A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 36. szám - Német birod. törvény a magán biztosító vállalatokról

A JOG 255 1882-ben megjelent első nemzetközi jogi munkáiban oly szoros vonatkozásokat keresett az élettel, s mélyen nyomozta a nemzetközi jogelvek történelmi gyökereit; ö, aki, mint előadásaira jól emlékezünk, mindig annyi becset helyezett tételeinek historikus és positiv megalapítására s igazolására. Persze én is, mások is azt hittük eleinte, hogy Csarada csak az ő roppant memóriáját csillogtatja szívesen a számtalan köztörténelmi részletnek felelevenítésével, mignem csakhamar beláttuk, hogy a nemzetközi jog tételei legnagyobbrészt csak az élet jogi érdekű eseményeiből vonhatók ki, s hogy e kodifikálatlan jognak legkörmönfontabb systematikája is értéktelen, ha nem marad meg az életnek bár itt-ott igen szegényes, de pozitív fejleményeinél. ürömmel vette a magyar jogászvilág pár év előtt C s a r adától «A. nemzetközi jog története a vesztfáli békéig* c. munkát, melyben mélyreható történelmi kutatással j iformán anyagot bányászott s alapot épített mostan megjelent nagy munkájához, amely 39 ivnyi terjedelemben adja «a tételes nemzetközi jog rendszerét.> Bárha e könyvnek első 90 lapja történelmi rész, mely a nemzetközi jog fejlődését adja elő a vesztfáli békétől napjainkig s ekként mintegy szoros folytatása az épen előbb emiitett 189-í- iki munkának, mindazonáltal címét teljes jogosultsággal viseli a mostani nagy mű, mert hiszen a nemzetközi jog tételei nem egy helyütt évszázados jogforrásra, illetőleg történelmi tényre is visszanyúlnak, s csakis történelmi alapon magyarázhatók meg. Munkáját a szerző — az előszó szerint — első sorban a tanuló ifjúságnak tankönyvül szánta, a vitás kérdések tüzetesebb kritikai kifejtését az egyetemi előadásoknak véli fenntarthatni. Egyenesen szerénység, ha szerző tankönyvnek minősili e munkát, mely óriási anyagot karol fel s azt valóban tüzetes megvilágítással kiséri ; viszont másfelől egyenesen túlbecsüli a joghallgató ifjúság szellemi felölelő képességét, ha a tanár igényei edus lartalmű könyvet is meghaladni kívánják. A már említett történeti részen kívül, mely a müveit «nem jogásznak* is tanulságos, élvezetes olvasmány, s mely számtalan történelmi esemény helyes mérlegelésére megtanít, — a könyv hat főrészre oszlik; ezek: 1. a nemzetközi jog alanyai; 2. a nemzetközi jog orgánumai, (államfők, külügyminiszter, követek, konzulok, kongresszusok és konferenciák, nemzet .özi birósáeok, s különféle nemzetközi adminisztratív bizottságok és hivatalok); 3. azegyéneknemzetközi jogállása; 4. államterület, nyílt tenger, nemzetközi folyamok és csatornák; 5. a nemzetközi jogalanyok kötelmi viszonyai és a nemzetköziközigazgatás; G. a nemzetközi érdekek védelmének eszközei. A nemzetközi jog mai anyagához jól igazodó és kényelmes világos áttekintést nyújtó e rendszeren belül az alsóbb tagozat tekintetében talán fölösleges szerző azon eljárása, hogy az emiitett «részeket* és a történeti b;vezetést «(ejezetek»-be foglalja akként, hogy azok számsorrendje a könyv elejétől kezdve keresztül megyén az egész mű részein, ami az eligazodást nem könnyíti meg. Felette becses, hogy szerző a hazai joganyagot is szorgos figyelembe veszi, amire itthoni irodalmi elődeinél bizony példát nem találhatott, s igy nagyszorgalmu önálló kutatásokra volt utalva. Az egész munka fonalán hűségesen beváltja, amit az előszó igér, hogy tételeit az államoknak történetileg kimutatható gyakorlatából és a nemzetközi szerződésekből vezeti le A történelmi példák teszik oly vonzóvá a munkának a követségi