A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 50. szám - Pactum reservati dominii

370 A JOG Curia (4,055/1886:) mindig azon az állásponton voltak, hogy a hitbér a Hk. I. r, 93. c. 3. s következő §-ai és a törvényes gyakorlat szerint csak a férj halála után levén követelhető, az a házassági kötelék felbontása esetén meg nem ítélhető. Egyszer (9,307/892.) azonban a Curia megitélte az irott hitbért a bontó perben ; de ez az egy eset az állandó gyakorlattal szemben figyelembe nem vehető. Zlinszky-Reiner szerint követelhető a hitbér akkor is, ha a férj holttá nyilvánittatik. Ez a kijelentés azonban correctióra szorul. Ma már a házasság felbontása végett holttá nyilvánításnak helye nincs s magával a holttá nyilvánítással a házasság meg nem szűnik. A H. T. 74. §-a szerint ugyanis ez esetben csak akkor szűnik meg a házasság, ha az egyik házastárs a másiknak holttá nyilvánítása után házasságot köt, kivéve ha az uj házasságot megkötő felek egyike a házasságkötéskor tudta, hogy a holttányilvánitott él, vagy ha az uj házasság egyéb okból semmis. Ennélfogva, ha a férj holttányilvánittatik, a nő csak akkor kérheti utána a hitbért. ha újból érvényes házasságot kötött. Szerintem ez a helyes, bár első pillanatra kissé furcsának látszó megoldás. Az ágytól és asztaltól való különélés elrendelésekor a tartás, a nő kérelmére mindig megítélendő s egyedül a vagyoni és kereseti viszonyok veendők ez esetben figyelembe. A vétkesség tehát nem játszik szerepet. Ennélfogva érthetetlen, hogy a Curia az ideiglenes tartás iránti kérelmet egy izben elutasította, mert a nő nem bizonyította, hogy vétlen az együttélés megszakítása körül (1,129/899. J. K. 1899. 27.) Hasonlóképen igazolatlan megszorítása a törvénynek az a kijelentés, hogy az ideiglenes női tartásdíj csak akkor ítélhető meg, ha a házasság felbontását kizárólag a nő kéri, mig ha a férj a felperes, vagy ez viszonkeresetet támaszt, akkor nem. (C. 1,306/899. Ü. L. 1899. 24.) Jancsó György véleménye is ellenkezik a törvénynyel. Szerinte (id. mű 357. 1.) ha a nő látszik vétkesnek, ez hozzájárulhat, sőt egymaga is megokolttá teheti az ideiglenes nőtartás meg nem ítélését, feltéve, hogy a nő e nélkül meg tud élni. JS( Pactum reservati dominii. Irta: DÓMJÁN L. sajó-szent-péteri kir. aljárásbiró. Már a rómaiaknál törvényes védelemben részesült eladónak az az érdeke, hogy megkapja a vételárt. s megóvassék a károsodástól. Az ujabb törvényhozások gondoskodásukat szintén kiterjesztették ez irányban, némely helyeken tételes törvények védik az érdeket, máshol a szerződő felek rendelkezési szabadsága hagyatott fenn, mi által tér engedtetett azon jogszokás kifejlődésének, hogy az eladó a vételár teljes kielégítéséig a tulajdonjogot a maga részére kikötménynyel fentartotta. Jogszokások által a mi intézményeinkbe is beplántáltatott az adásvételnek olyan alakzata, a hol az eladó csak a dolgot adta át, de a tulajdonjogot a vételár kifizetéséig maga részére fentartotta. Ez a pactum reservati dominii. mely beplántált gyökérszálain itt is fejlődik, bár vadhajtásait olykor letisztítani kell. Felsőbíróságaink eleinte idegenkedtek attól, hogy a kikötményt érvényesen acceptálják, különösen azért, mert az adásvétel jogi forgalmának rendszeres meghatározása az ily kikötményt alig türi. Később azonban számot vetve a gyakorlati élet követelményeivel, engedtek a nyomásnak, s a kikötményt azzal az okoskodással fogadták el, hogy a törvénynek tiltó rendelkezése hiányában az ily kikötményt meg kell engedni. ( :Curia 1896. febr. 18. I. G. 142. 1895. Juni. 15. 4,678:) Ezt az elvet azonban mereven gyakorlati alkalmazásba vinni alig lehet, mert a gyakorlatban a jogpolitikai tekinteteket is mindig szem előtt kell tartani, igy a felek akaratának korlátlan érvényesülését néha jogpolitikai szempontok miatt sem lehet megengedni, mert a korlátlan szabadság a gyengébbet az erősebb igája alá hajtaná. Inkább kifejezésre juthat azon elv, hogy az eladó érdekeinek megvédéséről kell gondoskodni, igy fogják ezt fel más nemzetek törvényalkotásaiknál. A tulajdonjog fentartását az eladó érdeke követeli, de ezen érdeket én tulterjeszthetőnek nem tartom, az érdek jogossága csak addig védhető, mig az adásvételi ügylet érvényesülése szem előtt tartva van. Éppen ez okból az érdek előtt ott megvonnám a határokat, a hol az a gyengébb fél megrontására