A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 34. szám - A tulajdonos érdekeinek megvédése a kisajátításnal

A JOG 135 tétetik, az alperes köteles 20 kr tokét stbt felperesnek megfizetni, stb, Indokok: A mi a fuvardíjak levonása cim én követelt 36 fit 27 krt illeti, annak előrebocsátásával, hogy az elsőbiróság helyesen mellőzte az elévülési kifogást, ítéletének elutasító rendelkezését helyben kellett hagyni azon 9. frt. rész összeg erejéig mely az N. 7- fuvarlevéllel küldött 60 métermázsa cementre esik. Mert : ha való volna is, a mire a felperes lőesküt kinált hogy a vasút ezért az áruért mmként 90 krt fizetett az 5 •/. a.-ban kikötött 1 frt 05 kr helyett, ebből még nem következik, hogy ezen ár leszállítás fejében a Nyerges-Újfaluban feladott küldemény fuvarköltséget egészben magára vállalta és ez irányban az 5 •/. a. szerződéstől eltért volna. Ennek a döntő körülménynek bizonyítását pedig a felperes meg sem kísérletté. Máskép áll a dolog a fenmaradó 21 frt 27 kr tekintetében, a melyet az alperes az elleniralban tett beismerése szerint az 1893. november 30-iki factura összegből fuvardíj fejében levont. Ugyanis a nem kifogásolt L.) a. leszámolás kifejezetten hivatkozik a 300,083 s>,ámu K.) a. csatolt levélre, melylyel a miskolci üzletvezetőség a felperes céget értesítette, hogy Nyerges-Újfalutól—Budapestig mmként 27 kr fuvardíj jár s megengedte neki, hogy az egységárnak megtelelő mérséklése mellett Nyerges Újfalutól a vasút költségén küldje az árut rendeltetése helyére. Minthogy pedig az L.) a. elszámolás világosan mutatja, hogy a vasút mmként (1 frt 05—27 kr) 78 krt utalványozott a felperesnek, ennél az árunál íuvardij címén további levonásnak helye nem lehetett. Az elsőbiróság ítéletének megváltoztatásával tehát az alperest a mondott összeg megfizetésére kötelezni kellett. A marasztalási tőke egyéb része a zsákok értékének felel meg. Erre az értékre, valamint azon zsákok mennyiségére nézve, melyeket a vasút átvett, a kir. tálba magáévá teszi az elsőbiróság határozatát és indokolását. A zsákok visszaadását illetőleg az alperes a főeskü általi bizonyítás igénybe vételére jogosítva nem volt, mert maga mondja, hogy a felperesnek átvételi eiismervényeit birja, tehát okirattal bizonyíthatna. Minthogy azonban a főeskü mégitélését csak az alperes támadta meg, annak mellőzésével az elsőbiróság -téletét az e részben nem felebbező felperes javára megváltoztatni nem lehetett. Az eskü szövegét pedig ide tartozó indokai szerint helyesen állapította m g az elsőbiróság, mert az alperes azokat a tényeket, melyek miatt az eskü szövegének módosítását kéri, csak a felebbezésben tehát elkésetten hozta fel, de elkésett és szabálytalan az a felebbezési kérelme is, hogy az esküt ne a perben megnevezett közege tegye le, hanem más személy, akit egyébiránt azért sem lehetne esküre bocsátani, mert miként a felebbezés tartalmából kitűnik, a tényállást saját tapasztalásából nem ismeri, hanem azon iratokból meriti tudomását, melyeknek bemutatását alperes elmulasztotta. — Téves azonban az elsőbiróságnak az a rendelkezése, melylyel a közvetlenül a zsákok értékének megfizetésére irányuló kérelmétől a felperest elmozdította és a vasutat a zsákoknak természetben leendő visszaadására feljogosította. A kir. törvényszék ugyanis abból indult ki, hogy a vasul, ha a zsákok visszaadása körül késedelmes volt is, e miatt csak a kártérítésre kötelezhető, nem pedig a zsákok értékének megfizetésére. Ez az érvelés azonban nem áll meg, mert a zsákok használatáért vagy a használat