A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 25. szám - A magánjogi igények védelme a B.P.-ban - A bűnvádi perrendtartás 381. §. 2-ik pontjának értelmezéséhez

A JOG 199 geléséből mentett,a b s z o 1 u t szabad meggyőződése szerint határozni. Adassék mega hivatásos bíróságnak is az ítélkezés legtágabb szabadsága, ruháztassák fel ezzel a latit nde-el akár mint 3-as vagy megerősített ö-ös tanács és ekkor nem lesz szükség ama nagy, költséges és nehézkes apparátusra, mely a népnek az ítélkezésbe való belevonása által támad. A nagy közönség teljes sympathiáját ebben az esetben a hivatásos bíróság éppen ugy fogja kiérdemelni, ha nem jobban, mint most a jury s a népakarat sem lesz az ítélkezésnél roszszabbul képviselve. Az anyagi igazság pedig a jogászi életphilosophia retortáján keresztül talán még jobban fog érvényesülni. . . A magár jogi igények védelme a B. P.-ban. Irta: SÁN. OR JÓZSEF szegzárdi kir. törvényszéki aljegyző. A tulajdonképeni delictumokból eredt kártérítési kötelmek régi bűnvádi eljárásunkban sem részesültek különös védelemben. Büntetőtörvénykönyvünk 292. és 311. §§-i megadják a büntető biróságrak azon jogot, hogy e sértett magánjogi igénye kellő oltalomra találjanak, de a joggal a büntető bíróság természetszerűleg nem élhetett oly képen, ho^y ezen igényeket mindenkor kellőleg megóvni lett volna képes. Első és főképeni feladata a bűnösséget megállapító tényállás feldöntése a bűnösséget befolyásoló körülmények tisztázása s ez alapon a kriminális ítélkezés volt. a kártérítési kötelmekkel pedig csak per tangentem foglalatoskodott, mint olyannak, amely egyrészt feladatának tárgyát meghaladta, másrészt mint amivel való foglalkozás, ha csak joga és nem kötelessége volt. Ahol pedig a kártérítési kötelem komplikálódott, a bírálat jogával nem élt, hanem e kérdés megoldását annak voltaképeni útjára, a civilis bíróhoz utalta. És ez volt a leghelyesebb. A büntető biró a kártérítési kötelem elbírálásánál a kötelem mérvét igen gyakran a delictum nagyságához viszonyította a kártérítés momentuma néha beleolvadt a büntetésbe. Pedig a kártérítésre való kötelezettség az ujabb jogrendszerek szeiint nem büntetés, nem is ily jellegű, hanem miként kártérítési kötelem származik quasi delictumból, culpából, kisajátítási eljárásból, ép ugy a vétkességnek is pusztán folyománya, amely a crimennel semminemű okozati kapcsolatban nincs, hanem mint annak eredménye jelentkezik. A büntető biró tehát csak helyesen cselekedett akkor, midőn a kártérítési kérdést elvetette magától és annak elbírálását voltaképeni útjára hagyta. A kártérítési igényekkel sok mellékkérdés komplikálódik. Ennek a megoldása, amely gyakran tömeges vagyonjogi viszonyoknak képezi rendezési alapját, magában véve önálló jarisdiktiót igényel, amely nem hagyható a büntető biróra, akire nézve eme kérdés csak másodrendű fontosságú. Sem a kellő óvatosságot, a bizonyítási tehernek szükséges és helyes megosztását, talán még azt a figyelmet sem nyerte, ami pedig a vagyonjogi viszonyokat elbíráló jogszolgáltatásnak nélkülöhetetlen eleme. Azt, amit az anyagi büntető jog a kártérítési igényre a Btkv. 292. és 311. §§-ban felállít, az alaki jog, a B. P. 5., 6., és 7. §§ ban kellő védelemben részesiti. Az alaki jog felruházza törvény erejével a büntető bírót, hegy a sértett vagy jogutóda a büntető uton is érvényesítheti magánjogi igényeit. De amikor a törvényhozás az eddig csak gyakorlatban élt elvet a B. P. 5—7. §§-ban általánosságben kimondotta a részletekben egy rendkívül fontos mulasztást követett el. A B. P. a delictumokból eredő kártérítési kötelmek egyik nagy osztályát, az ölési delictumból eredőt egyenesen és csaknem imperative annak voltaképeni útjára, a olgári biró elé utalja. Az ölésből támadt deliktumok fölött az esüdtbiróság itél. Határozata ellen a 426. §. 1. pontja szerint semmiségi panasznak van helye, a mely panaszszal a 430. §. szerint csak a főügyész, a közvédő és a 383. §. 1., II. a), II. b) s III. I. pontjában megnevezettek élhetnek az idézett pontok értelmében. Kétségtelen tehát ebből, hogy a 383. §. III. 2 pontjában felvett sértet, akinek egyébként magánjogi igényére nézve a bűnösnek kimondó ítélet ellen ugyanezen szakaszban biztosított felebbezési joga van, magánjogi igényét az esküdtbíróság határozata ellen nem érvényesítheti. A- törvényhozó figyelmét elkerülte az, hogyha egy 1000 korona kártérítés iránti per két felebbezési forumot járhat be, ugyanezt az igényt, ha az a Btkv. és a B. P. által biztosított jognál fogva a büntető hatóság elé kerül, egy fórum véglegesen intézi el. A 383. §. nem ad módot a 381. §-al egybevetve arra, hogy az esküdtbiróságnak ítélete