A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 33. szám - Észrevételek a polgári perrendtartásról szóló törvényjavaslat XI. ciméhez

JOGESETEK TARA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a «Jog» 33 számához. Köztörvényi ügyekben. A vaspálya vállalatok kötelesek szigorúan betartani mindazokat az intézkedéseket, a melyek az utasok élet- és vagyonbiztonságának megóvása céljából a szabályzatban eloirva vannak, s még ha mindazokat teljesítették is, az esetleges balesetből származó kártérítési kötelezettség alol csak akkor mentesülnek, ha az 1874 : XVIII. t.-c. 1. § aban felsorolt mentesítő okok valamelyikének fenforgasát bizonyítják, a jelen esetben tehát azt, hugy a halalt az elhaltnak saját hibája okozta. A budapesti kir törvényszék (1900. jan. 18-án, 38,350,99. sz. a.) özv. S. Mórné és S. Janka felpereseknek, ni. kir. államvasutak igazgatósága alperes ellen folytatott 10,000 frt kártérítés s jár. iránti perében következőleg itélt: A kir. tszék a keresetet elutasítja. Indokok: A kereset kártérítésre irányul az 1874: XVIII. t.-c. alapján, mert 1. r. felperes férjét, illetve 2. r. felperes atyját az alperesi Budapest ferencvárosi pályaudvaron 189fi. nov. 25-én berobogó vonat által elgázoltatván, életét vesztette. A felperességi jog a B. a. családi értesítővel igazoltatott. A kereset azonban alperes védekezése alapján elutasitandónak találtatott, mert az 1874: XVIII. t.-c. 19. §-a értelmében alperes nem felel, ha beigazolja, hogy a halált a megholtnak saját hibája okozta. Már pedig ezen körülmény beigazoltnak mutatkozik M. Imre rendőr és S. András államvasuti málházó hit alatti vallomásaikkal, kik az esetnél jelen voltak. A tanuk ugyanis vallják, hogy a korlát tolózárral el volt zárva, hogy különösen S. Mórt M. tanú ismételten figyelmeztette, hogy a nyilt pályára ne jöjjön ki, s hogy azon pillanatban hatolt át mégis a síneken, a midőn a rendőr egy nőszemélyt volt kénytelen ebben megakadályozni. A tanú S.-t figyelmeztette arra, hogy a szabadkai vonatba nem szabad beszállani, sőt karjánál fogta, s csak miután a nő után látott, eresztette el. Hallotta tanú azt is, midőn G. málházó adta tudtára S. Mórnak az állomásfőnök rendeletét, hogy a szabadkai vonatra fel nem szabad szállni, míg a brucki vonat el nem indul. S. tanú határozottan vallja, hogy S. Mórnak, akit ismert és különösen megmondotta, hogy addig, mig a brucki vonat ki nem megy, a szabadkai vonatra felszállani nem szabad, sőt midőn a brucki érkező vonatnak a csengetyü jelzést megadni indult, ismét megmondta S.-nak, hogy az a brucki vonatnak szól, s csak akkor szállhat majd be, ha az a vonat elindul, mire S. azt felelte, hogy ő azt tudja. — Látta tanú ugyancsak, midőn M. S. Mórt karjánál fogta, — s azt is, midőn az átfutó nőt ebben megakadályozandó, S.-t. eleresztette. Ha tehát S. Mór mindezen figyelmeztetések dacára a brucki vonat alá került, ez csak saját hibájából történhetett. A két tanú vallomása ezen döntő kérdésre nézve egymást mindenben kiegészíti, világos és határozott, s ha azok egyes mellékkörülményekben, mint hogy az állomásfőnök a parancsot akkor adta ki, midőn a szabadkai vonat már benn állott, vagy benn nem állott, hogy mely pillanatban jött ki S. a váróteremből stbi, el is térnek, az vallomásuknak hiteltérdemlőségét annál kevésbbé érintheti, mert az ily mellékkörülmények a döntő ténynyel szemben sulylyal nem birnak, a korlát bezárása, S.