A Jog, 1899 (18. évfolyam, 1-53. szám)

1899 / 9. szám - Visszavonható-e a kir. ügyésznek adott felhatalmazás?

72 A JOG Ez a szakasz csak ennyiben tér el a 270. §. 1. és 2. pontjától. Ha még megjegyezzük, hogy a 269. 272. §. a 270. §. 3. pont mindenféle rágalmazást és becsületsértést felölel, a többiek ellenben csak a hivatali kötelességekre vonatkozó rágalmat és becsületsértést foglalják magukban : ugy ezekkel e §-oknak a perek természetére vonatkozó rendelkezését kimerítjük. A 270. §. 1. és 2. pontjának azt a hiányát, hogy a felhatalmazás megadására jogosított személyt nem nevezte meg s így kételyt hagyott fenn arra nézve is: szükséges-e egyáltalán felhatalmazás, vagy a kir. ügyésznek proprio motu kell eljárnia, pótolta a 22. sz. D., mely kimondotta, hogy a «btk. 270. §-ának 2. pontjában megjelölt vétségek miatt egyedül a közvádló, de csak meghatalmazás folytán indítványozhatja a bűnvádi eljárás megindítását. A bűnvádi eljárás megindításának indítványozására alapul szolgáló meghatalmazást ugy a közvetlenül sértett közhivatalnok, valamint annak felettes hatósága is megadhatja.)) Ezen, a szó szoros értelmében törvénypótló dönti ény conciliánsan oldotta meg a kérdést annyiban, hogy a sértett felet közvetlenül is feljogosítja a felhatalmazás megadására, megfelelően a 270. §. végbekezdésésében foglalt elveknek; szó fér azonban hozzá a másik részében, abban t. i. hogy a felhatalmazást a sértett felettes hatósága is megadhatja, a mely elv a 271. §. rendelkezéséből van merítve. Ez ugyanis nem kevesebbet jelent mint azt, hogy a felettes hatóság kizárólagos kérelmére épp ugy megindítandó az eljárás, mintha a sértett fél is megtette volna indítványát, vagyis, hogy a sértett fél felhatalmazását a felettes hatóság felhatalmazása szükségtelenné teszi. Szembetűnő ugrás van tehát benne a pusztán egyéni dispositióról a közérdeket képviselő hatóság discretiójára. Az indok az, hogy a közhivatalnok ellen hivatalos kötelességeire vonatkozólag elkövetett rágalmazás és becsületsértés által «nem csupán az illető közhivatalnok, hanem ezzel legalább is egyenlő fokban egy jogos közérdek, az állam közigazgatásának, főleg a közhivatalnokok feddhetlenségétől és jellemtisztaságától, valamint buzgalmuktól, de ezeknek, alapján egyúttal a polgárok bizalmától feltételezett érdeke is megsértetik,» vagyis, hogy a közhivatal s igy felsőbb érdek is megsértetik a közhivatalnok hivatali kötelességeire vonatkozó rágalom által. Azt is mondja az indokolás, hogy a hivatalfőnöknek ez a független joga a 270. §. rendelkezéséből is kiolvasható. Az előbbi érv igaz, az utóbbi azonban aligha áll. A 270. §. rendelkezéséből csak az olvasható ki. hogy az eljárás megindításához vagy a sértett félnek, vagy a sértett felet képviselő hivatali személynek a felhatalmazása szükséges : ez pedig nem azonos a fentebb kimondott elvvel ; sőt ez a törvény rendszerével ellenkezik, mert az nagyon is világos belőle, hogy a felhatalmazási jog nem illet meg két személyt vagylagosan, vagyis ugy, hogy egyik fellépése a másikét pótolhatja. Az a közérdek, a mi a hivatalbóli eljárást szükségessé teszi, nem ott fészkel, a hol a döntvény feltalálni vélte és nem is ölt akkora arányokat, a mi a közvádat csaknem teljesen kimentő jogelv alkotását tenné szükségessé. Ha elfogadnák helyesnek a döntvény álláspontját, ugy itt a bűncselekményeknek olyan rendszerével volna dolgunk, a hol az egyéni jog teljesen eltörpül, helyébe a közérdek lép, s a közvádat teljesen fedő hivatalbóli eljáráshoz csupán annyi szükséges, hogy a közvádat és a büntetőjogi közérdeket képviselő kir. ügyész előtt a közérdeknek egy másik hivatalos őre nyilatkozzék arra nézve, hogy szerinte büntetendő sértés fenforog. Ez eltörpitése volna a felhatalmazás fogalmának és a bűncselekmények olyan kategóriájának megalkotásához vezetne, a milyet a törvény nem létesített, létesíteni nem akart és a melynek természete a XVIII. fejezetben foglalt, a magánvádra, felhatalmazásra és kívánatra üldözhető bűncselekményeknek az egyéni jogokat sértő általános jellegétől messze elütne. A 269 — 272. §-okban megjelölt vétségekre vonatkozó hivatalbóli eljárás kizárólag a képviseletre vonatkozik. A törvénynek az a további hiánya, hogy ez az igen lényeges körülmény nem tűnik ki belőle. Eloszlatható lett volna akár a képviselet szó beillesztése, akár pedig az által, ha felhatalmazás általában vagy bizonyos esetben visszavonhatlannak mondatik ki. Egyik sem tétetett. így most azt kell vizsgálnunk : a) milyen rendszereket alkot a btk. a bűncselekmények üldözhetésére; b) mik voltak a történelmi előzmények, lehet-e szólni és mennyiben jogfolytonosságról és mi a ratio legis; c) mi a jellege a megállapított bűncselekményeknek ; és ezek segélyével keresni a megoldás kulcsát és megállapítani a cselekménynek természetét és rendszerét. A vitát lényegében