törekszik. Igy, bár a szerződő felek kikötik is, hogy a szolgáltatás késedelme az átruházás hatályát enyészti, a dolog eladó birtokába viszakerül, a ki a vételárt a dolog használati dijába megtarthatja, én mégis az eladó jogkörét ugy szabnám meg, hogy ő a szerződés teljesítését tartozik először követelni, s a vagyon viszavételéhez való joga csak az esetre érvényesülhet, ha a szolgáltatás nem teljesíthető. Azt pedig meg nem engedném, hogy az adásvételi szerződést a kikötmény beállása esetén bérszerződéssé változtassák. Azért én a kikötménynek feltétlenül bontó hatályát el nem ismerhetem, annak bontó hatály akkor adható, ha már a szerződés teljesítése lehetetlenné válik. Minő jogtalanság lenne például az, hogy az eladó akkor venné visza az utolsó részletfizetésével késedelmes vevőtől az eladott tárgyat, midőn ez a vételárnak legnagyobb részét már kifizette. Minő visszás állapot lenne, hogy a vevő, ki már csupán az utolsó részlettel késett, a szolgáltatást nem teljesíthetné s a szerződési kikötmény bontó hatályának bekövetkezése miatt a birtokában levő tárgyat vissza adni lenne képtelen?! Mily erőszakosságra vezetne a felek akaratának korlátozatlan szabadsága, ha törvénynyé tennők, a mit ők a szerződésben egymással szemben előírnak, s jogviszonyaikat szigorúan azon kötés rendelkezése szerint bírálnánk meg? Oltalmára lehetne-e a törvény annak az eladónak, a ki kikötné, hogy mig a vételárt az utolsó forintig meg nem kapja, a tulajdon fölött rendelkezik, s a vevő legcsekélyebb késedelme esetén megtarthatja a vételárt is, és vissza veheti az eladott tárgyat ? A felek akaratánál tehát a dolog belső lényegét kell szem előtt tartani, s igy adásvételi szerződés kötésnél is első sorban a lényeg, a mire legnagyobb gond fordítandó, tehát azt kell megállapítani, hogy a felek akarata világosan ilynemű ügyletre volt-e irányítva? Ennek jellegzetét a maga lényegéből kiforgatni nem szabad. Adásvételnél tehát a felek akaratának oly korlátlansága meg nem tűrhető, hogy ők a teljesités lehetetlenségét már a szerződésben előre megszabják, vagy magát az ügylet jellegét formáitól megfosszák, minő rendelkezés volna, ha az adásvételi szerződést a kikötmény beállása esetén bérszerződéssé átalakítanák. Ha az adásvétel a szerződés lényege, akkor azt kell feltételezni, hogy a felek akarata szerződés kötésekor annak teljesítésére irányult. Hiába kötné ki azért az eladó, hogy késedelmesség esetén a szolgáltatást elfogadni nem köteles, a bírónak mégis a teljesítést meg kellene engedni. Az én nézetem szerint ott, hol a teljesités már nem eszközölhető, illetve vagylagosan, ha az birói rendelkezésre sem teljesíttetnék, a kikötmény feloldó feltételének beállását kimondhatná a bíró, tehát a kikötményt csakis birói ítélet tehetné feloldó hatályúvá, de akkor is meg kellene engedni, hogy a vevő ellenköveteléseit érvényesíthesse, igy a vételárból az eladó csak azon összeget tarthatná meg, melylyel veszteségeit fedezi, a többletet vevőnek visszaadni tartoznék, mert az ügyleti kötés neki a felüleg megtartására jogos alapot nem nyújthat. Harmadik személyekkel szemben a viszonylatok még változóbb formában jelennek meg. Itt először is azon kérdéssel állunk szénben, hogy az ily kikötménynyel eladott tárgyra harmadik személyek miként szerezhetnek jogokat ? Számolnunk kell a mindennapi élet azon követelményével is, hogy ily esetekben az eladó és vevő hitelezőit minő jogok illetik ? Az én nézetem szerint az eladó hitelezője nem magát az eladott tárgyat, csupán a vételár hátra lévő részét foglaltathatja le, mert a vevő ezt kötelezte szolgáltatásként s a teljesítést be kell várni. A vevő tehát a maga oltalmára hatályosan léphet fe igénykeresettel, ha a birtokában levő, s eladott tárgy lefog-1 laltatik. A vevő hitelezője pedig csak a vételi jogot foglaltathatja le az 1881. évi 60. t.-c. 132. §-ban foglalt rendelkezés analógiája szerint. Magának az eladott tárgynak lefoglalása esetén az eladó támaszthat igénypert. A gyakorlati életnek nincsenek elegendő példái, hogy azokból a biró eligazodhatnék. Szakmunkák a kérdés elméleti oldalát fejtegetik, felsőbíróságaink határozataiban magának az elvnek elfogadása nyer kifejezést, nekünk bíráknak azonban a gyakorlati oldalon lenne világításra szükségünk. Bele kell törődnünk, hogy az avaron először mesgyét mi vágjunk, a hivatottabbak az útra azután világitnak !