A Jog, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900 / 22. szám - Árverési feltételek ingatlanra vezetett végrehajtásánál

Jobb átnézet céljából szószéi int idczim a szen bcálli tandó két törvényhelyet. 1863: LÍV t.-c. 112. § a. Ha a per felvételére kitűzött határnapon több pertárs közül csak néhányan jelentek meg, a meg nem jelentekről az tétetik fel, hogy a megjelent pertársak közül annak védelméhez csatlakoznak, mely részükre a legkedvezőbb. 1893 : XVIII. t.-c. 56. §-a. Ha a tárgyalásra több alperestárs közül nem valamenynyien jelentek meg, a meg nem jelentekről azt kell feltenni, hogy a megjelent pertárs védelméhez, és ha több pertárs jelent meg, ezek közül annak védelméhez csatlakoznak, mely részükre a legkedvezőbb, kivévén, ha a védelem csupán a megjelent alperesekre nézve bir jelentőséggel. A rendes eljárásban azon hozzátétel, hogy «ki vévén, ha a védelem csupán a megjelent alperesekre nézve bir jelentőséggel)), nem létezik, mert a sommás eljárás 86 §-a a rendes eljárásban nem alkalmazandó. Hogy a két törvényhely közt lényeges eltérés van, az első pillanatra nyilvánvaló, a rendes eljárás a feltétlen csatlakozást fogadja el, a sommás eljárásban a csatlakozás kedvezménye azon feltételhez van kötve, hogy a védelem az aperestársaknál egységesen történhet, ellen esetben a csatlakozás helyt nem foghat. Alkalmazzuk a két törvényhelyet egy gyakorlati eseten. Felperes rendes keresetet támaszt két alperes ellen, azt állítván, hogy mindketten szóbelileg kötelezték magukat neki valamely cimen 600 frtot fizetni. A perfelvételnél csak az egyik alperes jelenik meg, és elleniratában tagadja, hogy ő kötelezte volna magát. Felperes a meg nem jelent alperes ellen makacssági ítéletet nem kérhet, mert ő az 1868: LIV. t.-c. 112. §-a alapján I. r. alperes védelméhez csatlakozottnak vélelmeztetik. Nézzük ugyanezen esetet egy sommás perben. Tegyük fel, hogy felperes ugyanilyen keresetet indított két alperes ellen 500 frtra. A tárgyaláshoz csak egy alperes jelenik meg, és védekezik, felperes a meg nem jelent alperes ellen makacsságot kér, miután a védelem nem egységes, és I. r. alperes védelme II. r. alperes javára nem szolgálhat azon okból, mert azon körülmény, hogy I. r. alperes nem kötelezte magát, nem zárja ki azt, hogy II. r. alperes kötelezte magát. A bíróság minden esetre el is marasztalja II. r. alperest a fizetésre. Egy jogrendszerben két teljesen ellentétes, alakilag helyes döntés! A felperesnek a 600 frtos perben joga kevésbbé van védve, mint az 500 frtos perben, melynek indokoltságát nehéz találni. A józan ész azt követeli, hogy nagyobb értékű jogok jobban, de legalább is oly mértékben részesüljenek jogvédelemben, mint a kisebb értékűek, már pedig felperest a rendes perben arra kényszeríteni, hogy a meg nem jelent, és neki talán elég fedezetet nyújtó több alperes ellen egy hosszadalmas pert keresztül vigyen, azért, mert egy védekezett, méltánytalan. Felperes nem segíthet magán azáltal sem, hogy ezeri alperes ellen a pert le is teszi, mert mihelyt ezen alperes az elleniratban be nem ismer, de tagad, ezen tagadás már pertársai javára szól, és ezen tagadás a pertársakra való hatálylyal vissza nem vonható, miután az kárukra szolgálna, ezt pedig a 112. §. kizárja. A sommás eljárás csatlakozási kérelme egyedül helyes és indokolt. Védelemközösség csak ott van, ahol a jogalap ugyanazonos. Nincs alapja annak, hogy alperesek védelme feltétlenül, de lege közös legyen, mindőn tényleg a felek különböző jogalapokon állanak és védelmük nemcsak nem egységes, de gyakan ellentétes, mint az az adós és kezes jogállásában könnyen előállhat. A sommás eljárás csatlakozási rendszere a jogos és méltányos csatlakozást eléri azzal, hogy azon correctivurnot használja, hogy a védelem egységessége szükséges a csatlakozáshoz. Ezen correctivum a jogérzetet kielégíti és a gyakorlatban teljesen beválik is. Addig, mig a sommás és a rendes eljárásban a csatlakozási rendszer egyformaképen volt szabályozva, a jóllehet nem kielégítő rendelkezés discussio tárgyát nem képezhette, jelenleg azonban, midőn egy helyesebb intézkedés construáltatott, önként felvetődik azon kérdés, miért nem lett ezen §. is a rendes eljárásra kiterjesztve, midőn a sommás eljárásnak más. talán kevésbbé practikus jelentőségű rendelkezése a rendes eljárásra is átvitetett? Árverési feltételek ingatlanra vezetett végrehajtásnál. Irta: NAGY ZOLTÁN, técsői kir. jbirósági albiró. A végrehajtási eljárásról szóló 1881. évi LX. t.