elvonásáért járó kártérítés a zsák kölcsöndijjal esik egy tekintet alá, melyet az állandó bírói gyakorlat szerint hosszabb időre követelni, — illetve megítélni nem lehet. Ezzel összefüggésben az állandó birói gyakorlat megállapította azt is, hogy a kereskedő a begöngyölést, a melyben áruit küldte, hosszabb idő múlva természetben visszafogadni nem köteles, mert azt nem nélkülözheti, tehát mihamarább ujjal pótolni kénytelen s mert a begöngyöléshez használt anyag, főkép a zsák gyorsan romlik. Minthogy pedig a felperes 1893. évi december havában fejezte be a szállítást s a vasút a kereset beadásáig (1895. évi november 11.) de a tárgyalás befejezéséig sem adta vissza a zsákokat, minthogy továbbá alperesnek az az ellenvetése, hogy a leiperest a zsákoknak a budapesti központi szertárban leendő átvételére felhívta, felperes tagadásával szemben bizonyitatlan maradt, mert az alperes az erre nézve egyedüli bizonyítékul ajánlott főeskü szövegében nem jelölte meg a felhívás időpontját, a főeskü tehát nem alkalmas annak bizonyítására, hogy a felhívás oly időben történt, midőn a felperes a zsákokat még természetben vissza fogadni tartozott, de különben is a C.) és E.) a. okiratok szerint alperesnek szerződéses kötelessége volt, hogy a zsákokat a felperes címére a Budapest—Dunapart teherpályaudvar állomásra küldje, felperes tehát a zsákok átvétele végett a központi szertárban megjelenni nem tartozott, mindennélfogva az elsőbiróság Ítéletének megfelelő megváltoztatásával az alperest a zsákok értékének megfizetésében marasztalni kellett. A késedelmi kamat csak a kereset beadásától fogva jár, mert a felperes nem bizonyított oly tényeket, melyek valamely korábbi időpontban az alperes fizetési késedelmét megállapíthatnák. A. D.) a. levél ugyanis, melyre hivatkozik, fizetési felszólítást nem tartalmaz stb. A m. kir. Curia (1899 március 2-án 104. sz. a.) A másod! bíróság ítéletének nem'felebbezett része érintetlenül marad, az alperest marasztaló felebbezett része pedig megfelelő indokolása alapján helybenhagyatik. Bűnügyekben. Abtk.254. § a szerint meghatározott büntetendő cselekmény csak gyermeken, ezen azonban a családi állásának megváltoztatását eredményező bármely módon elkövethető. A bpesti kir. tszék mint büntető bíróság (1898. szeptember hó' 2-án 65,178. sz. a.) Családi állás elleni bűntett miatt vádolt J. Szvetozár és H. Gizella elleni bűnügyben következőleg Ítélt: J. Szvetozár a btkv. 254. §-ba ütköző családi állás elleni bűntettnek a 65. §. szerinti kísérletében, mely a 66. §. alapján vétséggé minősül, bűnösnek mondatik ki s ezért a már hivatkozott, valamint a 66. §. alapján a 91. §. alkalmazásával 11 napi fogházra Ítéltetik, stb. Ellenben H. Gizella a btkv. 254 §-ába ütköző családi állás elleni bűntettnek vádja alól felmentetik. I n d o k o k: H. Gizella 1891. évi május 1-én házasságon kívül fiu gyermeket szült, kit a kőszegi rk. plébánián mint H. Károly és H. Gizella házastársak gyermekét anyakönyveztette -Teodor* néven. A gyermeket 5—6 hetes korában Szombathelyre vitte L. János vasúti munkáshoz s ott neveltette egész 1896. évi április haváig, eleinte 10, utóbb 12 forint havi tartásdíjért. A gyermek atyja állítása szerint J. Szvetozár, kivel 1890-ben ismerkedett meg s ki házassági Ígéreteivel elcsábította. J. tagadja, hogy a leánynyal közösük s csupán annyit ismer be, hogy a leánynak udvarolt. Tagadásával szemben azonban H. Gizellának határozott vallomásából, valamint az általa hozzá intézett levelek tartalmából kétségtelenül bizonyítottnak vette a kir. tszék, hogy a házisságon kívül született gyermek természetes at.ja J. Szvetozár. Igaz ugyan, hogy J. mindazon leveleket, melyekben a gyermekről szó van, hamisításoknak nyilvánította, azonban ezen leveleket egybevetve azokkal, melyeket J. sajátjának elismert, ugy az irás szemmel látható ugyanazonosságából, mint azoknak hangjából, stílusából kétségtelenül megállapítható, hogy azok J.