A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 20. szám - Özvegyi jog

A JOG 163 Népünkben megvan a jó akarat, csak alkalmat kell rá adni, hogy hagyományos ellenszenvét mindennemű adó és bélyeg — s a mi ezzel egy kategóriába esik — ellenében legyőzze. S ezt az alkalmat megadjuk, ha községében úgyszólván a helyszínén felkeressük s ott diktálja be ö maga ügyes-bajos dolgát abban a tudatban, hogy ezzel nemcsak, hogy a dolgát minden tekintetben rendbe hozta, hanem akár az adófizetéssel kötelességet teljesített. A közjegyző azzal, hogy minden hóban felkeresi községeit, még nem lesz sem finánc sem csendőr, csak azt érjük el vele, hogy a telekkönyvet, miként most névleg, tényleg is némikép a jus publicum oltalma alá helyezzük. Ezzel megoldatnék az a nehéz kérdés is, hogy a közokiratot, esetleg magánokiratot a kötelmi szerződés érvényességi kellékévé tegyük-e ? Szerintem erre szükség néni volna, mert elejét vennők annak, hogy a felek megelégednének a kötelmi szerződéssel és sok esetben a telekkönyvi átíratást elmulasztanák, a mitől a közjegyző és a községi jegyzők között önkéntelenül kifejlődő antagonizmus folytán tényleg tartani lehetne. A mellett, hogy az ckiratfelvételi napokat a közjegyző kisebb hagyatékok tárgyalásával összeköthetné, még egy előnye kínálkozik. Tudvalevőleg a községek, a hol az elöljáróság egyáltalán megérdemli az elöljáróság nevét, kivétel nélkül kiveszik másolatban a betéteket, ily intézkedés mellett gyerekjáték volna azokat örök időkre rendben tartani, a mit most éppen nem mondhatni. Belföld A magyar polgári törvénykönyvet előkészítő bizottság teljes ülésében megvitatandó 12. sz. kérdések. Ingatlanok tulajdonának szerződés utján való átruházásánál felállittasék-e a közokirati vagy az okirati kényszer, s ha igen, vájjon a megállapítandó okirati forma csupán a telekkönyvi bejegyzés előfeltételét avagy ai ingatlanok tulajdonának átruházását célzó kötelmi szerződés érvényességi kellékét képezze-e? Előadó dr. Imiin g Konrád álláspontja a következő: Előadó az egyszerű okirati formát kívánja az ingatlanok tulajdonának átruházására vonatkozólag kötött szerződés érvényességi kellékének tekinteni, még pedig ugy, hogy ez a forma ne csak a telekkönyvi bejegyzésnek hanem a szerződés érvényességének is képezze előfeltételét. Szerinte az okirati kényszer tulajdonképen csak folyománya a telekkönyvezési és közvetlenül a bejegyzési elvnek, azaz annak a szabálynak, hogy telekkönyvezett ingatlan tulajdonának átruházásához a tulajdonjog telekkönyvi bejegyzése szükséges. Ennek a bejegyzésnek alapja jelenlegi telekkönyvi jogunk értelmében arra alkalmas okirat ; és miután nem valószínű, hogy a törvényhozás a telekkönyvi alaki jog szabályozásakor telekkönyvi ügyekben a contradictorius eljárást fogná szabály szerint alkalmazni: a tulajdonjog telekkönyvi bejegyzésének kieszközölhetése előreláthatólag a jövőben is okirat felmutatásától fog függni. Igaz, hogy a szabályozásnak most említett módja még szükségképen nem vonja maga után azt, hogy az okirat egyúttal az ingatlanok tulajdonjogának átruházását célzó kötelmi ügyletnek érvényességi kelléke is legyen, a mint hogy ez mai jogunkban sincs igy. A törvény ugyanis érvényesnek ismerheti el a szóbeli szerződést ily esetben is és arra utasíthatja a szerzőt, hogy a tulajdonost, a ki a bejegyzésre alkalmas okiratot kiállítani vonakodik, a kiállításra per utján köteleztesse, mint ezt jelenlegi jogunk teszi. üe