A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 16. szám - A kereskedelmi törvény 485. és 486. §-ához

A J OG cselekvésre bűnös elhatározása csak ugy érlelődhetik meg, ha eleve tudja és ismeri a tettes intentióit. Ily határvonalak közt alig állhat be az a veszély, hogy a bűnvádi üldözés túlkapásokat tegyen és a nyomdai személyzetet, a szedőket. — és. mint egy izben a parlamentben egyik képviselő feljajdult — terjesztés cimén még a trafikos kisas?onyokat is bünperbe fogják ; hozzá tehette volna még, hogy talán még azt is, a ki a trafikban megvevén a példányát, otthon terjeszti családja körében. A büntetőjogi általános felelősségi szabályok helyes és igaz alkalmazásával nem kell tehát túlzásoktól tartanunk, és a mi helylyel-közzel konkrét esetekben vitássá válhatik, azt a birói gyakorlat, mint számos más, sokkal súlyosabb és fontosabb érdekeket, majd meg fogja oldani. A vegyes rendszerek is. miként láttuk, első sorban ezeket a szabályokat alkalmazzák, és ma már mögöttük 20—30 évi zavartalan gyakorlat áll, mely az alkalmazás helyességét megerősitette. Mindezek után annak a véleménynek adok kifejezést, hogy a sajtójogi felelősség kérdéíe ugy volna egyedül helyesen és igazságosan megoldandó, hogy a sajtódeliktumokra is Btkönyvünk általános felelősségi szabályai alkalmaztassanak; egyszerűen, megszorítás és kivétel nélkül. Ha ezt elfogadjuk, okszerűen előáll azon kötelességünk : a sajtórendészetet olykép rendezni, hogy a felelősségi szabályoknak foganatot biztosítsunk. Ebben a külön és tisztán sajtói endészeti törvényben kell majd oly szabályokat felvennünk, melyek a jogrend és biztonság érdekeit szolgálni hivatvák. s melyeknek megszegése sajtórendőri kihágásként büntetendő. Ha a rendészet terére lépünk, ott a törvényhozó a közérdekek szolgálatában könnyebben mozoghat, célszerűségi tekinteteknek inkább enged het, mint a büntetőjogi dogmatika korlátai között, s ha ma már a közélet és tevékenység számos ágában külön rendőri törvényeink vannak, melvek az egyéni tevékenységre közérdekből kötelességeket rónak fel, nem lehet ellenvetést tenni, hogy ilyen kötelességeket ne szabjunk mindazokra, a kik a sajtótermékek előállításánál hivatásuknál fogva közreműködnek. Az 1848. évi sajtótörvény meg is állapit számos ily sajtórendőri szabályokba foglalt kötelességet, ámde ezek annyira hiányosak, hogy a mai fejlett sajtóviszonyok között elégteleneknek kellett bizonyulniok. Ha lehet policiális uton a szállóház tulajdonosát arra köteleznünk, hogy minden vendégét összes személyi adataival együtt bejelentse (Kbtk. 72., 73. §§.). ha lehet az iparost arra köteleznünk, hogy bizonyos ipartermék előállításánál meggyőződést szerezzen, hogy azt jogosult személy rendelte-e meg nála (id. tv. 133., 134. és 135. §§:) stb.. akkor, ugy vélem, nem tehető kifogás az ellen, hogy a szerkesztőt, a kiadót, a nyomdászt és terjesztőt (könyvkereskedőt) is a sajtótermékek előállítása és teijesztése körüli hivatásos tevékenységükben bizonyos policiális szabályok közé szorítsuk és reájuk ily alapon oly kötelességeket rójunk, melyek sajtódeliktnm esetén a büntetőjogilag felelős személyek kiderítését biztosítják, vagy legalább is megka-inyink — Ezeket a sajtórendőri szabályokat és sanctiójukat feltétlen hatálylyal kellene megállapítani, eltekintve attól, felmerült-e sajtódeliktum vagy sem. Pl. az 1848. évi sajtótörvény mi intézkedést sem tartalm.iz arra, hogy a kéziratok megfelelő formában kiállitassanak, igazoltassanak és megőriztessenek ; miben sem szabályozza a szerkesztő, kiadó, terjesztő és laptulajdonos felelősségi körét és egymáshoz való viszonyukat. Ez természetes, mert az 1848. évi sajtótörvény felelősségi rendszerénél fogva nem korlátozhatja ez érdekeknek maguk közt szabadon való rendezését. Mihelyt azonban ezt a rendszert elejtjük, előáll annak a szüksége, hogy a sajtórendészet ez ágát az uj rendszer céljainak megfelelően, a kihágásokról szóló törvény jogszabályaihoz alkalmazkodva tüzetesen szabályozzuk. Jelen dolgozatom keretén kivül esik a szükségeseknek mutatkozó sajtórendőri szabályoknak ismertetése, a tapasztalat tanúságaiból vont okok késztetnek azonban még annak a megérintésére, hogy a policiális kötelességekből és felelősségből a közönséges sajtónál a nyomdatulajdonosra, az időszaki sajtónál pedig a kiadótulajdonosra -volna a nagyobb teher hárítandó, ellenben a szerkesztő, illetve szerkesztők hivatásos tevékenységére e teherből mennél kevesebb. Végül az anonymitás megóvása érdekében áll, hogy mindaz, a mi a sajtójog terén akár az ált. büntetőjog, akár a különös policiális jogszabályok alapján felelősségi kérdésként felmerül, kizárólag birói útra tartozzék. Ezzel, ugy hiszem, már most a felvetett kérdésnek gyakorlati szempontokból való megvilágítása iránt kitűzött feladatomat befejezettnek tekinthetem. A kereskí