A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 7. szám - A bíróságok évi kimutatásai cikkhez - A bányaművelési szabadság és a kőszén

OG 57 öividck területén is a földbirtok tartozékának nyilvánítandó, természetesen az eddig szerzett bányajogok teljes épségben való hagyása mellett. Sokkal könnyebb a bányaművelési szabadságról a tnlajdon magánjogi teljességének elismerésére, vagyis az eredeti természetjogi állapotra áttérni, mint megfordítva ; s mivel — mint láttuk — a bányaművelési szabadság csak ott és csak addig indokolt, a hol és a meddig a magán tulajdon korlátozását fensőbb közérdek követeli, ha már a jogegységet e téren létrehozni és biztosítani akarjuk, önként következik, hogy akkor inkább Erdélyben és Horvát-Szlavonországban teremt sünk a kőszén lekötésével az anyaországéhoz hasonló jogállapotot, mintsem megfordítva, mert a kőszénbányaművelési jog teljes önállósítására irányuló törekvés minálunk manapság közgazdasági szempontból már meg nem okolható, s mert éppen ezért a kőszénnek a földbirtokos rendelkezése alól való elvonása által, a mennyiben szabad szénterületen még léteznek, a mai viszonyok között úgyszólván az erőszakos jogfosztás terére lépnénk és másrészt mert egyetlenegy figyelmet érdemlő oly ténykörülményre sem hivatkozhatunk, mely minden kétséget kizárólag a mellett bizonyítana, hogy Erdélyben és 1 lorvát-Szlavonországban a bányaművelési szabadságnak az eddig szerzett bányajogok teljes épségben hagyása mellett eszközlendő eltörlése ezen bányászati ágat fejlődésében hátráltatná, illetőleg a kőszénbányászathoz fűződő nemzetgazdasági érdekeket károsan érintené. Maga a t. ügyvéd ur is a bányaművelési szabadságból itten a szén lekötésére való átmenet ellen csak azt hozza fel, hogy «az ország ama területein, melyeken a kőszén szabad ásvány, amaz országrésznek egész lakosságát fosztanók meg a kőszénhez való jogtól, ha azt újra a föld tartozékává minősiteiiők ;» de ez korántsem ellenérv, de sőt az itt kifejezésre hozott nézetet egyáltalán nem is lehet osztani, s meg vagyok győződve arról, hogy a t. ügyvéd ur sem fogná azt még egyszer aláírni, ha meggondo'ja, hogy a mai bányaművelési szabadság mellett nemcsak Horvát-Szlavonország, vagy Erdély lakosságának van az ott előjövő szénhez joga, hanem minden jogszerzőképes személynek belföldinek és külföldinek egyaránt s hogy ellenkezőleg éppen a kőszén lekötése által biztosítjuk az illető országrészek lakosságának a kőszénhez való jogát. Tehát a mennyiben a kőszénkérdés megvitatásánál egyáltalán h lye van ezen érvnek, az csak a t. úgyvéd ur ellen bizonyít. Tekintsük csak meg közelebbről a helyzetet, illetőleg a most szabad kőszén lekötésének valódi következményeit az illető országrészek területén. Erdélyben ma épp ugy, mint évtizedekkel ezelőtt, egy nafcjy kiterjedésű szénmedencéről beszélhetünk s ez a Zsilvölgy, mely azonban régtől fogva egész terjedelmében fedve van már adományozott bányajogositványokkal, ugy, hogy a szén lekötése ezt a nagykiterjedésű s mérhetlen gazdag szénvidéket a legtávolabbról sem érintené. A többi ismert erdélyi kisebb szénmedencék u. m. a kolozsmegyei ( Egeres), a csikmegyei (Boiszék), a háromszékmegyei (Köpec) s a brassómegyei, közgazdasági szempontból alárendelt jelentőségűek s a szén lekötése folytán a szerzett bányajogok fentartása mellett az itt létező kisebb bányavállalatokat sem érhetné jogsérelem vagy anyagi hátrány. Minthogy tehát a létező kőszénbányászat jövője, fejlődési képessége az uj rendszer által hátráltatólag egyáltalán a legtávolabbról sem érintetnék, nem lehet mondani, hogy az ott már létező bányászatokhoz fűződő közérdek a mai jogrend fentartását követelné. De azon területekre nézve, a hol a bányaszabadság 40 éves uralma alatt semmiféle kutatási k'sérlet sem történt, sem mondhatjuk indokoltan a kőszénszabadság fentartását a fensőbb közérdek követelményének és pedig egyrészt azért nem, mert hiszen még azt sem állithatjuk, hogy Erdélynek az eddig ismert szénterületeken kívül még több más szénmedencéje is van, hogy tehát egyáltalán lenne-e a szén lekötésének ott valami gyakorlati jelentősége; de nem mondhatjuk másrészt és különösen azért sem, mert a netán mégis létező, most ismeretlen szénmeden cék jövőjét, a melyeknek a fél évszázados bányaművelési szabadság még csak sejtelmére sem vezetett, ha a bányaművelés előfeltételei és virágzásának szükséges tényezői máskülön ben meg lesznek, az anyaországban szerzett tapasztalatok szerint a szén főldbirtoktartozéki minősége esetében sincs okunk félteni. Még kevesebb gondot okozhat a bányajogrendnek a jogegység helyreállítása végett történő