a körül lehet csoportosítani: magánvád érvényesül e törvényünk szerint a fölhatalmazási bűncselekményeknél avagy pedig közvád. A magánvád a btk. 116. §. szerint ítélethozatal előtt mindig visszavonható, a közvád ellenben sohasem. A mi btkvünk, - mint minden más — ezt a kétféle befolyást engedi meg a cselekmény üldözhetésére. A vádelvet rendszeresen meghonosító bűnvádi perrendtartásunk értelmében, a sértett mint főmagánvádló a kir. ügyészségnek a vád képviseletére való előleges felhívása nélkül vádat emelhet a kizárólag a sértett indítványára üldözhető büntetendő cselekmények miatt és a kir. ügyész csak közérdekből kívánhatja a vád képviseletének reá való átruházását s csak ezen fontos okból lesz a magánvádló kisegítő szerep vitelére leszorítva, de a vád fölötti rendelkezés ekkor is őt illeti. Ellenben közvád esetén a sértett csak akkor jut befolyáshoz, ha a kir. ügyész lehetetlennek tartja a vádemelést, azt elejti és igy a panaszlottnak mintegy védőjévé válik. Anyagi btkvünk szellemében mindig illeti a sértett felet majd fő. majd kisegítő befolyás, mert a sértett félnek a büncselekménynyel létesített érdekét a tettessel szemben, ignorálni nem lehet. A sértett fél kezdeményezhet, indítványokat tehet azokban az esetekben is. a hol a kir. ügyész proprio motu eljárhat. Hasonló ingerentia illeti a kir. ügyészt a pusztán magánvádra üldözhető cselekmények esetén. A vád szempontjából tehát a képviselet a fő, mert általánosságban a per ura mindig a vád képviselője. Hivatalból való eljárás esetén a vád joga és képviselete a kir. ügyészé első sorban, magáninditványra üldözendő cselekmény esetén csak a jog kizárólag a sértetté, a képviselet már a kir. ügyészt is megilleti. Az indítványra és vádra való jog tehát a magánfélnél nem jár mindig a képviselettel. Megfordítva van eset arra is, hogy a magánfdet csak az inditványozási jog illeti meg. ezzel azonban összes jogát, kimeríti, mert a mint az indítványozás megtörtént, nemcsak a képviselet, hanem a vádjog is a kir. ügyészt illeti, annyira, hogy azt a magáninditványra jogosított meg nem változtathatja. A magánfél inditványozási joga feltétel az eljárás megindításához, jóllehet a magánfelet vádjog nem illeti. A magánfel inditványozási joga tehát a vádjoggal nem azonos minden esetben. Erre példa a btk. 238. §-a. mely szerint a 232—237. §-okban meghatározott büntettek miatt a bűnvádi eljárás rendszerint (a kivételeket a 239. §. felsorolja) csak a sértett fél indítványára indítható meg. As indítvány azonban nem vonható vissza. Ezzel azonosan rendelkezik az 1883: XXV. t.-c. 9. §-a. A btk. 112. §-ának 2 bekezdése szintén céloz azokra az esetekre, a mikor a magánfél indítványára megindítandó büntető eljárás hivatalból folytatandó s ezeket az indítvány előterjesztése tekintetében kiveszi az inditványi vétségekre megállapított 3 havi határidő alul. Látjuk tehát, hogy a töivény akkor, midőn a magáninditványra jogosítottnak a vádjogot nem adja meg: erre nézve kifejezetten rendelkezik. A tárgyalt íj-okban szintén kétségtelen, hogy a hivatalból való eljárás csak felhatalmazás alapján indítható meg, abból azonban, hogy a felhatalmazás, kívánat, a mi lényegében az inditványnyal egyértelmű — visszavonhatlansága nincs kimondva: nem a visszavonhatlanság, hanem a visszavon hatóság következik. A felhatalmazás jogi természete más magyarázatot nem enged meg, mint azt, hogy a felhatalmazásra jogosult ugyanazt vissza is vonhatja. A felhatalmazó a felhatalmazás által nem inditványozási jogot gyakorol, a mi a kir. ügyész kötelessége és joga, hanem vádlói jogot és a felhatalmazással csak a képviseleti jogot adja meg, anélkül, hogy a vádjog feletti további rendelkezésről lemondott volna. Nem lehet tehát a törvényből a felhatalmazás visszavonhatlanságát kimagyarázni, következéskép azt sem, hogy a kir. ügyész ingerentiája a képviselet körét túlhaladhatja. De akkor mi indokolná a hivatalból való eljárást, ha azt a felhatalmazás visszavonása megszüntetheti? Ha figyelembe vesszük a birói gyakorlatban elfogadott, az uj bünv. perrendtartásban világosan kifejezett és a fentebbi fejtegetéssel megvilágított azt a elvet, hogy a vádat rendszerint a kir. ügyész képviseli, közérdekből még a magánvád képviselete is őt illeti: akkor nem találunk semmi érthetetlent azon, hogy a hivatalból való eljárás visszavonható felhatalmazáshoz van kötve ; legfelebb a hivatalból való eljárásnak a törvényben elfogadott rendszeres értelme és jelentősége folytán a kifejezés szabatossága ellen lehet kifogást tennünk. A 269—272. § ok esetében csakugyan közérdek forog fenn. hogy az eljárás felhatalmazás alapján hivatalból vitessék. A józan ész szempontjából is indokolatlan lenne, hogy azokban a perekben, a melyekben az országgyűlés, annak valamelyik háza a horvátszlavon-dalmát országgyűlés, azoknak bizottsága, vagy a közös