A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 15. szám - Felebbezési s felülvizsgálati rendszerünk

hogy de internis non judicat praetor és a lelkiismereti proble- | mát a külérzéki behatásoktól, a kor felfogásának megfelelelően, megkülönböztették; midőn ezen nagy tapasztalatú és kiváló hírnévre emelkedett férfiak bölcs eljárása a mítoszt kedvelő profán nagy tömeg előtt tekintélyt vivott ki magának és a praetorok a népet kiábrándítani kezdték addigi misticismusából az által, hogy az egyezségi természetű in jure esküt mindinkább kiküszöbölték és a szabadon mérlegelhető in judicio esküvel törekedtek pótolni; midőn ekként alapos remény hajnala kezdett, hasadni arra nézve, hogy még a mérlegelhető eskü is kivétel és ritkaság számba és ez által talán a régiségtárba kerüljön, — ugyanakkor és ily biztató remények között és után egy sötét kornak, a középkornak kellett következnie, a melyben a legnagyobb és legnemesebb erények a legsötétebb bűnökkel párosultak és a mely kor elsepert civilisatiót, haladást és fejlődést; tabula rasa-t csinált a mult századok vívmányaiból; önkény és visszaélés lett a jelszó és a szegény igazság, a bekötött szemű materiális igazság eltűnt — nagyon sokáig. A középkor megteremtette és rendszerré fejlesztette a formalismust, az írásbeliséget összes attribútumaival, a kötött bizonyítási rendszert, mely nem az igazság, hanem merev alakiságok után kutat és a formalismusnak feláldozza az anyagi igazságot, s mindezt még azzal is tetézi, hogy az eljárást a végtelenségig, nemzedékről nemzedékre elnyújtja; ily körülmények közt nem lehet csodálni, hogy az igazságszolgáltatás lassan-lassan vesztett horderejéből és jóformán megfeneklett. Mellőzve itt az eskütársak intézményének fejtegetését is, mely intézmény kezdetben puszta formalismus volt, utóbb pedig valóságos inquisitióvá feilődött ki; továbbá nem érintve az akkori korszak bélyegző jellegét sem, mely a rendi állásból kifolyólag az eskütársak quantitativ módozatait meghatározta, végül még a XVIII. században is, éppen az 1729 : XX VII. t.-c. általános rendelkezéséből kitünőleg, a hazánkban széltében alkalmazott juramentum purgationis észszerütlenségét sem fejtegetve, — ki kell emelnem, hogy különösen nagy tápot adott a formalismusnak a keresztény egyház tanítása, a kánon-, jogi doctrina, mely megállapította az eskü szentséges jellegét, mi által az megszűnt mérlegelhető lenni, és egyszerűen perdöntő eszközzé sülyedt. A kánonjog hatalmas befolyásánál fogva, felállította az eskü szentséges jellegét, hogy ekként az ember lelkületére annál misztikusabb módon hasson és hathasson; hogy a tanúságot tevő egyén egy emberfölötti láthatatlan erő behatása alatt kényszeríttessék a valóságot előadni, hogy remegve és félve mondja el a valót, mert különben az a láthatatlan erőhatalom megbünteti és örök kárhozattál fogja sújtani. E szerint elvvé vált és jóval előbb hatalmasan meggyökeresedett a később — éppen a középkor befejeztekor — oly hírhedtté lett Machiavellismus: hogy a céljszentesiti az eszközt ; torturát kell alkalmazni a lelki állapotra, a kedélyt kell mozgásba hozni a végből, hogy a külső valóság előálljon. Ehhez természetesen hozzá kellett járulnia minden ceremóniának is, hogy a hatás minél teljesebb legyen : a feszületnek, evangéliumnak, a két égő gyertya, Istenre hivatkozás, szűz Mária, az összes szentek, és a rengeteg átkok — hatékony eszközöknek, a végből, hogy az eskü tevőt egy felsőbb régióba varázsolják, elbűvöljék és oly lelki állapotba hozzák, mint a minő az esküben rejlő misticismusnek éppen megfelelt. És a mit a középkorban az egyház mondott és megállapított, — az Isten sugallatából történvén, — azt emberi alkotás meg nem változtathatott. Eként az eskü szentséges jellege mindinkább kifejlődvén, annak szabályzása önmagától állott elő, felállíttatván annak három cardinalis követelménye: a) justitia in objecto, mely szerint eskü csak igazságos ügyben volt ítélhető: b) judicium in jurante, mely feltételezi, hogy az eskütevő teljes tudatával birjon az eskü roppant horderejéről, és c) veritas in mente, mely megkövetelte, hogy az eskütevő akarata a tiszta valóság előadására irányuljon. Sőt ezen három követelményhez nemsokára egy negyedik is hozzájárult, mely elvül állította fel, hogy az esküt csak akkor lehet alkalmazni, midőn egyéb bizonyíték nem forog fen. Ez a helyzetet még zavarosabbá tette, mert az eskü hatását még jobban kiterjesztette, ugy hogy ezáltal