-nak ismételt figyelmeztetése, sőt karjánál visszatartása, e döntő körülmények pedig a tanuk saját tényei, amiket kiegészítve vallanak. Ily körülmények közt O. János kalauz vallomása harmadik vágányon álló szabadkai vonatnái lévén elfoglalva, csak annyiban jöhet még figyelembe, hogy ő is hallotta, hogy midőn a vágányon átjárni törekvőkre, az alkalmazottak, de idegenek is figyelmeztetéskép kiáltottak, ugy S.-ra is, ki utolsónak jött; hogy valakitől hallotta, hogy S. utoljára kapta jegyét, az még valódisága esetére sem gyengítené M. és S. vallomását. Ezzel szemben továbbá felperes által kérelmezett helyszíni szemle is mellőzendőnek találtatott, mert bizonytalan következtetésekből tanuk vallomása nem gyengíthető, másrészt a meghaltnak a figyelmeztetés dacára való vigyázatlansága, sőt a rendeletekkel ellenkező eljárása mellett figyelembe nem jöhetnek alperesnek azon netáni mulasztásai, hogy a pályaudvar kellően kivilágítva nincs, hogy a korlát átléphető, hogy a málházó ügyel fel az utasokra, hogy a vasúti tiszt a vonatot szabályszerűen nem fogadta, s hogy az első sinen álló kocsik a kilátásé elvették. Mindezeknél fogva a kereset mindkét felperessel szemben elutasittatott. 2. r. felperessel szemben még azért is, mert mint a kereset indításakor 33 életévet elért, tartásra joga sem törvénynél, sem törvényes gyakorlatnál fogva nem volt. A budapesti kir. ítélőtábla (1900. máj. 30-án 1,924. sz. a.) a kir. tszék Ítéletét indokai alapján helybenhagyja és a felebbezés tartalmára tekintettel meg azért is, mert a midőn az 1874: Budapest, 1901. augusztus hó 18. XVIII. t.-c. 1. § a a vasúti vállalatok kártérítési kötelezettségét általában, tehát a vállalat közegeinek mulasztására való tekintet nélkül és igy abban az esetben is megállapítja, ha a vállalat közegei részéről mulasztás el nem is követtetett, ebből nyilvánvaló, hogy az alperes közegeinek netalán közbejött mulasztása a kártérítési kötelezettségre több jogi alapot nem nyújt és e szerint ily mulasztások megtörténte a jogi alap megállapítása szempontjából közömbös. Ellenben az idézett törvényszakasznak arra a rendelkezésére tekintettel, hogy az okozott karért a vaspályavállalat felelős, kivéve, ha a vállalat bizonyítja, hogy az eseményt a megholtnak saját hibája okozta a felperesek jogelődje részéről elkövetett hibának fenforgása a kái követelési jog fenlorgása szempontjából lényegesnek tekintendő, mert a törvény e rendelkezése megszünteti a kárkövetelés jogalapját. Nem bír tehát jogalappal a felperesnek az a jogi álláspontja, hogy a hibák és mulasztások mindkét fél részéről forogván fenn, ezek concurrálása mellett a felperes jogi alapja helyre állitható volna, mert a mint itt kifejezett mulasztások concurrálása nemcsak hogy fenn nem forog, de alperes részéről a jog szempontjából közömbös, viszont az elhalt egyén hibája megszünteti a kárkövetelés jogi alapját, midőn tehát az elsőfokú biróság a bizonyíték helyes és itt is elfogadott mérlegelése mellett S. Mór hibáját megállapította, ebből a kereset elutasításával helyesen vonta a jogi következtetést. A m. kir. Kúria (1901. jun. 7-én. 5,320. sz. a.) által alperes államvasutak kártérítési kötelezettsége megállapíttatik és a kir. tszék a kárösszeg kérdésében uj Ítélet hozatalára utasittatik. Indokok: A vaspálya-vállalatok kötelesek szigorúan betartani mindazokat az intézkedéseket, a melyek az utasok élet- és vagyonbiztonságának megóvása céljából a szabályzatban előírva vannak, s még ha mindazokat teljesítette is, az esetleges balesetből származó kártérítési kötelezettség alól csak akkor mentesül, ha az 1874: XVIII. t.