A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 49. szám - A humanismus és a halálbüntetés

354 A tí gatás a bíróság részéről intézményünk életbe lépte óta mind a mai napig inkább csak szórványos, mig a bíróságok legnagyobb részénél a kellő támogatás hiányzott, sőt voltak esetek, midőn határozott ellenszenvvel kellett találkoznunk. Ha e szomorú jelenségnek okait kutatjuk, részben a törvény hiányosságában is kell keresnünk a bajt, mely a közjegyzőknek mint birói megbízottaknak a biróságokhozi visszonyát nem irja körül, jogaikat és kötelezettségüket a biiósággal szemben nem szabályozza, a bírósággal teljes egyenjogúságukat s állásuk coordináitságát nem hogy megállapítaná, — de igen sok intézkedésében őket a bíróságnak alárendelt közegévé, — a bíróság rendeleteinek végrehajtójává minősiti, mint birói megbízottat teljesen a birói mindenhatóság kényének szolgáltatja ki, anélkül, hogy módot s alkalmat is adna neki, hogy a kir. közjegyző mint birói megbízott a rajta elkövetett igazságtalanság ellen védekezhessék. Pedig a királyi közjegyző viszonya a bírósághoz megbízotti minőségben sem lehet alárendelt, a bírósági végrehajtóéhoz hasonló jogviszony, mert ez utóbbi a bíróságnak alárendelt közege, mig a kir. közjegyző az igazságszolgáltatásnak a bírósággal teljesen egyenjogú tényezője, attól teljesen független, kamarai fenhatóság alatt áll, ki mint birói megbízott sem eshetik a birói végrehajtó fogalma alá, hanem ezen minőségében is viszonya a bírósághoz ugyanaz, mint a bíróságnak viszonya a társhatósághoz, melyet valamely megbízás teljesítésére megkeres. A közjegyzői intézmény céljainak, a peren kivüli eljárás önálló vitelére hivatottságának s a jogfejlődésre kihatásának teljes félreismerésen alapul tehát a törvénynek a jogfejlődést nem hogy előmozdító, de azt határozottan hátravető oly intézkedése, mely a közjegyzőt bár csak mint birói megbízottat is a bíróságnak alárendelt közeg színében állítja oda. Csak mélyen sajnálhatjuk, hogy a magyar birói kar egy része még nem látta be s nem akarja belátni azt, hogy az a han^ és modor, mellyel egy néhány járásbiró s fiatal albiró ur, a közjegyző, mint birói megbízottal szemben magának tetszeleg, egy modern jogállam igazságszolgáltatásához nem méltó. Minél nagyobb tért hódítanak és foglalnak el a kir. közjegyzők a peren kivüli eljárás önálló vezetésében, — a minek, habár lassan halad, de mulhatlan be kell következnie, — annál több oly ügy lesz elvonva a bírótól, — mi nem az ő működési köréhez való, kevesebb lesz a per s vele a bíróságok dolga s igy kevesebb biróra lévén szükség, a feleslegessé vált birói állások dotátiója a többinek javadalmazására fordítható s ezzel a bíróságok anyagi helyzete ép a közjegyzők működése jjk őrének kiterjesztése, s közrehatása által lesz orvosolva s az állam minden további megterheltetése nélkül igen egyszerűen megoldva, még az esetben is, ha a bíróságok javadalmazásának emelését az álam anyagi helyzete még a jövőben sem engedné meg. A közjegyző lássa el az összes perenkivüli ügyeket s az állam által r^á ruházott közhitelességénél fogva jobban, alaposabban végezheti, mint a biró, ki nincs erre hivatva. A biró hivatása az ítélkezés. Mentsük fel őt a hatásköréhez, hivatásához nem tartozó dolgoktól, tegyük lehetővé, hogy egészen hivatásának éljen, ez által nemcsak a jogszolgáltatás fejlődését mozdítjuk elő, de növeljük a bíróban a hivatása iránti szeretetet és ambitiót is. Igazságszolgáltatásunk a lefolyt 25 év alatt csak keveset fejlődött s szomorúan kellett látnunk, hogy bíróságaink mind inkább és inkább a bürokratizmus békóiba kerülnek, mely a bírót hivatásától elvonja — s egyszerűen számoló géppé teszi, — mely fárasztó kimutatások és naplók vezetésével tölti idejének java részét, melyet hivatása szerint az igazság szolgáltatására, igéinek hirdetésére kellene szentelnie. S ezen rendszer már nem arra helyezi a fősúlyt, hogy a biró eltalálja az igazságot, hanem mennyit dolgozik, hány számot intéz el s hogy munkája, ítéletei szépek legyenek. Pedig bármennyi számot mutat ki a biró s Ítéletei bármily szépek is, ha nincs bennük igazság, munkája mitsem ér, mert a forma mellékes, fő az, hogy azokban minden körülmények közt csak az igaz ;ág érvényesüljön. Biró és közjegyző egyaránt kell hogy egy célért küzdjenek, egy eszméért lelkesedjenek, a magyar jogállam megteremtésének szent célja és eszméjéért, — mit csak közös erővel, vállvetve egymás támogatásával érhetnek el s hogy ez elérhető legyen, az összetartás és egyetértésen kivül