A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 35. szám - Az üzleti könyvek bélyegkötelezettségéről

A JOG felállított számláján a kamatozásra betett és az ügyfél által kivett összeg jegyeztetik be, vagyis az intézet és ügyfél között fennálló üzleti állapot tartatik nyilván. A pénzügyi bíróság ítélete természetesen az utóbbi könyvekre vonatkozhatik csak, mert az előbbiek kétségtelenül az alacsonyabb ivbélyegmérték alá tartoznak, pedig ezen takarékbetét folyószámlakönyvek vagy takarékbetét-törzskönyvek berendezésüknél fogva és azért, mert elvitathatlanul «Conto-correns, saldó-conto» jelleggel bírnak, nem sorozhatók máshova, mint az 58 tétel a) pontjában jelzett könyvek csoportjához. Nem fogadható] el azon indokolás, hogy ezen könyvek a többi könyvekhez való viszonylatban egyedül a nyilvántartás céljából vezettetvén, segédkönyvekül minősitendők és mint ilyenek az 58. tétel b) pontjában meghatározott alacsonyabb ivbélyegmérték alá tartoznak, mert ha ezeket berendezésük és tartalmuk dacára nem soroznók az 58 tétel a) pontjához, akkor csak belkezelési bélyegmenteseknek rendelt könyveknek minősithetnők, miután ezek az 58. tétel b) pontjában szereplő bélyegköteles könyvek egyikével sem analógok. Az 58. tétel b) pontjának a belkezelési könyvekie vonatkozó rendelkezése, csak ezen pont első bekezdésében jelzett könyveken kívül vezetett, időrendi feljegyzéseket tartalmazó könyvekre vonatkozik ; a számlaszerü berendezésű könyvek akármily (fő- vagy segédkönyvi) viszonylatban vannak is a többi könyvekhez, még ha a belkezelés céljából is vezettetnének, a magasabb ivbélyegmérték alá tartoznak, mert a törvény nem ismer «segédkönyv» terminus technikust, hanem taxatíve felsorolja a bélyegköteles könyveket, s igy mindazon könyvek melyek tartalmuk és berendezésüknél fogva azokkal analógok, az ott meghatározott bélyegmérték alá tartoznak, a többiek bélyegmentesek ! Joggal mondhatom tehát, hogy az idézett ítélet alapján származott és általánossá vált azon szokás, mely szerint ezen takaréktörzskönyvek a 10 filléres ivbélyeggel láttatnak el, törvénytelen, már azért is, mert az Ítélet által elfogadott álláspontra helyezkedve, ezek minden intézetnél a főkönyvekkel egyenrangú lényeges könyvek. A mellett, hogy a tartalom és a berendezés lehet egyedül irányadó, a könyveknek bélyegkötelezettségi szempontból való osztályozásánál bizonyít a pénzügyi bíróság 1886. évi 634. sz. elvi jelentőségű határozata, mely a kézi zálogkölcsönüzlettel foglalkozó magán-zálogkölcsönüzlet tulajdonosok által az 1881. évi XIV. t.-c. 9. §-a értelmében vezetni kötelezett üzleti könyveket az 58. tétel a) pontja értelmében ivenkint 50 fillér bélyeggel ellátandóknak mondotta ki. Ezen könyvek ugyanis, habár időrendi feljegyzéseket foglalnak magukban, oly beosztásnak (rovatozásnak,) hogy nemcsak a kötött ügyletekről, hanem a kereskedő és a vele üzleti összeköttetésben állott ügyfelek közti viszonyról is adnak felvilágosítást, vagyis az időrendi és számlaszerü beosztás együttesen van meg. A pénzügyi biróság ugyan a budapesti kereskedelmi és iparkamara azon szakvéleménye alapján, hogy ezen könyvek az 58. tétel a) pontjában jelzett könyvekkel a lényegesség szempontjából egyenrangúak, mondta ki ítéletét, de nézetem szerint a törvény intentiójának jobban felelt volna meg azon indokolás, hogy ezen könyvek azért bélyegzendők a magasabb ivbélyegmérték | szerint, mert számlás berendezésüek, saldo-conto jellegűek : az üzlettulajdonos és ügyfél közötti viszony feltüntetésére szolgálnak. Az osztrák bélyegtörvény, illetve a cs. és kir. közigazgatási törvényszék (Verwaltungs-Gerichtshof) 1877. évi 117. sz. ítélete 9) szerint a könyveknek bélyegkötelezettségi szempontból való osztályozásánál főleg arra kell figyelemmel lenni, hogy valamely kérdéses könyv befejezett ügyletek feljegyzésére szolgál-e és mint ilyen a kereskedelmi törvény szerint bizonyító okmányt képez e, vagy csak a folyamatban lévő ügyletek nyilvántartására szolgál és egyedül a könyvelés egyszerűsítése és könnyítése céljából segédkönyvi minőségben vezettetik-e. Ez a terminológia, ép ugy mint a fő- és segédkönyv szerint való osztályozás adott esetben beválhat talán, de általánosságban nem fogadható el, mert csak folytonos zavart okozna a könyvekre rovandó ivbélyegmérték meghatározásánál. Az osztrák bírósági ítélet szerint ugyanis az 58. tétel azt rendelné, hogy a főkönyvek (fő-, egyenleti és folyószámlakönyvek) a magasabb, a segédkönyvek a kisebb bélyegmérték szerint bélyegzendők, végül a mellék- és belkezelési könyvek bélyegmentesek, már pedig nyilvánvaló, hogy ez merőben ellenkezik az 58. tétel rendelkezésével. A főkönyv természetű folyószámlaés egyenleti számlakönyvek lehetnek bizonyos könyvelési módszer mellett segéd- vagy esetleg belkezelési könyvek, de azért s Lásd Manz'sche Ausgabe 432. oldal. | bizonyításra sem szorul, hogy ezek az 58. tétel a) pontja alap! ján