A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 4. szám - Bányatársulatok által a bányarészek (kuxok) után fizetendő II. fok. illetékeiről

JOGESETEK TÁRA FELSŐ BÍRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a «Jog» 4. számához. Budapest, 1900. január hó 28. Köztörvényi ügyekben. A marosvásárhelyi kir. ítélőtábla 5. számú döntvénye. Abban az esetben, ha a végrehajtás az elmarasztalt félre örökség vagy hagyomány utján szállott, de még tulajdonául be nem keblezett, sem elő nem jegyzett ingatlanra vezetendő: annak elbírálása, vájjon a végrehajtást szenvedőnek a telekkönyvi tulajdonos után örökösödéshez való joga és igénye kellően ki van-e mutatva? a végrehajtás elrendelésére illetékes biróság vagy a foganatosítás végett megkeresett telekkönyvi hatóság hatáskörébe tartozik-e ? (2,752'899. és 2,753.899. Polg. számokhoz). Vonatkozássala győri kir. ítélőtáblának 9. számú határozatára (lg. közi. V. 184. lapi és a temesvári kir. ítélőtáblának 4. számú polgári döntvényére) (lg. közi. VII. 51. lap). Határozat: Abban az esetben, ha a végrehajtás az elmarasztalt félre örökség vagy hagyomány utján szállott, de még tulajdonául be nem keblezett, sem elő nem jegyzett ingatlanra vezetendő : annak elbírálása, vájjon a végrehajtást szenvedőnek a telekkönyvi tulajdonos után örökösödéshez való joga és igénye kellően ki van-e mutatva: nem a végrehajtás elrendelésére illetékes bíróságnak, hanem a telekkönyvi hatóságnak hatáskörébe tartozik, a miből folyólag az öröklési igény igazolására vonatkozó, a végrehajtást elrendelő bírósághoz benyújtott okiratok eredeti példányai a megkeresett telekkönyvi hatósághoz a végrehajtást elrendelő végzés kapcsán átteendők. Indokok: Az 1881. évi LX. t.-c. 136. §-a értelmében a telekkönyvi hatóság a végrehajtást elrendelő bíróságnak a végrehajtás foganatosítására irányuló megkeresését csak abban a tekintetben veheti bírálat alá: vájjon nem forog-e fenn oly telekkönyvi akadály, mely a megkeresés teljesítésének útját állja. A felvetett kérdés megoldása tehát azon sarkal, vájjon a telekkönyvi tulajdonos állítólagos utódlási jogának megállapítása a telekkönyvi állás megbirálásának körébe esik-e vagy nem ? mert ha igen, ugy önként következik, hogy az utódlás kérdésének elbírálása a telekkönyvi hatóság feladata. Az. hogy az 1881. évi LX. t.-c. 138. §-ának esetében a telekkönyvi tulajdonos tényleg meghalt, s hogy kinek van utána valószinü öröklési igénye ? magából a telekkönyvből csak ritka esetekben, t. i. akkor tűnik ki, ha a végrehajtató, vagy valamely más hitelező zálogjogának bejegyzését a kérdésben forgó végrehajtást szenvedő ellen a tkkvi rendeletek 74-ik §-ának megfelelően már megelőzőleg foganatosították; ily esetben azonban teljesen felesleges is, hogy a végrehajtató a végrehajtást szenvedő valószinü örökösödési jogát még külön is igazolja: a mint ezt különben a tkkvi rendeletek 74. §-ára vonatkozó törvénykezési gyakorlat is megállapította. Ha az eset nem ily alakulatban fordul elő, ugy a telekkönyv további kiegészítésre szorul a telekkönyvi tulajdonos halálesetének és a végrehajtást szenvedő valószinü öröklési igényének kimutatását tanusitó okiratban: és csak a telekkönyv és ezek az okiratok együttvéve igazolhatják azt, hogy a végrehajtást szenvedőnek tényleg van telekkönyvön kívüli olyan joga, mely mások jogának sérelme nélkül feltételes végrehajtási alapul szolgálhat. így fogva föl e kérdést, nyilvánvaló, hogy a végrehajtást szenvedő jogutódlásának kérdése egyenlő — az eset sajátságához mért alakban — az^al a kérdéssel: vájjon a végrehajtást szenvedő telekkönyvi tnlajdonosa vagy sem ? S ha ennek a kérdésnek elbírálása a végrehajtás foganatosítása iránti eljárásban a telekkönyvi hatósághoz tartozik, a mi kétségen felül áll: ugy ugyanahhoz kell tartoznia a jogutódlás kérdésének is: ennek megállapítása adja az eset természetéhez képest a valódi telekkönyvi állást. E mellett a felfogás mellett szól a célszerűség tekintete is. Csak ha a haláleset felvételi ivét összevetjük a telekkönyvvel, lehet biztosan elbírálni, vájjon a telekkönyvi tulajdonos-e az, kinek elhalálozását a végrehajtató állítja, s vájjon ennek vélelmezhető örököse a végrehajtást szenvedő-e ? Csak ilyen összevetés alapján lehet elkerülni, hogy még élő egyénnek vagy más idegen örökhagyónak vagyonát ne lehessen tévedésből avagy felületességből könnyen lekötni. A telekkönyvvezetésre vonatkozó szabályok szerint a telekkönyvi tulajdonos külön ismertető jelei, pl. N. János öreg vagy kinek neje N. N. stbi, a telekkönyvben megjelölendők. s ezek adják a haláleset felvétel adatainak helyes elbírálásához szükséges biztos alapot, a mely alap a végrehajtást elrendelő bíróságnál hiányzik, ha csak nem akarunk oda következtetni, hogy az 1881. évi LX. t.