jogról és hadi jogról szóló részeit; fölötte érdekesek a választolt bíróságok s a hágai reform jelentőségéről, a Monroe-doktrináról s a politikai bűntettekről található éles fejtegetései, s egyenesen remekül sikerült a nemzetközi közigazgatás dúsgazdag uj s legújabb anyagát feldolgozó fejezet. Ilyetén munka szerzőjének erejét oly részleteknél lehet leginkább megítélni, hol forrásmunkák rendelkezésre sem állanak, hoi a mindennapi élet legújabban lezajló jelenségeit s mozzanatait máris objektív módon bizonyítékok gyanánt sorakoztatja, nyomozza, s hogy ugy mondjam : kihasználja. Az előttünk fekvő munka számol már a 97-iki török-görög háború eseményeivel, az orosz cár békeakciójával, a hatalmak mostani kinai expedíciójával, a Balkán-államok politikai fejleményeivel, s az annyira aktuális transvaali kérdéssel slb. stb. Persze ő benne a nemzetközi jogász nem állhatja meg, hogy a transvaali háborúhoz egy pesszimisztikusan keserű s tán tulsötét mepjegyzést ne fűzzön. A «félsouverain állam» contradictió in adjecto-ja, ez a furcsa műszó Csaradánál is előfordul, a mint hogy a külföldi autorok sem birnak szabadu'ni tőle — túlságos megszokásból is. Szerző, ki tudvalevőleg természetjogi alapon áll, csak következetes önmagához, mikor az államok alapjogait is felsorolja s magyarázza. A kiábrándult, realisztiku modern szem talán fennakad az önfenntartásra irányuló jognak stb. szentelt fejtegetések túlságos elvont, idealisztikus jellegén, mert hiszen a gyakorlati élet épen ez «alapjog»-okat teszi kérdésessé vajmi sűrűn, — de bárha sértetlen biztosításuk csaknem elérhetetlen eszmény, épen az eszményeket nem szabad negligálni e tudományszak tárgyalása közben. Vájjon nem kicsinyeskedés-e ami részünkről, ha a mű számtalan szép oldalának, rendkívüli általános becsének kiemelése után idejegyzünk egy-két észrevett apróságot, például, hogy a történeti rész az 1878 iki berlini szerződés tulajdonképeni tárgyalásánál nem tesz említést arról, hogy azt a magyar törvényhozás is becikkelyeztc (bárha viszont igaz, utóbb több más helyen, a részletkérdések során 1879:VIII. törvényünket mégis idézve leljük), vagy, hogy a konzuli bíráskodás Bulgáriában s Romániában ma már nem áll fenn akként, mint azt a berlini szerződés dekretálta: hogy tehát az élet ma már mást mutat e tekintetben, mint ahogyan a szerző egyébként helyesen a jobbadán csakjpapiron levő rendelkezéseket citálja, — avagy, hogy midőn emliti ugyan ott, miszerint a konzuli bíráskodás monarchiánk által 1869. óta Japánra is kiterjesztetett, nem emiili fel, hogy'ez a Japánnal 1897. december 5-én kötött s az í 898. évi XXXII. t.-cikkben becikkelyezett kereskedelmi és hajózási szerződés folytán már ott meg is szűnik. Nem egy kellemetlen ^sajtóhibával találkoztunk, mely mint ilyen a munka végén felsoroltak közt elő nem fordul. Ugy érezzük, hogy kicsinyeskedésünk csak emeli a mű becséről nyújtható általános fogalmat. 19 év választja el a szerzőt a tengeri zsákmányjogról irt munkájától. Érdekes tehát feljegyeznünk, hogy ma is azt mondja művének idevágó részeiben, a mily elveket akkor vallott; következetes maradhatott, mert már akkor élesen látott. Ma már minálunk se lehet olyan módon ^nemzetközi jog»-ot Írni, mint nem is oly régen: Apáthy István művének idejében, a mikor egy szerény kompilácio is becses oázis volt a sivatagban. Nemzetközi jogi irodalmi szegénységünket Csarada egykét csapásra elenyésztél te, mikor világirodalmi nivón álló munkát adott kezünkbe. Most hát van már nemzetközi jogi kompendiumunk, de van-e a magyar tudomány-egyetemnek nemzetközi jogi tanszéke? Csaknem