. törv. 379. §-ában felállított ((tévedésbe ejtés» vagy ((tévedésben tartás» az első eladásnál egyáltalában nem forog fenn, a második eladásnál pedig a megkárosítandó első vevő mint cselekvő ügyfél nem is szerepel; passzív szerepe pedig a felismerhetlen­ségig burkolt, — az eladó ténykedése pedig bár dolosus­nak, de nem «ravasz fondorlatnak)) tűnik fel. A laikus ellenben azért lát a másodszori eladásban csalást, mivel mindnyájunk erkölcsi érzetének sugalata szerint az eladónak kötelessége: mindentől taitóz­k o d n i, ami a vevőt a megvett tárgy feletti tulajdonosi ren­delkezésében gátolni vagy azt éppen meghiúsítani képes volna. A vevő az ő pártnerének, az eladónak ezen természetes kötelességében jogosan bizva, r.em siet szerzett jogát minden lehető merénylettől megóvni, még pedig megóvni épen azzal szemben, kitől a jogot szerezte. És az eladó ismeri a vevő ne k­ezen iránta valósa fennállójogrendszeren ala­puló bizalmát. Hogy ezen bizalom a vevő hanyagságával vagy könnyelműségével párosul, az az eladó eljárását épp oly kevéssé mentheti, mint nem menti például az uzsorás eljá­rását az, hogy a megkárosított adóst könnyelműség terheli, mert hiszen az uzsorás bűne éppen abban áll, hogy az adós gyengeségét felhasználja. És kétségtelen, hogy az eladó az első vevőnek a kárával jogtalanul gaz­dagodik. A szóban forgó esetben az eladó a vevő bizalmát meg­szegte, annak azon hiszemét, hogy éppen az eladó részé­ről nem fenyegeti veszély, tévedésként használja fel a maga jogtalan előnyére. Ezen bizalom nem képzelt, hanem valóban meglévő és csupán formulája nemleges ; kiindul az általános bona fides alapjából, melynek ellentéte a dolus generális. Szembetűnőbb a dolog, ha az ingatlan helyett i n g ó s á g képezi az eladás tárgyát. Péter elad egy paripát Pálnak, ki­től a vételárt meg is kapta. A vevő megkéri az eladót, tar­taná magánál a paripát néhány óráig vagy pár napig, míg a kocsisát érette küldi. Az eladó az ideiglenes megőrzést meg­ígéri, de alig távozik a vevő, siet az eladó a paripát egy má­sik vevőnek — tegyük hozzá írásbeli szerződés vagy legalább a marhalevél átadása mellett — eladni, ki azt tőle (esetleg teljes jóhiszeműséggel) el is veszi. I Kérdés : bünös-e az eladó vagy nem ? Kétségtelenül I bűnös. De bűne mi ? csalás, sikkasztás vagy okirathamisitás-e ? I Ugy vélem, hogy okirathamisitás semmi esetre se, miután a szer­ződési okmány valóban megtörtént eladás tényét irja le. Ha­nem elkövetett az eladó csalást vagy sikkasztást. Csalást ak­kor h a a paripát az első vevőnek még birtokába át nem adta volt; sikkasztást akkor, ha az első vevő a paripát az istálló és udvar, sőt a faluból kivitte, de közbe­jött zivatar vagy más akadály következtében az eladóhoz visz­szahozta és megőrzésére felkérte. A laikus a sikkasztást egyenlő minőségűnek veszi a lopással és felháborodásában «tolvajságnak» tartja és annak nevezi. M in t h o g y azonban a fennálló törvények szerint csak ingóság szolgálhat a lopás és sikkasztás tárgyául és mi fi* hogy a törvényi definíció csak azon cselt tekinti csalásnak, amelyben a ravasz fondorlat és megtévesztés, vagy tévedésben tartás közvetlenül követtetik el a megkárositottnak sze­mélyén s a tévedés nem negatív, hanem pozitív irányú, de mégis másnak a jogellenes kárával bűnösen gazda­godik az eladó : nem marad más hátra, mint saj átlagosminő ségü bűncselekmény (delictum sui generis) felállítása, me­lyet lényege szerint «bizalom jogtalan megszegé­sének)) lehetne nevezni, büntetése fokát pedig