A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 47. szám - A biztosítási dijak perelhetősége

344 A JOG ták, tudomással nem bírt. Felperes a keresetet 1897. február 13-án indította, tehát a H. T. 57. §-ában megszabott egyévi határidőn belül. Minthogy pedig felperes nem tagadta, sem egyébként meg nem cáfolta, hogy neje az impotentiáról csak L896. október 18-án értesült, a nagyváradi kir. törvényszék és kir. ítélőtábla helyesen mondta ki érvénytelennek a házasságot. A Curia azonban mindkét alsóbiróság Ítéletét megváltoztatla és felperest keresetével elutasította. Indokolása így szól: «Felperesnek az az állítása, hogy a panaszlott nösztehetetlenséget csakis 1896. október havában ismerte fel, mint bizonyitatlan, figyelembe nem vehető. Ily körülmények között, tekintve, hogy felperes a keresetet csak 1897. február 13-án indította, a felek között fennálló házassági kötelék érvénytelennek nem volt kimondható)). A fentebb kifejtett bizonyítási alapelvek szerint nem a felperes volt köteles bizonyítani, hogy az impotentiáról 1896. október előtt nem volt tudomása, hanem ennek ellenkezőjét, vagyis a positivumot, hogy t. i. felperes előbb is tudott már róla, alperes tartozott volna igazolni és csak ennek bizonyítása esetén lehetett volna felperest keresetével elutasítani. Mindenesetre sajnálatos dolog, ho»y a megállapodott gyakorlaton rés üttetett, holott hasonló esetben a Curia érvénytelennek mondta ki a házasságot és pedig ugyancsak az 54. §. c) pontja alapján, pedig felperes ekkor nem bizonyította, hogy nejének nősztehetetlenségéről előbb nem volt tudomása. Itt a 77. §-ra alapított bontóper során derítette ki az orvosi vizsgálat, hogy az alperesnő már a házasságra lépés idejében oly szervi bajban szenvedett, mely őt a házassági tartozás teljesítésére állandóan képtelenné teszi. Felperes ennélfogva a hűtlen elhagyás alapján támasztott bontó keresetet megváltoztatta és az 54. §. c) pontjában megjelölt tévedésre alapította. Mind a három bíróság érvénytelennek mondta ki a házasságot, mert — úgymond az indokolás — az a körül.)lény, hogy alperes keresetében a hűtlen elhagyás miatt a házasság fel bontását kérte, nem képez törvényes akadályt arra nézve, hogy felperes, midőn az eljárás során, a törvényszéki orvosszakértői vélemények közlésekor, tudomására jutott annak, hogy alperes a házassági tartozás teljesítésére már a házasságkötéskor állandóan képtelen volt, a házasság érvényét tévedés miatt ugyanezen perben meg ne támadhassa. (Ügyv. Lapja 1897. 20.) íme két azonos eset és kétféle ítélet! Mindenesetre megfontolandó lesz, vájjon az eljárási codexbe nem kellene-e a házassági pereknek bizonyítási szabályait is a lehető legnagyobb részletességgel bele venni ? Általános kijelentések e tekintetben nem sokat érnek; különösen pedig nem sokra mennének ezekkel az általános kijelentésekkel, ha a közönséges perrendtartás keretén belül, mint kivételek szerepelnének. A biztosítási dijak perelhetösége.*) Irta: Dr. ROTH Pál bpesti ügyvéd, A bíróságok azon joggyakorlatáról van szó, mely szerint a biztosított felek fizetési vonakodása esetén az első díjrészleten tul a többi díjrészletek meg nem ítéltetnek. Ujabban egyes helyeken az első díjrészlet sem Ítéltetik meg, de ez még általános joggyakorlattá ki nem fejlődött. A kérdésnek van egy jogi és egy közgazdasági vagy inkább szociálpolitikai oldala. Ezek megvilágítása fogja értekezésem tárgyát képezni, hogy kimutassam, vájjon a bíróság joggyakorlata helyes-e vagy sem. A kiindulási pontot a keresk. törvény 485. és 505 §§-ai képezik. A kárbiztositásra nézve ugyanis a keresk. törvény 485. §. 4. pontja megállapítja, hogy a biztosítási szerződés hatályát veszti, ha a visszatérő időszakokban fizetendő dij a lejáratkor vagy az e végre engedett halasztás eltelte előtt le nem fizettetik ; kivételnek e tekintetben akkor van helye, ha a biztosított a dij lefizetésében véletlen baleset vagy erőhatalom által gátoltatott. Az 505. §. 3. pontja pedig az életbiztosításra nézve állapítja meg ugyanezen jogszabályt, azon kivétellel, hogy itt a díjfizetésre 30 napi respiro engedélyeztetik Látjuk tehát, hogy a törvény kifejezetten nem mondja, vájjon a lex commissoria jellegével bir-e, vagyis a fél késedelme esetén csakis a biztositónak van-e joga a szerződést megszüntetni, avagy megilleti-e ugyanezen jog a biztosítottat is ? Látjuk továbbá, hogy a törvény csak visszatérő időszakokban fizetendő dijakról, de nem díjrészletekről szól. Ezen jogi kétségek felderítése végett törvénymagyarázatra volt szükség és e célból sok éven át folytatott inga dozó joggyakorlat után. a Curia 1885. április Í4-én tartott j Szerző ezen alapos és szép dolgozatot a bpesti ügyvédi kör utolsó felolvasó estélyén i lvasta fel. teljes ülésében meghozta a IS. sz. döntvényt a következő tartalommal : «01y esetben, midőn az életbiztosítási dij nem évi, hanem rövidebb (féléves, egynegyedes vagy hónapos) időszakokban fizetendő, a biztosított, habar magát az egész első évre eső dij fizetésére' kötelezte, nem tartozik az első év folyamán lejárt összes díjrészleteket lefizetni.