-nak sajátkezüleg irt levelei, s igy kétségtelenül megállapítható, hogy J.-nak a gyermek születéséről tudomása volt. 1896. évi április havában, minthogy a tartásdijat tovább fizetni már nem tudta, H. Gizella elhozatta a gyermeket Szombathelyről s egy levél és keresztlevél kíséretében L. Mihálylyal J. Szvetozárhoz küldte, kit a levélben a további tartásra felhívott. J. ekkor a gyermeket pár hétig K. Mátyásnál tartotta, majd pedig, mivel nősülése miatt alkalmatlan volt, Sajóra adatta s cédulát tűzvén kalapjába, felkérte a «jószivü emberbarátokat* hogy a gyermeket Duna Szekcsőn B. Gizellának adják át, neki ugyanis B. Gizellával szintén bensőbb viszonya volt. J. ezen cselekményét beismeri és azzal védekezik, miszerint abban a hiszemben volt, hogy a gyermeket B. Gizella küldte hozzá. Tekintve azonban, hogy H. Gizella vallomásából kiviláglik, miszerint vádlottat a gyermek tovább tartására felhívta a hozzá L. utján küldött levélben; s tekintve, hogy nincs ok, mely miatt II. r. vádlottnak ezen töredelmes, őszinte s önmagát is terhelő vallomását igaznak elfogadni nem lehetne; s tekintve, hogy L. Mihálynál; eskü alatt tett vallomásából is megállapítható, hogy ő a levéllel s gyermekkel együtt annak küldőjét is megnevezte s a keresztlevelét is átadta s igy még az esetre is, ha való lenne vádlott azon védekezése, hogy a levél csupán «Gizella» névvel volt alájegyezve, a gyermek származása s küldője iránt vádlott egy percig sem lehetett kétségben; s tekintve, hogy L. Mihály még külön szóval is megmondta vádlottnak, hogy az ügybe értekezzék H. Gizellával Darócshalmán: mindezek alapján kétségtelen, hogy vádlottnak a gyermek kilétéről s küldőjéről határozott tudomása volt; midőn tehát jobb tudomása ellen a gyermeket B. Gizellához küldötte, kétségtelenül azon szándékból cselekedte, hogy a gyermeket idegen családba becsempészve ily módon családi állását megváltoztassa, minthogy azonban ezen eredmény be nem következett: őt a btkv. 254. §-ba ütköző családi állás elleni bűntettnek 65. §. szerinti kísérletében kellett bűnösnek kimondani. A büntetés kimérésénél nem látott a kir. törvényszék súlyosbító körülményeket fenforogni; ellenben vádlott büntetlen (ló'életét s a nősülés okozta kényes helyzetét mint enyhítő körül menyekét mérlegelve, ezekre való figyelemmel a 66. §. alapján a 91. §. alkalmazásával szabta ki a büntetést, stb. H. Gizella ellen azon alapon emelt vádat a kir. ügyészség, hogy nevezett házasságon kivül született gyermekének családi állását megváltoztatta az által, hogy a gyermeket 1891. évi május 1-én mint H. Károly és H. Gizella házastársak törvényes gyermekét anyakönyveztette s mint ilyent tartotta 1896. április haváig L. Jánosnál a családi állás megváltoztatására irányzott elkövetési cselekedet folytatásával. Tekintve azonban, hogy a gyermek fentartásáról való ezen gondoskodás a családi állás megváltoztatására irányzott elkövetési cselekedet folytatásaként nem tekinthető; s tekintve másrészt hogy az 1891. évi május 1-én elkövetett bűncselekmény büntet, hetősége ezek szerint a btkv 166. §. 4. pontja alapján megszűntmert az általa elkövetett bűncselekményre nincs 5 éven felü.