A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 34. szám - A magyar polgári perrendtartás tervezetéről. 9. [r.]

A JOG 239 tapasztalnia kellett, hogy az ügyvédi meghatalmazások jelenlegi alkalmazásukban a megbízás adás tényének kétségtelen igazolására nem alkalmasak s ekkép céljuknak nem felelnek meg ; egyrészt azért, mert a meghatalmazások rendszerint általánosságban, az ügyre való hivatkozás nélkül szoktak szövegeztetni s igy az egyik ügyben leendő használatra kiállított meghatalmazás más ügyben ismét fe használható; másrészt az eredeti meghatalmazásról kiállított hiteles másolatok becsatolása is szokásos. Minthogy az ügyvédi rendtartás az ily másolatok felhasználását nem tiltja és nem irja elő azt sem, hogy a megbízásadás jogcselekménye minden egyes ügyre nézve külön tényvázlatokban fixirozva elkülönittessék, a bíróságok olykor az anyagi igazság rovására is kénytelenek az általános szövegű meghatalmazások és másolatok hatályát elismerni és illetve kiterjeszteni az oly ügyekre is, amelyekben az ügyvéd külön megbízásadás nélkül, esetleg a fél tudomása és szándéka ellenére járt el. Ezen anomálián a T. 102. §-a annyiban enyhit, hogy azon ügyfelet, ki a bíróságnál általános meghatalmazást jelent be. előre felvilágosítja cselekményének azon következményéről, mely szerint ügyvédje őt ugyanazon vagy bármely más bíróságnál visszavonásig minden perben képviselheti. A megbízás nélküli képviselet fentebb vázolt lehetőségét azonban a 102. §. ki nem zárja; ezen bajt csak az ügyvédi rendtartás oly irányú reformintézménye háríthatná el, mely bizonyos ügykörre, vagy minden egyes peres ügyre nézve, a képviselet előfeltételeként a fél megbízásadás iránti elhatározását kifejező tényvázlatok felvételét tenné kötelezővé. Ha a bíróság kétség esetén ezen tényvázlat bemutatásának elrendelésére feljogosittatnék, ugy az ügyvédi meghatalmazás kiállításának és bemutatásának célja és szüksége végleg megszűnnék és kétség nem fér ahhoz, hogy az ügyvédi állás tekintélye csak öregbednék, a céljuknak meg nem felelő s mégis a bizalmatlanságot külsőleg kifejezésre juttató meghatalmazások kiküszöbölése által. Egyelőre is azonban szükségtelennek találom, hogy a magánokiratba foglalt ügyvédi meghatalmazás tanuk által előttemeztessék. Hogy jelenleg is az ügyvédi meghatalmazásokon többnyire képzelt tanuk szerepelnek, azt mindenki tudja ; de nem is kívánható met» az ügyvédtől, hogy minden meghatalmazás kiállításakor két ügyleti tanút tartson készletben. Amint egyrészről az ily perjogi korlátozás az ügyvédi kar irán'.i bizalommal össze nem egyeztethető, addig másrészről kívánatos lenne, hogy a megbízás nélküli képviselet körüli ügyvédi visszaélések a jelenlegi gyakorlatnál szigorúbb megtorlásban részesüljenek. Örömmel üdvözlöm a T. 455. §-át, mely a költségjegyzék-perek megelőzése és egyszerűsítése szempontjából megengedi, hogy a perbíróság a per folyama alatt, vagy a per befejezése után az ügyvédnek a perben felmerült diját és költségét költségjegyzék alapján saját felével szemben megállapítsa. Ezen feltétlenül üdvös szabály azonban igénytelen nézetem szerint jelenlegi még tökéletlen construktiójában nem csekély bonyodalmakra fog okot szolgáltatni. A perköltség perjogi judikaturájában legnagyobb méltánytalanság rejlett abban, hogy a bíróság csak szorosan a perbeli költséget ítélte meg a pervesztes ellenfél ellen; míg a perenkivüli, sokszor jelentékeny összegű költség, bármily igazságos ügyben a nyertes félre hárult. A T. 444. §. szerint a bíróság a költség, megítélésénél ezután is a felszámítást és az eljárásból ismert adatokat veszi figyelembe: mivel azonban a feleknek módjukban fog állani a perenkivüli költségeket is a per folyama alatt felszámítani, igazolni és megállapittatni, érdekükben fog állani ezen megállapítást már a per folyama alatt szorgalmazni, hogy a kérdéses perenkivüli költség ismert adatot képezzen az ítélkezésnél. A perenkivüli költség meghatározása kérdésében mindkét ügyfél érdeke áll szemben az ügyvédével, s igy annak megoldását célzó tárgyalás közben a per érdemétől eltérő jogvita és érdekellentét önként áll elő. A T. nem nyújt felvilágosítást arra nézve, hogy az ügyvéd által beterjesztett költségjegyzék tételeinek vitássá válása esetén, a contradictorius eljárás a per keretén belül vagy azonkívül lefolytatandó és a bizonyítás felveendő-e, avagy az ügyvéd külön perre utasittassék-e a perenkivül nem eléggé tisztázható igényével ? Amint továbbá az anyagi igazság érvényre jutása szempontjából, egyrészt kívánatos volna a perenkivüli költségeket is az ellenfélre hárithatás végett a per