A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 14. szám - A sajtójogi felelősség kérdése

110 A JOG E szerint tehát a biró a 10 és 5° 0-os fizetésemelést, melyet az 1871. évi XXXI. t. c. 11. §-a részére biztosit, csak akkor élvezheti, hogy ha az 5 fizetési fokozatban —VIII. fizetési osztály 2 fokozat, VII. fizetési osztály 3 fokozat — elkorosodva, magasabb állásba elő nem léptetve, 25 évi kifogástalan birói működés után még 10 évet kifogástalanul szolgál, a mi 35 évi kifogástalan szolgálati időt jelent, — holott a tanár 30 évi szolgálat után már teljes fizetéssel nyugdíjba léphet, mig a biró csak 35 évi szolgálat után élvezheti a 10°/o-os fizetésemelést, a mit élveznie merő képtelenség, mert mig a birói állásba jut, legalább 10 — 15 évi előszolgálatot kell eltöltenie. íme, az állami tisztviselők fizetésének javítása tárgyában hozott 1893. évi IV. t.-c. 6. §-al, a bírák fizetését javitó, és hatályon kivül nem helyezett 1871. évi XXXI. t.-cikk 11. §-a csúfosan kijátszva, ép abban az időben, midőn a nemzet a törvény és törvényhozás tiszteletére pazar fénynyel világra szóló palotát emel és a törvényhozók tiszteletdijukat a pénzügyi helyzetre való tekintet nélkül magasabbra felemelik, de bíráik fizetését épen az állami tisztviselők fizetésének a javítása tárgyában alkotott törvény alkalmából megrövidítik, illetve szándékosan lejebb szállítják. És a birói kar némán, megadással és méltóság eljesen türi e helyzetet, mert méltóságán alulinak találja hogy fizetésének a javítását kérelmezze ; a közvélemény pedig nem mozdul meg érdekükben. Valóban, csodálatos állapotok ! Ugy mondják, hogy az uj kormány kinevezésével és a politikai pártok kibékülésével az alkotás uj korszaka kezdődik ; szeretjük ezt hinni és ép ezért elvárjuk, hogy a magyar birói kar függetlensége ellen meg-megujuló merényleteknek végrevalahára vége foo vettetni és pedig első sorban azáltal, hogy az 1871. évi XXXI. t-c. 11. §-ával biztosított fizetésemelés bíráink részére, kik azt hosszú kifogástalan szolgálat után kiérdemelték, haladéktalanul folyósittatni fog. Másodsorban elvárjuk, hogy tekintettel arra, hogy a megmeg újuló törvényalkotások és az ingadozó iudicatura biráinkat nehéz feladatuk teljesítésében folytonos és oly nagymérvű tanulmányozásokra utalják, hogy e szellemi nagy munkával szemben anyagi javadalmazásuk arányban épen nem áll, törvényhozási intézkedés utján biiáink mindegyike a VII. fizetési osztály 3-ik fizetési fokozatába haladéktalanul léptette sék elő. Ha pedig ez pénzügyi tekintetekből legott foganatosítható nem lehetne, arra való tekintettel, hogy az 1893. évi XVII. t.-c. végrehajtásával a kir. törvényszékek már is felebbviteli bíróságokká alakultak át, az uj bűnvádi eljárás életbeléptetésével pedig legnagyobb részben felebbviteli bíróságokká alakulnak át, már az ez évi költségvetésbe vétessék fel az az összeg, a melynek alapján a kir. törvényszékek mindegyik birája a VII. díjosztály 3-ik fizetési fokozatába haladék nélkül kineveztessék. Végül tekintettel arra, hogy ép azért, mivel a kir. törvényszékek nagy részben felebbviteli bíróságokká alakulnak át. és e miatt a kir. Ítélőtáblák bíráinak a száma egyre apasztatni fog, arra való tekintettel, hogy az elsőfokú biták ezután az eddiginél sokkal kisebb számarányban léptethetők táblai bírákká elő, az elsőfokú bírák helyi alkalmaztatás mellett táblabírói cim és jelleggel az eddiginél nagyobb számarányban ruháztassanak fel. illetőleg neveztessenek ki; az üresedésben álló tábla. birói állások pedig kinevezéssel haladék nélkül töltessenek be mindaddig, mig a kir. ítélőtáblák bíráinak létszáma törvényhozás utján lejebb nem fog szállíttatni. A sajtójogi felelősség kérdése. Irta : ZSITVAY LEO, a bpesti büntető törvényszék elnöke. A H Önkénytelenül merül fel tehát itt az az ellenvetés, hogy ha sajtórendőri szabályokkal kell és lehet csak biztosítani a fokozatos * felelősségi rendszer foganatát, miért ne lehetne ugyanily uton az ált. büntetőjogi felelősség alkalmazásának sikerét biztosítani? A felelet nem lehet kétséges. A másik hibája ennek az érvelésnek abban az állításban rejlik, hogy a kiszabott büntetéssel legott elégtételt szolgáltat a megsértett jogrendnek. — Igen. valamiképen, ha a büntetés a szerzőt sújtja, — talán még akkor is, ha a szerkesztőt, de már kevésbbé akkor, ha a szerző mögött látjuk a büntetlenül maradt felbujtót, vagy segédet és alig akkor, mikor mindezek kiesnek a felelősségből és előállanak a kiadótulajdonos, vagy nyomdász az ő üzleti körükből mint vádlottak. A jogérzet itt megnyugvást nem talál, anyagi igazságszolgáltatást nem lát; azért az ítélkezés azután az ily esetekben habozó, ingatag