-c. 138. §-ának esetében a végrehajtási kérvény a hiteles telekkönyvi kivonattal is felszerelendő: a mi a végrehajtási költséget szükségtelenül növelné. Igaz, hogy a felsorolt, s hasonló tévedések esetében a jogaiban sértett fél az 1881. évi LX. t.-c. 168. §-ában megjelölt peruton is kereshet orvoslást; de a teljesen berendezett peren kivüli eljárásnak olyannak kell lennie, hogy a pert saját eszközeivel lehetőleg csirájában elfojtsa, s a perek szükségességének eseteit a legkisebb mérvre szorítsa. A fentebb kifejtett felfogás helyessége ellen nem szólnak az 1881. évi LX. t.-c. egyes rendelkezéseiből meríteni szokott érvek sem. Mert valójában ugy áll a helyzet, hogy a törvényhozó nem szabályozta részletesen a felvetett esetben a követendő eljárást, s nem mondja meg azt sem, hogy a végrehajtató végrehajtási kérvényéhez tartozik-e a végrehajtást szenvedő állítólagos öröklési jogát igazoló okiratot csatolni és milyenek legyenek ezek az okiratok ? Sőt a 135. §-ból épen az következik, hogy elegendő a végrehajtató részéről a végrehajtási alapnak puszta megnevezése, melyet a végrehajtást elrendelő biróság irányadóul, további vizsgálat nélkül elfogadni tartozik, a telekkönyvi hatóságra bizván annak elbírálását, vájjon a végrehajtási alapul kijelölt ingatlan a végrehajtást szenvedőnek tulajdona-e ? Es ez az esetek többségében, midőn a végrehajtást nem a még telekkönyvön kivül álló örökös ellen vezetik, elégséges is. Ezekre a rendszerint előforduló esetekre illik a 6. §. 4-ik bekezdésének és a 136. §-nak az az intézkedése, hogy a tkkvi hatósághoz a végrehajtási kérvénynek mellékletek nélküli példánya teendő át. De a mint nem lehet állítani azt, hogy a 138. §. esetében elegendő a végrehajtási alapnak puszta megnevezése, hanem akkor, a mint azt a törvénykezési gyakorlat megállapította, kivételesen szükséges, hogy a kijelölt végrehajtási alap kijelölésének elfogadhatósága is bírálat tárgyát képezze, s hogy e célra a végrehajtási kérvény a végrehajtást szenvedő öröklési jogának valószínűsítését eredményező okiratokkal is felszerelendő : ugy a 135. §-tól eltérő rendelkezést igénylő ebben a kivételes esetben a 6. §. 4. bekezdése és 136. §-a is kivételes, s az általános szabálytól eltérő rendelkezést kiván. Nem döntő az az érv sem, hogy az örökség vagy hagyomány utján átszállás kérdése nem a tkkvi szabályok, hanem az anyagjogi szabályok szerint elbírálandó kérdést képez, s a telekkönyvi hatóság hatáskörébe már ezért sem tartozhatik. Mert az meg vitán felül áll, hogy ugyanezt a kérdést a telekkönyvi hatóság bírálja el, ha a zálogjog bejegyzését a vélelmezett örökös ellen, végrehajtási eljáráson kivül s a telekkönyvi rendeletek 74. §-ában megjelölt uton rendeli el. E kérdés elbírálására nézve tehát a polgári perek birájának kizárólagos hatásköre nincs. A felvetett kérdés megoldását illetőleg analóg eseteket szabályoznak az 1894. évi XVI. t.-c. 60., 67. és 94-ik §-ai, melyek szerint, ha a hagyatéki vagyon viszonyainak rendezése az örökösökön kivül álló harmadik személylyel szemben történik, az örökösök és e harmadik személy között létesült külön megállapodásokról felvett okiratok ("jegyzőkönyvek) mindig átteendők a telekkönyvi hatósághoz, habár elvileg semmi akadálya nincs annak hogy ezekből a külön megállapodásokból folyó jogviszonyokat ne a tkkvi hatóság, hanem maga a hagyatéki biróság bírálja el és a hagyatékátadó végzésben a tkkvi hatóságra nézve is kötelezően állapítsa meg; a midőn a hagyatékátadó végzésnek puszta áttétele elegendő lenne, s a törvényhozó mégis másképen rendelkezett. Marosvásárhelytt, 1899. évi december hó 16. napján. Hitelesítette a marosvásárhelyi kir. ítélőtábla teljes ülése 1900. évi január 8-ik napján. Ternovszky Béla, kir. ítélőtáblai elnök. Nagy Elek, elnöki titkár, a teljes ülés jegyzője. Kereskedelmi, csöd- és váltó-ügyekben. A kereseti váltó eredetileg e szavakat tartalmazta: «fizessen Ön», és e szavak utóbb ekként igazíttattak ki: «fizetünk». Felperes nem is állította, hogy e kiigazítás alperes beleegyezésével történt, az a körülmény pedig, hogy az alperes által aláirt űrlapban az intézvényezett neve kitöltve nem volt, felperest a