-c. 150. §-a irányelveket szab meg az árverési feltételekre nézve s ezen irányelveken kívül fölsorol egyes kellékeket is, melyeket a feltételekbe befoglalni kell. Ezen constitutiv módon meghatározott kellékek, melyeket a vételi bizonyítványra és birói letétkezelésre nézve a 40.353/1881. sz. I. M. rendelet egészít ki bizonyos tekintetben, képezik a kizólagos rendelkezéseket arra vonatkozólag, hogy milyen legyen az árverési hirdetmény kibocsátásával egyidejűleg megállapított árverési feltétel. Az idézett szakaszban felsorolt kellékek azonban nem teljesek s elvek szerint nem is csoportosíthatók, mert hiszen a bánatpénz összege, a vételár részletei és esedékessége; az árverési vevő jogosítványa a birtokba vételt s a tulajdonjog bekeblezését illetőleg s végre a vevő által viselendő kincstári illeték kötelezettsége még nem merítik ki az alkotó elemeket. Pedig a feltételeknek kiváló fontosságuk van, mondhatnám gerinczét képezik az ingatlanra vezetett végrehajtási eljárás e részének s a törvényhozó azon intézkedése, mely imperativ módon irja elő a kiküldött réizére a törvény 170. §-ában, hogy az árverési feltételek felolvasand )k és az árverelm szándékozók által aláírandó szerződéskötés attribútumaival ruházza fel ezt, lényeges alkotó elemként állapítván meg kötelem szempontjából ; jóllehet e feltételek nem jogi értelemben vett feltételek, hanem oly szerződésszerű határozatok, melyek épen az árverési vevő jogait és kötelezettségeit szabályozzák. Még jobban kitűnik ez alkotó elem fontossága, ha összevetjük a végrehajtás tárgyát il etőleg az ingóságra vezetett végrehajtási eljárás ide vonatkozó részével. Mert, mig az utóbbinál az árverési feltételek, mint ilyenek kötelező'eg előírva nincsenek, rendes körülmények között nem is bocsájtatnak ki csupán egy esetben: «a kedvezőbb eladás létesítése szempontjából» a 109. §. értelmében ; addig az ingatlanra végrehajtást elrendelni feltételek nélkül nem is lehet. Tény azonban másrészt, hogy a 150. §-nál nem kimerítően, taxativ felsorolt kellékeket az irányelvek pótolják, mint a melynek keretén belül kiegészithetők teljesen a követelmények. Ez alkalommal csupán ez irányelvekről óhajtanék megbeszélés tárgyává tenni egyet-mást, jóllehet e lapok hasábjain, a mult évfolyam 51-ik számában, mikor a végrehajtási eljárási törvény 185. §-áról irtam, kapcsolatban érintettem ezt. Maga az a körülmény azonban, hason célzattal, teljes önállósággal a «Jog» f. évi 2-ik számában Dr. Kemény Andor szolnoki kir. törvényszéki biró ur fűzte tovább az eszmemenetet, nem különben az a körülmény is, hogy e napokban felmerült eset alkalmat adott ismételten foglalkozni e kérdéssel: késztetnek rá hogy adalékkal szolgáljak. Megvallom azt is, hogy az általam emiitett felmerült eset nexualis összefüggésben volt idézett cikkemmel s folyománya volt ennek: panaceaként kívánván szolgálni momentán az ingatlan árveréseknél űzött, rendszeressé vált visszaélések ellen. Célzata pedig az volt, hogy a már-már tarthatatlan helyzeten addig is, mig a végrehajtási eljárásnak a gyakorlati élet próbaköve által megingatott egyes rendelkezései esetleg novellaris uton javíttatnak, ha a megkisérlett mádozat bíróilag approbáltatnék, esetleg mesgyét ásson az érvényesülni kivánó jogi felfogás már most a gyakorlat utján. A többször idézett 150. §. irányelvként azt irja elő, hogy «a telekkönyvi hatóság az elárverezendő ingatlanra és értékére való tekintettel a végrehajtató által bemutatott tervezet figyelembe vétele mellett akként állapítja meg az árverési feltételeket, hogy egyrészről a végrehajtató kielégítése szükségtelen késedelem nélkül legyen eszközölhető, másrészről a végrehajtást szenvedő és a jelzálogos hitelezők érdekei sérelmet ne szenvedjenek, a vevők versenye pedig ne nehezíttessék.)) Kétségtelen a szó szerint idézett szakasz e részének tartalmából, hogy elsősorban az elárverezendő ingatlan és ennek értéke irányadó a feltételek megállapításánál: vagyis a tkvi hatóság figyelemmel tartozik lenni arra, hogy az elárverezendő ingatlan értékéhez képest mily fizetési határidőket állapítson meg, mert hiszen másra ez előrebocsátott felhívás nem vonatkozhatik. Vonatkozólag csak a határidők közelebbi avagy távolabbi megállapítása volna az a tér, a melyben a tkvi hatóság mozoghatna. Ez azonban nem kizárólagos döntő momentum. Mert relatíve kétséges csak, vájjon nagyobb vételárat nagyobb értékű ingatlannal komoly árverési vevőnek könnyebb-e 2 vagy több részletben, az egyes részletek között, mondjuk 8—30 vagy több napra terjedő időközökben megfi-