A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 14. szám - Azok a fővárosi bíróságok

A J perrendtartás szerint megillető jogaiba lép, mind a hivatalból üldözendő bűncselekmények eseteiben. Igaz. hogy a magáninditvány visszavonása a bünpernek egy bizonyos stádiumáig a közvád érvényesítését a büntető törvény által ez irányban tett kivételekkel megakaszthatja. Ez a körülmény azonban ismét csak a mellett érvényesül, hogy a sértett fél indítványának intézménye nem a bűncselekmény elkövetőjének, hanem a sértett félnek érdekeit szolgálja és hogy ezen intéz nény értelmezésénél a tettes érdekkörének védelme nem szolgáltathat alapot és jogcímet. Helyesen értelmezve a sértett fél indítványát, az inditványi bűncselekmények természetét, lehetetlen arra a conclusiórajUtni a melyre Edvi Illés Károly ur jut és nehéz megérteni azt az erős meggyőződés által ihletett felháborodását, a melyet benne a hazai bíróságok által a felvetett kérdés érdeme tekintetében elfoglalt, egyedül helyes és nézetem szerint vitán felül álló álláspont felkeltett. (Folyt, köv.) Azok a fővárosi bíróságok. Múltkori cikkem — talán érdemén felül - nagy port kavart fel az ügyvédek és birák körében. Utóbbiak képviseletében a budapesti törvényszéki felebbviteli birák doyen-je : Barthodeiszky Emil ur,az I. felebbviteli tanácselnöke, szólal fel az Ügyvédek Lapja 13-ik számában. Legyen szabad első sorban sajnálatomat kifejeznem, hogy Barthodeiszky ur válaszát nem közvetlenül a «Jog»-ban tette közzé. Lapunk elég tárgyilagos, hogy az ellentétes nézetek nek is mindenkor készséggel tért nyisson: hadd küzdjön érv érv ellen és győzzön a jobbik. Lapunk fennállása óta ezt igy tartottuk és igy nem volt szükség a válaszszal a szomszédba menni. . . . Maga a válasz két részre oszlik: egy személyes és egy érdemleges részre. Talán jobb lesz. ha az elsővel nyomban leszámolok. Cikkének bevezetésében terhemre rója, hogy : ((élcelődéssel oda concludáltam. hogy e testület Ítélkezése általános csodabogarakat termelő. Bocsánat ezt sohasem állítottam. Szó szerint azt mondtam: «maholnap már a fővárosi bíróságok csodabogarai részére is állandó rovatot kell nyitnunk». Ez talán még sem egy és ugyanaz és ebben az ((élcelődésnek» 'még csirája sincsen. Barthodeiszky ur abból a körülményből, hogy «utánnézése» folytán rájött. hogy «a kérdéses pert az én ügyfelem vesztette el», — oda concludál, hogy nem «a közérdek parancsolta kötelesség adta a tollat az én kezemben és igy «könnyü a bírálat tárgyilagos értékét megállapítani.)) Szerettem volna, ha Barthodeiszky ur ily általános — talán általa nem is szándékolt módon sértő és gyanúsító — megjegyzések helyett, rácáfolt volna az általam közölt adatokra. Mert végtére nem az a döntő, hogy saját esetem lett-e közölve, vagy másé. hanem az. hogy való ke az általam közök tények, vagy sem ? Azt kitalálni, hogy a közölt peres ügy az én ügyem, igazán nem volt nehéz. Azt mindenki, a ki cikkemet végig olvasta, nyomban tudhatta. E célból tehát utánnézésre absolute nem volt szükség. Vájjon feltehető-e. hogy engem egy 4-00 K. substratumu pernek az elvesztése annyira izgasson, hogy e miatt nem a közérdek, hanem a saját érdekemben felszólaljak, — ennek megítélését bátran bízom minden elfogulatlanra. Az ügyvéd rendszerint nem igen szeret vesztett pereivel előhozakodni és tízszer is meggondolja, mielőtt valamely elpuskázott ítéletet vagy panaszt nyilvánosságra hoz. Hisz ugyanerre a bíróra talán már holnap is újból rászorul és ellenséget senki sem szere:- magának a nyakára zúdítani. Engem különösen 33 évi ügyvédi gyakorlatom és körülbelül ugyanannyi évi jogirodalmi működésem megóvhatott volna e vád előtt. Mint ügyvéd sok nagy perben jártam el; — hol nyertem, hol vesztettem azokat, és igy bátran mondhatom: «alios ego vidi ventos, aliasque procellas». Mint i r ó pedig számtalanszor szálltam sikra a bírói kar érdekében. Azt ugy látszik eddig nem igen vették észre, — ellenben egy rövid, éppen a közérdek szempontjából irt cikk és megrovás elég arra, hogy nyomban rám zúdítsa a birói kart és azt a vádat, hogy bírálatom nem tárgyilagos és annak értéke nincs. Pedig már abban a körülményben, hogy nyíltan, nevem aláírásával szálltam sikra, - egyúttal annak a garanciája is rejlett, hogy célom nem lehet a gyanúsítás, az alaptalan vádaskodás, hanem a közérdek, a létező bajok orvoslása. Ki van zárva az, hogy bennem egy «pervesztett ügyvéd» mondjon bírálatot. Az OG 109 ügyvéd a pernek jogerejü befejezése után feladatát