ily értelmű megváltoztatása Horvát-Szlavonországban, a hol a szénterületek túlnyomó része adományozásilag le van már foglalva s a hol meggyőződésem szerint csak a bányászati viszonyok konszolidálására vezetne, ha a zártkutatmányokkal ott űzött határt nem ismerő szédelgésnek, mely a bányaművelési szabadságot igazi karakteréből kivetkőztetett s az országot a tőke és a komoly vállalkozás előtt disgustálta, a rendszerváltoztatással egyszersmindenkorra radikálisan véget vetnének. A kőszénkérdés megoldásának sarkpontját okvetlenül Magyarországban kell keresnünk, mert a közjogi s politikai momentumoktól eltekintve, azt követeli a területi arány s az érdekek túlsúlya, ha ugyan az ország többi részeiben ellenérdekekről komolyan beszélni lehetne. Mindezeknél fogva azt hiszem, hogy Tóth Gáspár ügyvéd urnák a jogegység követelményeiből merített aggályai tárgytalanok és az erdélyi és horvát-szlavonországi . kőszén lekötése ellen felhozott azon egyetlen észrevételének, hogy az ország azon területein, melyeken a kőszén szabad ásvány, amaz országrészek egész lakosságát fosztanók meg a kőszénhez való jogtól, ha azt újra a föld tartozékává, minősitenők, mint láttuk, éppen az ellenkezője áll. Különben — feltéve de meg nem engedve, — ha így állna, vagy alakulna is a helyzet, hogy Erdélyben és HorvátSzlavonországban a szénbányaművelési szabadságon változtatni nem lehetne, még akkor sem volna indokolt a mai viszonyok között a magyarországi földbirtokos osztályt a kőszénhez való jogától csak a jogegység kedvééit megfosztani. Azt mondja Tóth Gáspár ügyvéd ur : még a legnagyobb, legerősebb, leghatalmasabb államok sem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy területükön többféle legyen az élő jog. Igen. magam is azt vallom, hogy a jogegység az álladalmak épületének egyik alapköve, fejlődésük és szilárd fenállásuk egyik biztositéka, s hogy vannak az államéletben közviszonyok, közintézmények, a melyeknek egységes jogi szabályozása elengedhetetlen ; de másrészt azon nézetben is vagyok, hogy a tulajdon sérthetetlensége az államélet épületének egyik még nélkülözhetetlenebb alapköve, s hogy az államhatalom nem nyúlhat a magántulajdonhoz, ha fensőbb közérdek azt nem követeli, — s hogy egy oly közgazdasági kérdésnek, — a milyen a kőszénbányászat jogi szabályozása, nem egységes megoldása, ha a viszonyok és körülmények azt követelnék, a minek szüksége azonban, mint láttuk, nem forog fenn, a magyar korona országainak egységét nem alterálná és sem magánjogi, sem közjogi, sem politikai szempontból semmiféle veszélyt nem rejtene magában. A nagy, hatalmas államokra hivatkozik a t. ügyvéd ur. Nos hát ott van pl. Poroszország, illetőleg most a német birodalom. Az 1865. évi porosz általános bányatörvény szerint a kőszén bányaszabad ásvány ugyan, de a Szászországtól a legszorosabb közjogi kapcsolattal annektált orsiágrészekben (Oberund Nieder-Lausitz), továbbá Kahlenberg hercegségben (hannoveri kormánykerület) és végül azon országrészekben, a hol az 1884. évi ápril 10-én nyugati Poroszország részére publicált tartományi jog érvényben van, a kőszén a legszorosabb közjogi kapcsolat dacára a földbirtok tartozékát képezi.*) Továbbá a német birodalomban tudvalevőleg egy egységes bányatörvény megalkotásán fái adóznak, de még gondolatában sincs senkinek, hogy azon országok és országrészekben, hol a szén eddig a földbirtok tartozékát képezte, az most a jogegység kedvéért szabad ásványnak nyilvánittassék**) * B) A kőszén felszabadítását követeli nálunk Tóth Gáspár ügyvéd ur szerint másodszor a j og fejlődés ; s itt az ügyvéd ur az úrbér megszüntetéséből indul ki, mely szerinte még mindig fennáll az országbírói értekezlet hatályossága területén a kőszénbányászattal szemben, a hol ugyanis a földbirtokos a bányafőur, a kőszénbányász a jobbágy. Ha 50 év előtt helyesnek látták elődjeink az úrbér eltörlését, ha birtokviszonyaink egy fél század óta ezen az alapon fejlődtek : akkor nem szabad elzárkóznunk a további következmények elől sem, vagyis fel kell szabaditanunk a kőszenet az urbériség nyűge alól. A t. ügyvéd ur ezen második érvével szemben is kell. hogy állást foglaljak, mert az egész okfejtés a kőszénkérdésben nem találó, mert az egész okoskodásban téves, illetve nem helyén levő a főtétel s ennek folytán helytelen az abból lehozott következtetés is. ( Vége következik.) *) V. ö : 1. Dr. H. Br a s s e r t «Allgemeines Berggesetz für die Preussischen Staaten». Bonn. 1888. 37 S. 2. Dr. A. A r n d t «Bergbau und Bergbau-Polilik. Lcipzig 1894, 39 S **) V. ö: Dr. AdolfArndt «£ntwurf eines deutschen Rerggesetzes nebst Begründung» 1889.