szükség van egy erős, — az anyagi gondoktól ment közjegyzői és birói karra, — mely a magyar igazságszolgáltatás célját megvalósítja, eszméjét diadalra vigye. Tehát erősíteni a rosszul Oü dotált birói kart, anyagilag táplálni kell, mert hisz a növény is csak ugy fejlődhetik, ha a talaj, melyben gyökeredzik, neki kellő táplálékot nyújt. Hogy a birói kar anyagi helyzete tarthatatlan, javítása szükséges, mindenki belátja, — megfoghatatlan tehát, hogy mikor a biró anyagi helyzetén javítani akarunk — ugyanakkor az igazságügyünk másik faktorát, a. közjegyzői intézményt a közjegyzői állások szaporításával gyengitsük s az anyagi gondoktól ment megélhetés alapjaitól megfosztani akarjuk, hogy ez is, mint a birói kar, az anyagi romlás lejtőjére jusson. Ez az ország csak ugy halad, ha intézményei virágzók, szervei egészségesek, alapjai szilárdak, s mint magyar állam csak ugy állhat meg, suprematiáját csak ugy tarthatja fent, ha nemzeti jogállammá fejlődik, ez pedig csak egy erős, anyagilag független, virágzó és egészséges birói és közjegyzői kar kölcsönös közrehatásával érhető el. Rossz politika, mely bármelyiket is gyengíteni akarja. Ápolni, erősíteni, s nemzeti alapokon fejleszteni kell mind a kettőt, hogy edzett erővel, a jog és igazság fegyverével törjön előre, s küzdjön a haza boldogságáért, mit csak e jelszó alatt érhet el : Viribus unitis. A humanismus és a halálbüntetés. Irta: Dr. F1NKEY FERENC, sárospataki jogtanár. Már azt hittük, hogy a halálbüntetés, miként Belgiumban, Norvégiában, Finnországban, ugy hazánkban is desvetudo által kimegy a gyakorlatból s íme a mult hó végén ez illusiónknak vége lett, a szathmári gyilkosság még egyszer felrázta kedélyeinket s a középkori vad igazságszolgáltatás, a kivégzés legutálatosabb módja, az akasztás, újra ismétlődött. A szenzációt hajhászó napi lapok elvitték az akasztásnak legapróbb részleteit palotáktól a kunyhókig s a keményszivüekben megerősítették az őskori hitelt, hogy az ember az absolut igazságot teljesítheti e földön saját embertársaival szemben. Hangzott szerte-széjjel az országban, hogy bizony csak az az igaz: életet életért, szemet szemért, fogat fogért. Az érzékenyebb lelkekben ellenben borzongást és utálatot keltett a napokon át külön cikkekben terjesztett rettentő hír s felköltötte a szánalom érzetét a «szerencsétlen» elitélt iránt, aki még sem érdemelt meg ily rettentő büntetést, inkább csukták volna be örök életére. Bizony elég sajnos és szomorú, hogy akasztásra ismét szükség volt s részemről a fentebbi két ellentétes vélemény hallása, amire az elmúlt napokban elég alkalmam volt, csak megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy a halálbüntetés valóban a humanismus kérdése s én a magyar társadalmat elég műveltnek és humánusnak vélem már arra, hogy ezze! a barbarismussal végképen szakítsunk s a humanismus nevében terjes zszük a halálbüntetés eltörlésének eszméjét. Előre bocsátom, hogy egy hajszálat sem akarom mentegetni az alávaló testvérgyilkost, sőt épen ugy mint az országbíró gyilkosait (S p a n g a, B e r e c, P i t é 1 i), ugy P a p p Bélát és társait is typikus és tanulságos bűnös alakoknak hoztam fel és fogom felhozni sokáig büntetőjogi hallgatóim előtt, ugy a legvilágosabb felbujtásra, tettességre, bünsegélyre, mint az előre megfontolt szándék, a beszámítás, felelősség s a büntető jog sok más nagyfontosságú elveinek élénk illustrálására s de lege 1 a t a azt is elismerem, hogy a főbünös a fennálló törvény szerint megérdemelte a halált, hiszen F r a n c z Pál óta Magyarországon csakugyan nem volt ily elvetemült s a szánalmat csakugyan nem érdemlő alak. Azonban én most nem Papp Béláról akarok beszélni ; hagyjuk őt pihenni, ha már a földi igazságszolgáltatás szerint emberi kéz által kellett meghalnia, — hanem azt az eszmét, azt a majdnem másfél század óta felvetett s azóta annyi meg annyi nemes lélek, hazánkban is a legnagyobb államférfiaink és jogászaink által oly remekül terjesztett nagy gondolatot akarom pár igénytelen szóval újra emlékezetbe hozni s annak, ha képes lennék reá, egy-két uj hivet szerezni, hogy halálbüntetés nem méltó az emberhez, egy igazán müveit emberies társadalom nem tűrheti meg a halálbüntetést, ne adjon jogot egyik embernek arra, hogy a másiknak az életét kioltsa. Az ember gyarló véges lény. Ki mondhatja el, vagy meri elmondani magáról, hogy ő tökéletes, ki állithatja, hogy ő az absolut, az isteni igazságszolgáltatást hivatva érzi gyakorolni? A theokratiák kora — hála istennek — legalább három