* A mint látjuk, a Curia döntvénye csak az életbiztosításokra vonatkozik, a joggyakorlat azonban ezen döntvényben kimondott jogelvet a biztosítás minden ágára alkaln:azza. Es itt konstatálom a joggyakorlat első tévedését/ melyre később még visszatérek. Ismeretes, hogy a magyar kereskedelmi törvény tervezetében a biztosítási rész eredetil g nem foglaltatott, nyilván azért, mert sem a német, sem az osztrák kereskedelmi törvény a biztosítási jogügyletet nem szabályozza, a minthogy a sokféle érdekellentéteknél és ebből származó nehézségeknél fogva a kodifikált kereskedelmi törvények legnagyobb része érintetlenül hagyta a szárazföldi biztosítási jog szabályozását. A magyar kereskedelmi törvény tervezetébe mindazonáltal a szakértekezlet a biztosítási intézmény szabályozását kivette ; ez azonban megbízható minta hiányában meglehetősen hevenyészve történt és innen származik kereskedelmi törvényünk e részbeni hézaga és hiánya. De a szakértekezleti jegyzőkönyvek kétségtelen tanusá gct tesznek arról, hogy a törvény alkotói, az akkori közgazdasági áramlatnak megfelelőleg, a biztosítók azon parasíáia hogy a biztosított felek a dijakat nem fizetik pontosan s igy erélyes törvényintézkedés általkeli őket rendre szorítani . akarták a biztosítók részére azon jogot megállapítani hogy a fél fizetési késedelme esetén a biztosítást megszüntethetik. A szakértekezleti jegyzőkönyvek tanúságot tesznek arról is, hogy kételyek merültek fel oly irányban, hogy a törvény ezen intézkedése mellett a biztosítók maguk fogják a biztosítottak késedelmét s a biztosítás megszűntét előidézni és ilyen esetleges túlkapások ellen a szakértekezlet több tagja védelmet kívánt statuálni a biztosított felek érdekében. Csak nagynehezen lehetett ezen kételkedőket megnyugtatni aziránt, hogy a biztositónak nem áll érdekében a biztosítási ügylet felbontása, sőt ellenkezőleg, az iparkodik a lehetőségig fentartani a biztosítást (1. K i 1 é n y íféle értekezleti jegyzőkönyvek 425. lapját). En elismerem, hogy a szakértekezlet álláspontja tulszigoru volt, sőt konstatálom, hogy a biztosító társaságok érdekében több helytelen érv hozatott fel és ezt maga a szakértekezlet is érezni látszott, mert enyhített álláspontján, midőn kivételt állapított meg azon esetre, ha a késedelmet erőhatalom vagy véletlen baleset okozta. Az eredmény pedig az, hogy a törvény alkotóinak egyik szélsőségéből a bíróság a másik szélsőségbe ment át. Előfordultak ugyanis a bíróságok előtt esetek, a melyekben a fél könnyelműen nagyobb összegekre biztosított, mint a mennyi vagyoni viszonyainak megfelelt, vagy a fél vagyoni viszonyai a biztosítás tartama alatt kedvezőtlenebbekké váltak, avagy valamely fél rosszul vagy kedvezőtlen feltételek mellett volt biztosítva, a biztosító-társaság mindazonáltal ragaszkodott a biztosítási szerződéshez és a biztosítási dijat perelte. A bíróság ilyen kivételes esetben a közgazdaságilag gyengébb fél védelmére kelt és a törvénynek oly magyarázatot adott, a mely a strictum jus elveinek meg nem felel ugyan, de a jus aequum elveivel összeegyeztethető volt. Elismerem, hogy a bíróság ezen álláspontja indokolt volt mindazon esetekben, a midőn a biztosító táisaság a féllel szemben méltánytalanul járt el vagy a fél helyzete a méltányosság gyakorlását indokolttá tette. A bíróság ezen álláspontja azonban mindig csak érthető és menthető, bár jogilag nem is helyes, de az már aztán nagy hiba volt. hogy a Curia ezen méltányossági elveket strict jogi formába erőltette és generalizálta döntvénye által, ugy, hogy ma a biztosított fél álláspontja eredhet a legalávalóbb motívumokból, a biztosító álláspontja lehet még oly korrekt, a döntvény abszolút alkalmazást nyer. Hogy a Curia döntvényének erőltetett jogi konstrukcióját beigazoljam, szükséges, hogy a biztosítási szerződés lényegével, bár röviden, foglalkozzam. Arra nézve, hogy a biztosítási szerződés a szerződések melyik kategóriájába tartozik, a vélemények felette szétágaznak. A legtöbb biztosítási jogi munkában az aleatorikus szerződések közé soroztatik, minthogy a biztosító által elvállalt kockázat bizonytalan jellegű, a mennyiben teljesen a véletlentől függ, vájjon az esemény be fog-e következni s igy a biztosítás nyereséggel fog-e járni vagy sem. Ezen teóriát azonban részemről teljesen hamisnak tartom s akik azt felállították, nem ismerik a biztosítás teknikai berendezéseit. Mindenekelőtt ugyanis az életbiz-