tekintet nélkül arra, miszerint mily viszonyban vannak a , többi könyvekhez, a magasabb ivbélyegmérték alá tartoznak, és nem minősíthetők ivenkint 10 fillérrel bélyegzendőknek vagy pláne bélyegmenteseknek még «segédkönyvi illetve belkezelési minőségükben sem. A pénztárkönyv «segédkönyv», adott esetben azonban lehet kétséget kizárólag belkezelési könyv, de tovább menve, a raktár- és árukönyvet csupán a belkezelés céljából vezetik, mindazonáltal ezek az 58 tétel b) pont első bekezdése alapján elvitathatatlanul bélyegkötelesek. Mindezekből csak azt következtethetjük, hogy az üzleti könyvek bélyegkötelezettsége szempontjából egyedül csak a könyv berendezése és tartalma lehet csak irányadó, s pedig mint már megemlítettem: a számlás berendezésű cimszerinti könyvek a magasabb, az időrendi feljegyzéseket tartalmazó könyvek körül az 58. tétel b) pontjának első bekezdésében taxatíve felsoroltakkal analógok a kisebb ivbélyegmérték alá tartoznak; a tárgymutatók ugyanazon bélyegmérték szerint bélyegzendők, mint azon könyvek, a melyekre vonatkoznak; a többi könyvek pedig mind bélyegmentesek. Külföld. Több intézvényezett egy váltón. Nagy megütközést keltett Németországban, a kisebb váltóforgalomban részes körökben a Reichsgericht 1899. február 3-iki határozata, amely egy több személyre intézvényezett váltót érvénytelennek jelentett ki. Egészen 1890-ig a kérdés iránt senkinek sem voltak kételyei, ekkor azonban a Reichsgericht 1890. március 1-én határozatot hozott, amely egy alternatív telepítéssel ellátott váltót — t. i. egy személy vagy egy másik személy volt mint telepes megnevezve _ érvénytelennek nyilvánított és az indokolás azt a tételt foglalta magában, hogy a váltójog szerint csak egy meghatározott személynek szabad lenni, akitö! (a szükségbeli utalványtól eltekintve) a váltófizetés váltószerüen követelhető és követelendő. Ezen határozat óta azután a váltójogi tudósok is kutatás tárgyává tették ezt a kérdést és több kiváló váltójogász, igy Le h ma n n, Staub, Dernburg stb., azt a nézetet fogadták el, hogy váltóintézvényezés többekre érvénytelen. Ez az álláspont azután határozott kifejezésre jutott a Reichsgericht fönt idézett 1899. évi határozatában. Legújabban azonban a kérdés újból vita tárgyává vált amennyiben a másodfokú biróság, a Kammergericht, nem tette magáévá a legfelső fórum álláspontját és röviddel ennek fentemiitett határozata után egy többekre intézvényezett váltót érvényesnek nyilvánított. Az ügy újból a Reichsgericht elé került, de az a polgári tanács, amely az ügyben ezúttal döntött, ellentétbe helyezkedett a másik tanács előbbi határozatával és helybenhagyta a Kammergericht Ítéletét. Minthogy igy a Reichsgericht két tanácsa ugyanabban a kérdésben ellenkező álláspontot foglalt el, a törvény értelmében végleges döntés céljából a Reichsgericht polgári tanácsait összülésre kellett egybehívni, amely azután 1900. május 31-iki határozatában az ujabb ítéletet approbálta, érvényesnek nyilvánítván a többekre intézvényezett váltót. Ennek a figyelemre méltó ítéletnek, mely éppen most jelent meg a Reichsgericht határozat-gyűjteményében, indokolásából közöljük a következőket: A váltótörvény 4. §-a szerint az idegen váltó lényeges kelléke azon személy vagy cég neve, amely a fizetést teljesítse (az intézvényezett). Abból azonban, hogy itt, valamint több más helyen is a törvény az intézvényezettről egyes számban beszél, semmit sem lehet következtetni; akibocsátóról is mindig egyes számban van szó és a törvény 81. §-a szerint mégsem képezheti kérdés tárgyát, hogy egy váltót több személy is bocsáthat ki érvényesen. (Ez a §. igy szól: a váltójogi kötelezettség terheli a váltó kibocsátóját, elfogadóját és forgatóját, ugy szintén mindenkit, aki a váltót, a váltómásolatot, az elfogadványt, vagy a forgatványt együttesen aláirta . . .• A váltóbirtokos egész követelése tekintetében az egyikhez tarthatja magát; választásától függ, melyik váltókötelezettet kivánja először igénybe venni.) Általában abból kell kiindulni, hogy ha valamely törvény a hitelező vagy adósról, a jogosult, vagy a kötelezettről egyes számban beszél, ezáltal csak a rendszerinti esetet tartja szem előtt, eleve tehát csak azt lehet föltenni, hogy a váltótörvény hasonló kifejezésmódja ugyanily értelemben van szándékolva. Annak a tanácsának, amely az 1899. évi határozatot hozta, ily irányú aggályai voltak: Az idegen váltó kibocsátói és forgatói váltójogilag szavatolnak a váltó elfogadásáért és kifizetéseért, ennélfogva bizonyosnak kell lennie, hogy ez a szavatolás milyen elofolteteltol függ, ezt pedig egy többekre intézvényezett váltónál nem lehet meghatározni, mert itt kétséges marad, vájjon az intezvenyezes alapját képező szándék szerint az intézvényezettek együttesen, es mily módon, vájjon mindegyik az egészért, vagy csak aránylag a reá eső részért, vagy talán, ami szintén lehetséges, alternative szavatoljon.