ellen a kártérítési kötelem felebbezés utján megóvassék, a 426. §• pedig tiltja a semmiségi panasznak e tekintetben való használatát. És ebből az a különös eset áll elő, hogy annak a törvényszéknek, amely súlyos test' sértés bűntettében maraszt el, ítélete ellen a sértett magánjogi igényeinek megóvása érdekében felebbezéssel élhet, addig ezen igények az ölési delictum o k n á ! a törvényszékkel ugyanazon competenc iával biró esküdtbiróságnak határozatával szemben kellő védelemben nem részesülnek, mert sem felebbezésnek, sem pedig semmiségi panasznak helye nincs. Hogy pedig a competencia ugyanaz, az kétségtelen, mert a kértéritési kötelmet nem az esküdtszék dönti el. hanem az itélő bíróság, maga a törvényszék. És így ugyanazon jog más és nagyobb védelemre talál, ha egy kisebb delictum folyománya, mintha nagyobból származik. Viszont más védelemre talál akkor, ha polgári uton rendeztetik, mintha a büntető biró dönt benne. Az esküdtbiróságnak tehát, ha a magánjogi igény eldöntése is feladata tárgyát képezi, rendkiviili körültekintésre van szüksége. Vagy csak az esetben oldja meg a kérdést, ha a vádlott és a magánfél kölcsönös jogviszonyait előzetes megállapodások folytán itéletileg kell sanctionálnia, amely esetben ítélete eme részének az egyezség alapján hozott Ítéletekkel lesz egyenlő szerepe a materialis hatálya, vagy pedig a kérdést annak rendes avagy sommás polgári útjára tereli. A bűnvádi perrendtartás 381. §. 2-ik pontjának értelmezéséhez. Irta : dr. KIRCZ ENDRE. Eperjes. A törvény megalkotása alkalmával az egyes rendelkezések szövegezése körül kifejtett körültekintő eljárás dacára alig kerülhető el, hogy némely rendelkezés alkalamzására nézve eltérő felfogás ne érvényesüljön, már pedig a törvény rendelkezése csak akként alkalmazandó, a mint azt a törvényhozó célba vette. Az eltérő felfogás tekintetében az egyöntetű alkalmazás megvalósítására való törekvés az irodalom feladata, az egyöntetű eljárást pedig a joggyakorlat állapítja meg, addig azonban, míg a kétséges értelemmel biró rendelkezések tekintetében állandó joggyakorlat fejlődik ki, célszerű hogy az irodalom készítse elő az utat, a melyen a joggyakorlatnak haladni, illetve a helyes megállapodáshoz eljutni lehet. Megkísérlem az ut egyengetését a bűnvádi perrendtartás egy eltérő felfogást megengedő rendelkezésének helyes értelmezésére nézve. A bűnvádi perrendtartás 381. §. 2-ik pontjában foglalt rendelkezés megengedi az eltérő felfogás lehetőségét, ugyan is a törvény szövege szerint nincs helye felebbezésnek a törvényszék olyan Ítélete ellen, melylyel a vádlottat egyedül oly bűncselekményben mondotta ki bűnösnek, illetőleg oly bűncselek mény vádja aló! mentette fel, mely járásbíróság vagy közigazgatási hatóság hatáskörébe van utalva. Szó szerinti értelemben alkalmazva a törvény rendelkezését, a királyi törvényszék olyan ítélete ellen nem lehet felebbezésnek helye, melylyel vádlottat annak dacára, hogy a vádló a bíróság elé vitt cselekményben a törvényszék hatáskörébe tartozó valamely büntettet vagy vétséget lát fenforogni, mégis azt ugy minősítette, mely által a bűncselekmény a járásbíróság vagy közigazgatási hatóság hatáskörébe esik, s ilyen minősítés mellett vádlottat elitélte vagy felmentette, s a menyiben ily tartalmú ítélet ellen a felek felebbezésse' élnek, azt a törvényszék a B. P. 389. §-hoz képest vissza kell hogy utasítsa. Ilyen értelmezése és alkalmazása a B. P 381. §. 2-ik pontjának nem helyes. A törvény felebbezést korlátozó rendelkezése nézetem szerint csak oly esetre vonatkozik, a mikor a törvényszék hatáskörébe esc cselekmény mellett összefüggés okából, a járásbíróság vagy közigazgatási hatóság hatáskörébeeső cselekmény is a törvényszék elbírálása alá került, azonban a vádló a főtárgyaláson a törvényszék hatáskörébe eső cselekmény miatt a vádat elejtette s ez által a törvényszék előtt csupán járásbíróság vagy közigazgatási hatóság hatáskörébe eső cselekmény maradt. Ilyen esetben lehetett volna akként rendelkezni, hogy a törvényszék az alsóbb fokú hatóság hatáskörébe eső cselekmény elbírálása végett az ügyet a megfelelő hatósághoz terelje, ámde az ily rendelkezés semmi esetre sem volt volna gyakorlatias, mert a törvényszék a kérdés érdemi elbirálhatásához szükséges bizonyítékokat a főtárgyaláson már összegyűjtvén, mint különben is szélesebb hatáskörű bíróság az ügyet érdemben elbírálhatja, ítélete ellen azonban a felebbezés nem volt megengedhető azért, mert ez esetben a törvényszék bár első fokban hozza ítéletét, mégis a bűnvádi perrendtartásnak azt az elvét, hogy csekélyebb jelentőségű ügyekben a törvényszék utolsó fokban itél, ilyen esetben is kifejezésre