a bünt. törv. 380. vagy 356. §-a szerint meghatározni. Ezen delictum vagy mellékfaja büntetését azon személyre is lehet alkalmazni, ki — miután ellene tulajdonjog elisme­rése iránt való per lett folyamatba téve — perközben, amely­nek végitélete a tulajdonjogot tőle elveszi, a per tárgyát elide­geníti vagy megterheli és ez által a birói ítélet végrehajtható­ságát meghiusítja. Belföld. A kir. igazságügyminiszternek 22,096,1091. I. M számú ren­delete, a Németbirodalomhoz tartozó országok igazságügyi ható­ságaival való érintkezés tárgyában. A Németbirodalomhoz tartozó országok igazságügyi hatósá­gaival való érintkezés szabályait az 1869-től 1899-ig kibocsátott rendeletek többszörösen ismételve közölték; ezek ellenére foly­tonos a panasz a magyar igazságügyi hatóságok ellen az idézeti rendeletben foglalt szabályok figyelmen kivül hagyása miatt. Az emiitett szabályokat tehát alább összefoglalva újra köz­löm, de egyszersmind felhívom az igazságügyi hatóságok vezetőit, őrködjenek szigorúan a felett, hogy a vezetésük alatt álló ható­ság azokat mindenkor szem előtt tartsa. A jelzett szabályok a következők: 1. A közvetlen érintkezés akár polgári, akár büntető vagy fegyelmi ügyekben a Németbirodalomhoz tartozó országok közül csak Poroszország hatóságaival van megengedve, de a diplomáciai ut s igy közvetitésem igénybevétele ezek irányában sincs elzárva. A Németbirodalom többi országainak hatóságaival a közvetlen érintkezés, — a legsürgősebb esetektől eltekintve,— nincs megengedve. 2. Az 1. pontban foglaltak szerint megengedett közvetlen érintkezés is csak akkor foghat helyet, ha nyelvbeli nehézség fenn nem forog, vagyis a Németbirodalomhoz tartozó országok igaz­ságügyi hatóságaihoz közvetlenül küldendő iratok német fordí­tással s az ezeket tartalmazó borítékok német címezéssel vannak ellátva. Közvetitésem igénybe vétele esetén: a) polg. ügyekben a fordításra nézve az 1899. máj. 20-án 30,021. I. M. sz. a. kelt rendelet irányadó, még pedig a kézbesí­téseknél annak 4., 8. és 10. §-ai s a megkereső leveleknél az idézett rendelet 16., 17., 20., 21. és 29. §-ai; b) büntető vagy fegyelmi ügyekben fordítást csatolni a meg­kereső levelekhez sem kell, mert ezeket a szükséges fordítással a kir. igazságügyministerium hivatalból szerelteti fel. 3. Miután a Németbirodalomhoz tartozó országok bíróságai­val s egyéb hatóságaival váltott levelezésekre nézve a postai díj­mentesség megszűnt, a nevezett bíróságokhoz és egyéb hatósá­gokhoz intézett postaküldemények tekintet nélkül azoknak pol­gári, büntető vagy fegyelmi természetére, a feladáskor minden egyes esetben bérmentesitendők. A bérmentesítés költségei az irodaátalányból fedezendők. 4. Valamint a német igazságügyi hatóságok a hozzájuk érkező nem bérmentesített postaküldeményeket elfogadják, de minden egyes esetről felettes hatóságukhoz jelentést tesznek, hogy az okozott költség a feladóhatóság ellenében érvényesíttethessék: ugy a magyar igazságügyi hatóságok is kötelesek a Németbirodalom­hoz tartozó országok bíróságaitól, vagy egyéb hatóságaitól érke­zett bérmentetlen postaküldeményeket elfogadni, minden ily esetről azonban a küldemény számának, keltének, a küldő ható­ságnak s a küldemény tárgyát képező ügynek, valamint a fizetett postadíjnak megjelölése, az utóbbinak egyszersmind igazolása mellett hozzám azonnal jelentést kell tenniök. 5. A Németországba föladott postaküldemények bérmente­sítésének elmulasztása esetén, a felmerült költségek megtérité-

Next

/
Thumbnails
Contents