éppen az ily perek kiküszöbölése az egyik cél, melyet előadó az okirati kényszer behozatalával el akar érni. Tapasztalat szerint igen nagy azoknak a pereknek a száma, a melyeket ingatlanok tulajdonának megszerzése végett szóbeli szerződés teljesítése iránt indítanak, és melyeket — miután népünk az ingatlan vagyonhoz szívósan ragaszkodik, a legnagyobb elkeseredéssel folytatnak. Ez a körülmény, valamint a szóbeli megállapodások bizonyításának nehézsége okozzák továbbá azt, hogy ezeknek a pereknek nagy része, a per tárgyával semmi arányban nem álló, szertelen költséggel jár. Régebben hozzájárult mindehhez még az a visszaélés, melyet ezeknek a pereknek telekkönyvi feljegyzésével űztek. Ennek ugyan a jövőre elejét vette a Curia 11. számú teljes ülési döntvénye, megmarad azonban még mindig — bizonyos előfeltételek mellett — a zárlat kieszközlésének lehetősége. A zárlat pedig tudvalevően nem csak ujabb költséget okoz, hanem annak tartama alatt az ingatlan okszerű mivelése is szenvedni szokott. A szóbeli szerződések rendszerének eme hátrányai mellett az okirati kényszernek viszont oly jogpolitikai és gazdasági előnyei vannak, melyeket a törvényhozásnak figyelmen kivül hagynia nem szabad. A formaszabadság elvét nem lehet helyesen alkalmazni ott, a hol ingatlanok tulajdonának átruházására vonatkozó szerződés megkötéséről van szó. Az ingatlan vagyon gyors és könnyű forgalma nemzetgazdasági szempontból nem csak nem szükséges és kívánatos, hanem hátrányos és káros. A midőn a törvényhozás az ingatlanok tulajdonának átruházását tárgyazó szerződések alakiságát szabályozza, figyelemmel kell lennie arra, hogy a felek elhatározásaik komoly megfontolására, azok eredményének és horderejének alaposabb meggondolására utaltassanak. A törvény mintegy meggondolási időt adjon az illetőknek, mielőtt azt a jogcselekményt végeznék, mely a tulajdonjog átruházásának, illetőleg megszerzésének alapjául alkalmas. Ingókra vonatkozólag az átruházás tárgyának szükséges átadása s e szerint elhatározásaik azonnali foganatba vétele készteti az embereket az akáratkijelentés alapos meggondolására. Ingatlanokra nézve a szerződés írásba foglalásának szükségszerűsége fogja a meggondolást biztosítani. Igaz, hogy azt a célt, melyet a fentiek szerint az okirati kényszer által akarunk elérni, teljesebben és biztosabban ugy lehet elérni, ha az ingatlan tulajdonának átruházását tárgyazó szerződés érvényéhez közokirat, közjegyzői okirat kívántatnék meg. Ismételten foglalkozott evvel a kérdéssel — a közjegyzői kényszer kérdésével — a törvényhozás is. így a közjegyzői törvény javaslatának 26. §. 1. pontja szerint <jegyzői okmány megkívántatik" egyebekközött «az ingatlanok tulajdonjogának átruházása iránt kötött szerződéseknél*. A javaslat ezen rendelkezése azonban nem nyerte meg a képviselőház igazságügyi bizottságában a tagok szavazatainak többségét. A bizottság e helyett egy közvetítő indítványt tett (a törvényjavaslatnak 55. ij-a a bizottság szövegezésében), mely szerint közjegyzői okirat nem a szerződés érvényéhez, de mégis annak kérvény utján való telekkönyvi érvényesítéséhez lett volna szükséges. A törvényhozás azonban ezt a közvetítő indítványt sem fogadta el és a közjegyzői kényszer esetei közé az ingatlanok tulajdonjogi átruházásának esetét semmiféle vonatkozásban fel nem vette. A közjegyzői törvény revisiójakor (1885 : VI. t.