de mi törvény 485. és 486. §-ához. Irta: dr. VÉGH IMRE kir. tszéki biró, Miskolc. A biztosító intézetek közötti üzleti verseny a külföldi biztosító részvénytársaságok fióküzleteinek, ügynökségeinek felszaporodása folytán köztudomásúlag nagyon erős, s ha figyelembe vesszük azt, hogy a biztosító intézetek vagyona az erős verseny dacára is az évi mérlegekben minő hosszú számsorral van leirva, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a biztosítási intézmény a biztosító intézetekre nézve is igen nagyon üdvös, s ennél fogva a felé a cél felé lehet és kell törekedni, hogy a közönség a nagymérvű kínálat előnyeinek a kiélvezésétől ne zárassék el. Az említett cél elérése végett törvényhozási intézkedésre nir.cs szükség, mert ez az intézkedés a kereskedelmi törvényben már meg van s nevezetesen a kárbiztositást illetőleg a 485. í?. 4. pontjában- ki lévén mondva az, hogy a biztosítási szerződés a visszatérő időszakokban fizetendő dijnak le nem fizetése folytán hatályát veszti, el van az utja vágva annak, hogy a biztosított a hosszabb időre, 10—12 évre szóló biztosítási szerződés által lekötve és megfosztva legyen attól, hogy a neki tetszőbb biztosításra nyíló alkalmat felhasználhassa ; a törvénynek ez intézkedése mellett, — hogy Nagy Ferenc szavait idézzem — «a több időszakra kötött szerződés egyszerűen ugy tekintendő, mint a biztosítottnak engedett jog a szerződést a megelőző időszak leteltével ugyanazon feltételek .nellett megújítani, a melylyel tehát a biztosított tetszése szerint él vagy nem él, a nélkül, hogy a biztosító bármily kényszert gyakc rolhatna ; a gyakorlatban azonban, a mint az alábl iákban kimutatni fogom, akadályok gördittetnek a biztosított említett jogának az érvényesítése elé. Valamelyik biztosító társaság a biztosítottnak a Kt. 485. §. 4. pontja ellenére való lekötésére azt a medot találta ki, hogy a b ztositási >dőszak kezdetének s a biztosítási dij fizetésének az időponlja ne essék össze, hanem kezdődjék például a 12 évre kötött biztosítás 1885. január 1-én, a biztosítási dij pedig minden év február 15-ér legyen fizetendő. Az ilyen biztosítási szerződés mellett azután, ha a biztosított az 1893. évre járó di] megfizetését elmulasztotta, a biztosító társaság keresete ellenében hasztalanul hozta fel azt, hogy a tőle követelt biztosítási dij nem első díjrészlet, hanem a kilencedik évre járó biztosítási dij, a melyet a Kt. 485. §. 4. pontja alapján hatályát vesztett szerződés alapján nem lehet tőle követelni ; — a biztosító társaság azzal érvelt, hogy ő a kockázatot a biztosítási idő kilencedik évére is megkezdette, január 1-től február 15-ig v'selte, kockázatot dijra való igény nélkül nem viselhet s a dij-oszthatlanság elvénél fogva a kilencedik évre járó egész dijra van igénye, s a Curia hosszú időn át a biztosító társaság álláspontjára helyezkedett s a visszatérő időszakokban fizetendő dijat egészben meg szokta volt ítélni. Ujabban egy lépést haladt a Kt. 485. §. 4. pontja a gyakorlatban való megvalósulás felé, a menynyiben a Curia a 422/1896 í-zám alatt kelt ítéletében (1. M á r k u s-féle gyűjtemény VIII. k. 364. lap) kimondotta s az 1,126/1899 sz. a. kelt ítéletéből kitetszőleg jelenleg is követi azt az elvet, hogy «a kockázat csak akkor és addig tekinthető oszthatlannak. ha és a míg a kockázat hatályában fennáll, a kockázat osztbatlansága azonban megszűnik azon pillanatban, a midőn a kockázat, illetőleg az annak alapját képező biztosítási szerződés hatályát vesztette, mihez képest a kockázat oszthatlanságának megszűnésével összefüggően megszűnik a kockázat ellenértékét képező biztosítási dij oszthatlansága is». s ebből folyóan a fenti esetben az 1893. évi biztosítási dijból csak az 1893 január 1-től ugyanazon év február 15-ig terjedő időre, tehát másfél hónapra eső rész lenne megítélhető. Szerény nézetem szerint a biztosító a visszatérő időszakokban fizetendő dij iránti keresetével a fent példakép emiitett szerződés mellett is egészben, tehát a dijnak az 1893. január 1-től február 15 ig járó részére nézve is elutasítandó lenne azért, mert a kockázat viselésére vonatkozó érvelés nem helytálió, hanem az veendő a kérdés eldöntésénél figyelembe, hogy a miatt a szerződési intézkedés miatt, hogy a biztosítási időszak kezdete január l-re, a biztosítási dij esedékességepedig február 15-re tétetett, a biztosítási szerződés hatálya az 1893. január 1-től ugyanazon év február 15-ig terjedő időre feltételes volt s akkor, a rmdőn a biztosított a dijat 1893 február 15-én be nem fizette, a szerződés a feltétel visszaható erejénél fo^va az egész biztosítási évre, tehát az 1893 január 1-től február 15-ig terjedő időre visszamenőleg is hatályát vesztette s illetőleg olybá tekintendő, mintha az 1893. évre létre sem jött volna. Azt hiszem, nincs nézeteltérés arra nézve, hogy ha az 1*