-c. 1. §-ában felsorolt mentesítő okok valamelyikének fenforgását bizonyítja, a jelen esetben tehát azt, hogy a halált az elhaltnak saját hibája okozta. Erre azonban S. A. málházó és M. I. rendőr vallomásával perrendszerü bizonyítékot nem szolgáltatott, sőt a tanuk vallomásából, valamint a perben tett védelméből az állapítható meg, hogy az alperes hivatalos közegei követtek el a szabályzatba ütköző több rendbeli mulasztást; nevezetesen: A kijáró és a pályaudvarra szolgáló korlátajtó felügyeletével egy málházó volt megbízva, az teljesítette a kapus teendőit, s ezenkívül több más teendőkkel is meg volt bizva, ugy, hogy a vonatok érkezése és elindulása alkalmával ugyancsak kötelességében álló csengetyü-jelzés megadása folytán az utasoknak a perronról kimenetelét kellőleg nem ellenőrizhette s nem akadályozhatta meg azokat abban, hogy a tilalom ellenére a pályaudvarra ki ne léphessenek. Mulasztás a közegek részéről az is, hogy az elhaltat nem akadályozták meg abban, hogy a perronról a pályaudvarra kijuthatott, sőt a felügyelő S. beszélgetésbe is ereszkedett az elhalttal és mégis megengedte, hogy a szabályzat ellenére a pályaudvaron maradjon s várja be a szabadkai vonat indulását akkor, amidőn az a harmadik sinen állott és előbb az elkésett brucki vonatnak kellett az előtte álló második sinen áthaladni. Mulasztást követett el alperes az által is, hogy a brucki vonat megérkezését jelző csengetésnél nem figyelmeztették közegei az indulásra kész szabadkai utasokat arra, hogy a jelzés a brucki vonat megérkezésének szól s igy a szabadkai vonat indulási idejétől 3 perc hiányozván csak, a szabadkai utasok méltán hihették, hogy a jelzés nekik szól s igy az elhalt megtévedhetett; végül, hogy alkalmat adott a csengetéskor már az elhaltnak a pályaudvarra kijutására, s nem tette lehetetlenné a vonat indulásáig a pályaudvarra az utasok kimehetését s a perron kinyitását. A felhozottakkal az alperes közegeinek mulasztása kétségtelenül bebizonyítva lévén, az pedig, hogy az elhalt halálát saját hibája idézte volna elő, perrendszerüleg nem bizonyittatván, a lentiek szerint kellett ítélni. A vízjogi törvény g t;-a kivétel nélkül minden folyóra vonatkozik, a mi kitűnik a törvény i —8. §-ainak rendelkezéséből, és abból a körülményből, hogy a jelzett törvény a mederre vonatkozó magánjogi igények tekintetében a szabad rendelkezés alatt álló, és a hatósági rendelkezés alatt álló vizekre nézve megkülönböztetést nem tesz az i -9. §-ok általános rendelkezései minden vizre vonatkoznak. A 9. §. szerint pedi;c azaknak, kiknek ingatlanát valamely ujon képzett folyammeder elfoglalja — egyéb jog fentartva nincsen, minthogy az eredeti folyást egy év alatt helyreállíthatják, ez által az oszt. polg. törvénykönyv 409. §-a, mely ellenkező, vagyis azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a viznek uj folyása, által károsult földbirtokosoknak joguk van az elhagyott mederből