-c.) szintén nem történt oly rendelkezés, mely a közjegyzői kényszert a jelzett irányban kiterjesztette volna. Felemlítendő még, hogy az 1871. évi magyar jogászgyülés — célzással a közjegyzői törvény javaslatának felemiitett rendelkezésére — kimondotta, hogy «a jegyzőségi kényszer azon értelemben, miszerint valamely jogügyletnek érvényessége vagy feltétlen (?) dologbani jog szerzése közjegyzői okirat felvételétől vagy hitelesítésétől tétessék függővé, mellőzendő.* Előadó a kérdés eldöntésénél kizárólag gyakorlati tekintetekből indul ki. Nem zárkózik el annak belátása elől, hogy a jogbiztonság és a megelőző jogvédelem követelményeinek inkább volna elég téve, ha az ingatlanok tulajdonának átruházását tárgyazó szerződés érvénye közjegyzői okirat kiállításától, mint ha általában csak okirat kiállításától tétetik függővé ; de a közjegyzői kényszert, e tekintetben tényleg fenforgó viszonyaink között, kivihetetlennek, vagy legalább olyannak tartja, mely az ügynek többet ártana, mint használna, mely a tulajdonjog átruházására vonatkozó ügyletek telekkönyvi érvényesülését elő nem mozdítaná, hanem inkább hátráltatná. Magyarországon ez idő szerint (1898. évi június hó végével) 328 bíróság — törvényszék és járásbíróság — van telekkönyvi hatósággal felruházva. Ezek közül azonban csak 220 olyan, a melynek székhelyén kir. közjegyző is van. Tehát 108 telekkönyvi hatósághoz a legközelebbi közjegyző is vagy más járásbíróság vagy a törvényszék székhelyén lakik. A tulajdonjog átruházásának tárgyát nagyobbrészt oly ingatlanok képezik, a melyeknek csekélyebb értékére való tekintettel az érdekelt felek az átruházási szerződést lehetőleg lakhelyükön kötik meg, a községnél őrzött telekkönyvi másolat adatainak, vagy az alkalmilag magánál a telekkönyvi hatóságnál szerzett adatoknak alapján. Arra már nehezebben szánják el magukat, hogy a szerződés megkötésének céljából a telekkönyvi hatósághoz menjenek és az okiratot ott szerkesztessék és állíttassák ki — főleg, ha még a személyazonosság megállapítása végett alkalmas és nem mindig könnyen található tanukat is kell magukkal vinniök. De ha a közjegyző nem a telekkönyvi hatóság, hanem más bíróság székhelyén, tehát többnyire tetemes távolságban lakik ; ha az alkalmas közjegyzői okirat megszerkesztése végett előbb a szükséges adatokat kell a telekkönyvi hatóságnál megszerezni, s azután a közjegyzőhöz (talán tanukkal együtt) más bíróság székhelyére kell utazni ; és ha a törvény mindezek és annak dacára, hogy az ügyek nagy része az ily fáradságos utánjárással kapcsolatos költséget el sem birja, az átruházási szerződés jogérvényéhez mégis közjegyzői okiratot kiván : akkor ennek nem az volna a következménye hogy a felek alávetik magukat a törvény kívánalmainak, hanem vagy az, hogy az átruházási szerződést inkább, meg sem kötik, vagy hogy megkötik, de törvényellenes módon ugy mint eddig magánokirat kiállításává], vagy éppen csak szóbelileg, a többivel pedig — főleg a telekkönyvi bejegyzéssel nem is gondolnak. Előadó ezért ugy tartja, hogy a törvényhozás helyesen teszi, ha ezekhez a körülményekhez és követelményekhez alkalmazkodik és nem várja, hogy azok fognak a rideg jogszabályhoz idomulni ; és hogy helyesen teszi, ha a jogbiztonságnak középszerű, dé elérhető garantiáival elégszik meg, és nem követel oly nagyobb fokú garantiákat, melyek az adott viszonyok között el nem érhetők. Amidőn különben előadó az ingatlanok tulajdonának átruházásánál a közjegyzői vagy közokirati kényszert mellőzi, ezzel