befejezte. — helyébe a teljesen objectiv szakíró jut szóhoz. Az egyik a másikat, nálam, mint eddig mindig. —ugy a jelen ügyben is teljesen kizárja. Biztosithatom Barthodeiszky urat, hogy az ő és birótársai felháborodása az ügyvéd ellen teljesen hamis nyomon halad. De némileg mégis örvendek a felháDorodásnak, mert ez egyik garanciája annak, hogy célom el lesz érve, és hogy ott, ahol oz eddig még meg nem történt, nagyobb gondot fognak jövőre az ügyek tárgyalására és az ítéletek indokolására fordítani. Ez is siker, melyet javamra irhatok és melyért érdemes volt felszólalnom. Elég loyalis vagyok beismerni, hogy talán hiba volt részemről a vádamat általánosítani és talán helyesebb lett volna azt egy tanácsra szorítani. Szolgáljon mentségeimül, hogy személyeket támadni egyáltalán nem akartam (hisz az ügy számát is csak azért közöltem, hogy jóhiszeműségemet minden irányban kimutassam), és hogy ex superflua sok ügyvéd panaszát hallottam, kik csak azért nem mertek felszólalni, mert féltek! Nincs-e nekem correctebb felfogásom a birói karról, ha még az ily gondolatot is visszautasítva, nyíltan és saját nevem alatt sikra szállok és szívesen megengedem az ellenkező álláspont bizonyítását is? Ezek után pedig kérdem az általam személyesen igen tisztelt tanácselnök úrtól: ízléses eljárásnak tartja-e, engem magánérdekből való felszólalással és tárgyilagosság hiányával vádolni ? En nála a teljes jóhiszeműséget feltételezem, miért akarja ezt tőlem eltagadni ? Kell-e ügyvédnek és bírónak egymással egyáltalában ily személyes argumentumokkal küzdenie ? Kifogytunk-e már annyira az érvekből, hogy azok helyét gorombaságokkal pótoljuk — és azt pláne egy idegen lap olvasói előtt tegyük, a kik az előzményeket nem is ismerik és igy nem is ítélkezhetnek? ... A személyeskedés még nem argumentum, a gyanúsítás még nem bizonyíték. Szívesen ráállok ennek helyébe a nemes lovagias tornajátékra, a hol a loyalis mérkőzés minden fegyvere lesz forgatva, érv érv ellen, bizonyíték bizonyíték ellen küzd. Ez talán mindkettőnkhöz méltóbb volna. «Tout seigneur, tout honneur» ! Áttérek most már a válasz érdembeni részére. Barthodeiszky ur első sorban azzal érvel, hogy naponként 7—8 érdemleges szóbeli tárgyalás nyervén elintézést, ily elfoglaltság mellett nem jut idő arra is, hogy a biró fontosabb vagy érdekesebb ügyét az irodalom terén felhasználhassa és feldolgozza. Hát biz ez öreg hiba. Mert a felebbviteli tanács sok esetben az utolsó fórum, az ő határozatai tehát döntvény erejével bírnak. Elvi jelentőségű határozatoknak pedig már azért is kell nyilvánosságra jutniok, mert azok rendszerint az újonnan indítandó vagy abbanhagyandó perek tekintetében cynosurául szolgá'nak. És ki van-e zárva az, hogy az egyik vagy másik érdekelt fél*) az ekkép hozott és a nyilvánosság részére nem szánt pongyola elvi jelentőségű határozatot mégis nyilvánosságra hozza ? Nem áll-e a jogkereső közönség érdekében, ezen jogeseteket és a felebbviteli bíróság judicaturáját alaposan megismerni és ennek alapján peres eljárását szabályozni ? Hány költséges per és hány szükségtelen felebbezés lesz elkerülve, ha a felek a felebbviteli bíróságnak, mint utolsó fórumnak álláspontját valamely controvers jogi kérdésben ismerik? Barthodeiszky ur beismeri, — a miről eddig tudomással nem birtam, hogy eddig «50 határozat hozatott az egyöntetű eljárás érdekében, a melyek egybegyűjtve kezeltetnek)). Helyesli-e ő maga is, hogy ezen határozatok eddig a nyilvánosság elé nem kerültek? Ezen határozatok bizonyára «az irodalom terén felhasználhatóan» is vannak feldolgozva. De ha nem is volnának, ezen határozatokra a budapesti jogkereső közönségnek csak épp oly igénye és szüksége van, mint az egész országnak a Curia és Táblák plenáris határozataira. Sértés volna részemről, ha ezt B. urnák bővebben bizonyítanám. Egy idevágó megjegyzésem cáfolatául azt mondja cikkíró ur' «soknak az ibolya kedvesebb a napraforgónál. Az ibolya azonban nem lehet a birói működés jelképe; a judicaturának nem szabad szerénykednie. Messziről látható útmutató az, mely az igazságszolgáltatás széles országútján tájékozást és útbaigazítást nyújtani és megóvni akar a jogbizonytalanság sürü bozótjától, a controversiák süppedékes talajától és a s u bj ect i v Ítélkezés posványaitól. . . . Nem kértem végül valami lehetetlent, midőn aztkivántam. hogy a felebbviteli tanácsok ítéletei a Curia és Tábla nívóján *) Csak ámult évben is k é t ily jogesetet tettem bírálatom tárgyává a J o <• 29. és 13. számaiban.