lassan kibontakozott az eskünek három önálló neme ; és pedig : x) a juramentum veritatis. a melynek külső érzéki tényekre volt helye.; (3) a juramentum ignorantiae, a mely arra volt leteendő, hogy a félnek nincs érzéki tudomása a vitás tényről, és y) a juramentum credulitatis, a mely szerint a fél arra esküdött, hogy benső hite és meggyőződése szerint a vitás tény nem való. Praegnans alakja a Sachsenspiegelben maradt fen: «Der Eid des Glaubens, so nennt man juramentum credulitatis, als ob Jemand ein Ding glaub', oder nicht glaub', kann wohl gescheen»; alperes arra esküdött: . . . «dass er um die Schuld nicht wisslich sei . . . denn dass Sie (alperes örökösök) ganzlich glauben, der Verstorbene seidemKlager nichtsschuldig gewest, und'das Ihnen von nichts wissentlich sei. . .» Ha csak egy futó pillantást vetünk is az eskü ezen szabályaira? azonnal meggyőződünk, hogy az eskü elérte fejlettségének netovábbját; mert ama szabályok szerint az eskü éppen ott alkalmaztatott, hol a bizonyitandott döntő tények teljesen hiányoztak; a ho! csak a benső érzés a mozgató erő, és a hol már csak a lényeghez nem tartozó kísérletezés forog kérdésben, hogy mit hisz és mit nem hisz a fél, szóval: hogy a fél benső kedélyállapota, lelki meggyőződése és lelkiismerete miként van felhangolva az igazságérzet dolgában; más szavakkal : az eskü által éppen az volt eldöntendő, a mi nem a fél joga, hanem a biró hivatása körébe vág és a birói, meggyőződés elengedethetlen és legfőbb feltételét képezi. Ez volt az uralkodó felfogás és a tényleges állapot az esküvel való bizonyításra nézve a müveit Európában a legújabb időig. Szerény fejtegetésem szük keretének megfelelően azonban ugy vélem, hogy ezen lehető rövid vázolat is elégséges arra, hogy abból az okszerű következtetést levonjuk. Ez a kérdés most különösen actualis, mert az uj polgári perrendtartás javaslata a nyilvánosság eriticája alá lévén bocsátva, az esküvel való bizonyítás oly fontos, hogy annak miként való szabályozása különös befolyással lesz az anyagi igazság kiderítésére. (Folytatása következik.) Felebbezési s felülvizsgálati rendszerünk. (Az egybehívandó szaktanácskozmány figyelmébe) Irta : dr. FRANKFURTER SÁNDOR, ügyvéd Miskolcon. A polgári perrendtartási szaktanácskozmány elé terjesz tett kérdések nagy megnyugvással tölthetik el mindazokat, kik felebbviteli rendszerünk javítását eddig is elkerülhetetlennek tartották. Már a kérdések szövegéből kitűnik, hogy illetékes helyen is alapos kételyek forognak fenn a tekintetben, vájjon helyes-e a felebbezés kizárása a 100 koronát meg nem haladó perekben ? helyes-e a felülvizsgálat kizárása a 400 koronát meg nem haladó ügyekben ? E kérdések az 1893 : XVIII. t.-c. felebbviteli rendszere ellen meg-megujuló panaszok visszhangjai; — és e panaszok annak tulajdonithatók, hogy a törvényszékek mint polgári felebbviteli forumok be nem váltak. Országszerte általánosak e panaszok, — nincs szó egyes törvényszékekről. És ha jogászok az ország különböző részeiből kerülnek össze, a felebbezési bíróságok ítéleteinek elbeszélésével mulattatják egymást. Sem az ügyvédek, de még az elsőfokú sommás bírák sem veszik komolyaknak a felebbezési bíróságok ítéleteit, — olyan tekintélyre, mely hatáskörüket megilletné, e bíróságok szert tenni mindeddig nem tudtak. Ennek pedig egyszerű az oka. Ritka az a törvényszék, a hol csupa tehetséges biró van és a tehetségesebbeket sem lehet mindig a polgári felebbezési tanácsokba beosztani, mert tudományukra és képzettségükre más szakokban is szükség van. így aztán a felebbezési fórum niveauja mélyen az alatt a színvonal alatt marad, mint a melyen a másodfokú bíróságnak állani kellene. Az 1893: XVIII. t.-c. életbelépte előtt a kir. ítélőtáblák gyakorolták a másodfokú ítélkezést. Tagjaik hosszú gyakorlat és felismert jogászi kiválóság révén nyerték el állásaikat. Ellenben a törvényszékek polgári felebbezési tanácsának tagjai, ritka kivétellel — néhány évi, talán nem is polgári gyakorlat után jutnak oda, hogy felebbezett ügyekben bíráskodjanak, s mindennapi eset, hogy korra, rangra fiatalabb, gyakran kevésbbé tehetséges törvényszéki birák bírálják felül a gyakorlatilag kipróbált, jeles készültségü sommás biró ítéletét. Az aztán már az emberi gyarlóság folyománya, hogy a járásbiróval rendszerint egyenrangú, de gyakran kevésbbé képzett, esetleg rangban is hátrább álló felebbezési biró tüntetni akar a magasabb cutulis széken. Meg kell mutatnia, hogy