hihetetlen, de nincsen; nincsen a már ezerszeres nemzetközi jogi kölcsönhatás idejében, a XX. század elején. A vallás- és közoktatásügyi miniszternek legújabb rendelete, melylyel a jogbölcsészetet kivette a második jogi alapvizsgálat tárgyai közül, azt mondja, hogy nem mulaszthatja el a jogi főiskolák «figyelmét arra különösen felhívni, mily hasznos a nevezett jogi szaknak hazai tételes részét, mely a nemzetközi szerződésekben stb. jut kifejezésre, az egyetemi előadások körében is mentül behatóbb művelés tárgyává tenni, mert rendkívüli gyakorlati fontossággal bir azon jogelvek tudományos feldolgozása és megismertetése, melyek tételes nemzetközi jogunkban is kifejezést nyertek. «Nincs kétségem» — úgymond a miniszter — «hogy erre eddig is a legnagyobb figyelem fordíttatott, csak azért emelem ki, hogy a tételes nemzetközi jognak fontosságát és horderejét az összes jogi disciplinák, a közjog, a magánjog, a büntetőjog, közigazgatási jog területén kiemeljem és figyelmébe ajánljam.» Amily helyes és megszívlelendő e miniszteri figyelmeztetés, oly annyira «a tempó* készült el ez a munka, mely nemcsak igen nagy hézagot pótol, hanem hivatva van arra is, hogy a közérdeklődés felébresztésével a tanszék szükségességét is bebizonyítsa. Nálunk az is lehetséges, hogy a fiú nemzi az apát: egy tankönyv a tanszéket. Ugy legyen! Lers Vilmos dr. kereskedelemügyi miniszteri titkár. Vegyesek. Bírák után az ügyészek! Haladunk a rigalmák és alaptalan gyanúsítások lejtőjén — ez kétségbevonhatatlan. Eddig a gonosz nyelvek csak ügy védeketés bírákat kezdték ki — most már az ü g y é s z i kart is hurcolják a nyilvánosság számolószéke elé. Talán mégis csak gondolkozóba ejti ez igazságügyi kormányunkat és gondoskodni kénytelenitendi a magán- és hivatalos becsületnek az eddiginél hatásosabb védelméről. Az ügyészség ellen néhány bécsi szenylapban szórt rágalmak az ocsmányság netovábbjai. Ha van nálunk egy intézmény, mely a lüzi próbát fényesen kiállotta, a mely a köztiszteletre és a közelismerésre érdemes, ugy az ügyészség az. Lehet terhére róni, hogy némelykor túlbuzgó, hogy gyakran a kelleténél erélyesebben is képviseli a vádelvet, hogy az elővizsgálati stádiumban nem eléggé mérlegeli a gyanuokokat és igy gyakran ártatlant is üldöz (jóllehet az uj Bpt. életbelépte óla a viszonyok itt is lényegesen és előnyösen megváltoztak) — de sohasem adott alkalmat arra, hogy jellem tisztaságához kétely férjen. Ma is, mint kezdettől fogva, elité testület az, melynek minden egyes tagja tisztesség és hozzáférhetetlenség dolgában szolidárisnak vallja magát, melyhez a korrupció gyanúja nem férkőzhetik és mely nyilt homlokkal lép a nyilvánosság elé. Csak kellemes kötelességet teljesítünk, midőn ennek a bécsi zugsajtó otromba támadásaival szemben kifejezést adunk. Mindent befeketíteni, mindent sárba rántani, ez oly aljas mesterség, mely elkövetőjét teljesen diszkvalifikálja, az ügyészség tiszta paizsát azonban be nem mocskolhatja. Kíváncsian várjuk a megtorló lépéseket. A vizsgálati stádiumban lévő büntető ügyekről való hírlapi közlések megbüntetése küszöbön áll, fájdalom nem nálunk, hanem Ausztriában, hol a kormány az erre vonatkozó törvényjavaslatot már ez ősszel szándékozik bemutatni. Ha közéletünkben sok oktalan dologban követjük az osztrák példát — ugy bizony ebben az egy okos dologban is követhetnök azt. Evek óta hangsúlyozzuk az e téren tapasztalt visszaélések meggátlásának szükségét; a drastikusnál drastikusabb ujabb esetek halmaza mindjobban sürgeti a törvényes intézkedést — és mindhiába! Ugylátszik, hogy hiányzik nálunk az érzék az ily erkölcsi