és eleve megmérhetetlen. Az az egy állított előny elfogadhatónak mutatkozik, hogy a mai rendszer rövidesen és biztosan sujt le a bűnös elmeműre. Ámde ez is csak látszat, mert ha csak ez volna a célja a sajtópernek, azt e célnak sokkal inkább megfelelő eszközökkel lehetne elérni. Teszem fel: az osztrák mód szerinti objektív eljárással, vagy egy külön alakított juryvel, a miknek alapján azután a vádló késztetve volna (vagy nem volna) a felelősségre vonható személy ellen pert indítani a felelősség bármely rendszerébe beilleszthető vádformában, vagy véare ugy — és ez volna a legőszintébb — hogy az elmemű bűnös volta volna a megtorlás egyedüli tárgya, a büntevőt pedig nem keresnők, azt tekintvén, hogy elég büntetés az a szerzőre, hogy nyilvánosságra hozott gondolatait bünösökül bélyegzik és ezzel eljutottunk szépen a könyvmáglyához és a polgári syllabushoz. Ámde mindez hiu okoskodás. A bünvádnak nem lehet a cselekmény, nem az elmemű a kizárólagos tárgya, sem pedig a főtárgya. Ahol bün van, ott embernek is kell lennie és büntetni is csak embert lehet. A fokozatos felelősségi rendszer hivei is innen indulnak ki és előállítanak; sőt e 1 ő r e kijelölnek egy embert; az ellentábor hivei azonban ezzel nem elégszenek meg, ők nem csak embert keresnek, hanem épen a bünösembert keresik, azt, aki cselekedett és a cselekedetéről beszámolni tud. és csak őt fogadják el. Ez a hangoztatott előny tehát tartalom nélkül való dolog, mert célnak élő büntetőjogunk szerint el nem fogadható, eszköznek pedig nem alkalmas, mert elősegíti azt, hogy a valódi bűnös eltakartassék, a büntetés elől meneküljön, és a feleletre vonható személyek közt ocsmány alku és számos más visszaélés felbui jánozzék. Ahol a visszaélés lehetővé van téve, az fegyverként az üldözött és üldöző kezében egyaránt foroghat, az tehát nem is válhat be a sajtószabadság valódi biztositékául. Épp ugy vagyunk azzal az állított előnynyel, hogy a fokozatos felelősség rendszere a legegyszerűbb, pontosan és kétséget kizáró módon biztosítja a sajtódeliktumok megtorlását. Hiu becsérték ; megérezhető, hogy a törvényhozó, midőn kivette a végrehajtó hatalom kezéből a censurát, — ezt a soká bitorlott és néha kegyetlenül kihasznált jogot, — viszont kártalanítani volt kénytelen és kezébe adott más fegyvert, egy külön kiváltságot, melynélfogva eltérhet az ált. büntetőjogi felelősség egyedül igazságos szabályaitól — saját céljai szerint; és most a birói hatalom, melynek oltalmára kívánta a sajtószabadságot bizni. kénytelen igy e célok szolgálatában részesedni. A gyakorlat a mi sajtótörvényünl: 13. és 33. §§-aiban megállapított fokozatos felelősségi rendszernek annyira hangoztatott egyszerűségében és határozottságában való hitet erősen megingatta. E két törvényszakasz gyarló szövegezésével nem foglalkozom, az abból származó félszegségek könnyen felismerhetők; a bennök rejlő rendszert nézzük inkább ugy. a mint azt az élet elénk tárja. Legelői áll a szerző. Nem kívánok itt ujr, reámutatni ama visszaélésekre, melyeket álszerzőkkel, u. n. Strohmannokkal, e fizetett, vagy egyéb módon ily célokra megnyert áldozati alakokkal a felelősség elől bujdosó sajtó emberei oly sűrűen űztek és űznek; utóvégre is természetesnek kell találnunk, hogy ha a törvény maga fikciókkal dolgozik, az élet visszaadja ugyanazt más formában. A valódi szerzőséggel is van elég baj, mig azt ügy kihámozzuk, hogy a bíróság elé legyen állitható az első fokon felelős személy. A szerzőnek törvényes definitiója nincs; őt tettesnek tekintjük első sorban. A mi sajtójogunk szerint (1 §.) szerzőnek azt lehet megjelölni, «a ki gondolatait sajtó utján közli és terjeszti)). Ha egyazon személy végzi mindezt, nehézség nem áll elő, ámde ez a ténykedés felosztható több személy tevékenységére és ez esetben már előáll a kérdés melyik cselekedet tehát a döntő, a minősítő, melyikben van a sajtójogi felelősség eleme, mely a szerzőséget megállapítja — megkülönböztetésül a többi közreműködőtől? a csaját gondolatokban)), melyek szóban vagy kéziratban kifejezésre jutnak, abban a tudatban és szándékban, hogy azok nyilvánosságra kerüljenek, vagy végre a rendelkezésben, hogy azok kinyomassanak és terjesztessenek? Fbben a tevékenységben mindenütt egy vagy több közreműködőt lehet találni és megjelölni, csak a «gondolat» az, a mi többfelé kétséget ébreszt, mihelyt ezt a sajtójogi elemet közelebbről vizsgáljuk; a mástól bemondott, az elsajátított, a lefordított kivonatolt, utasításra vagy kitanitás után készült vagy éppen felbujtásra keletkezett «gondolatokat)), illetve «szerzeményeket.) idetartozoknak tekinthetjük. E tevékenységnek számos változatai közt találunk oly