folyama alatt megállapittatni. másrészről nem felesleges oly perjogi szabály alkotása sem, mely biztosítékul szolgálna arra nézve, hogy az ügyvédi járandóságoknak a saját féllel szemben a per folyama alatt leendő meghatározása iránti eljárás, az ügy érdeme eldöntését lehetőleg ne hátráltathassa. A per elhúzásának egyik ismert eszközét képezte eddig is a meghatalmazás nélkül való megjelenés s ekkép kieszközölt halasztás. A T. 111. § a szabályozza az erre vonatkozó eljárást és a meghatalmazás nélkül fellépés következményeit ; lényegileg a S. E. T. 8. §-ával megegyezőleg, de n e m kielégítő módon. Az eddigi sommás eljárás szerint is a meghatalmazás nélkül fellépett személyt a bíróság az eljárásban való részvételre bocsáthatta, de ha bocsátotta is, a tárgyalás rendszerint eredményre nem vezetett, vagy információ hiánya folytán, vagy azért, — mert a meghatalmazás becsatolására kitűzött záros határidő leteltéig érdemleges határozat hozatalának nem volt helye. Igy tehát ahalasztás majd minden esetben kikényszeríthető lévén, a visszaélés egyik oldalát ez képezte. A másikat pedig az. hogy a meghatalmazás utólagos bemutatásának elmulasztása esetén, alperes csak a kereset költségében volt marasztalható, mig a tárgyalás költsége a fél helyett meghatalmazás nélkül eljárt személy ellen volt megállapítandó. Ha már most alperes egy vagyontalan strohmannal szövetkezett, ugy a felperes nemcsak időt veszített, de a tárgyalási költséget is elveszítette. Ezért a visszaélések meggátlása végett szigorúbb rendszabály, jelesül szabadságvesztésre átváltoztatható birság alkalmazását javaslanám. A gyakorlatban nem egyöntetű felfogás jutott érvényre azon kérdésben, hogy a meghatalmazás nélkül fellépett ügyvédnek helyettesítéssel igazolt ügyvédjelölt segédje az eljárásban való részvételre bocsátandó e? Jóllehet a S. E. T. 8. §-a csak a fél meghatalmazottjáról szól s igy csak közvetlen megbízási jogviszony eseteire látszott praevidealni, mégis méltányosnak s a T. 6. §-ába is felveendőnek tartom, hogy a helyettesítéssel igazolt ügyvédjelölt a meghatalmazással nem biró ügyvéd helyett felléphessen, a mely esetben a megtorló következmények természetesen a helyettesítő ügyvéddel szemben volnának alkalmazandók. A per elhúzásának lehető meggátlása érdekében, célszerű volna a T. 134. §-ában különösen kiemelni, hogy könyvkivonatnn vagy számlán alapuló követelések iránt indított keresetekhez a tételszámozott részletes számlák csatoltassanak. A birói határozatok kézbesítése eddigi tökéletlenségeinek egyik főoka, — a kézbesítő közegek nem kielégítő megbízhatóságától eltekintve, — az eljárás túlságos szövevényességében rejlett, nevezetesen pedig abban, hogy a kézbesítés módja nem egyöntetüleg van szabályozva, hanem más eljárás követendő polgári határozatok, első végzések, fizetési meghagyások, tkvi és büntető határozatok kézbesítése alkalmából; továbbá eltérő az eljárás a szerint is, hogy a kézbesítést kézbesítők eszközlik, avagy a postahivatalok. A haladás irányát szerintem az képezné, ha bármily határozat kézbesítése lehetőleg ugyanazon kézbesítői közegek által, de feltétlenül ugyanazon és lehetőleg egyszerű kézbesítési módozat szerint történnék, a mit nem tartok oly kivihetetlennek, mint amilyennek az első tekintetre látszik. A T. nem éppen egyszerű, de minden részletre kiterjedő rendelkezéseiben több célszerű ujitás fordul elő, amelyek az eddigi kézbesítési akadályokat sok esetben elhárithatókká teszik, de a kézbesítés megkönnyítése iránti törekvésben némely kézbesítési szabály talán tul szabadelvű álláspontra helyezkedik s a gyakorlatban oda fog vezetni, hogy számos fél a mulasztáson kivül nem fog hozzájutni a részére kézbesítendő irathoz s a kézbesítés hatálya velük szemben mégis beállt. Ily fictiv kézbesítés gyakori lehetőségének veszélyét látom a T. 157. és 159. §-aiban ; — pld. az utóbbinak második bekezdésében jelzett értesitvény könnyen bekövetkezhető elveszése esetén, a lakásán fel nem talált fél — tegyük fel a fővárosban — hogyan jönne reá arra, hogy a részére kézbesítendő irat a postahivatalnál, elöljáróságnál, járásbíróságnál, vagy azok valamelyikénél van letéve? A T. a kézbesítések közvetítését a bíróság jegyzőjének hatáskörébe utalja. Tekintve, hogy a jegyzői kar tagjai ily kezelési tee ndővel jogászi kiképeztetésük hátráltatása nélkül huzamosan meg nem bízhatók s a jegyzői állás külömben is átmeneti természetű, megfelelőbbnek találnám a kérdéses közvetítés ellátásával — birói felügyelet alatt — kipróbált s munkakörükben állandóbban alkalmazható kezelők megbízatását. (Befejező cikk következik.) 1*