A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 7. szám - Az örökösödési eljárás köréből. Gondnokság alatt nem álló elmebeteg nagykorú örökös [1. r.]

A JOG 53 a kir. ítélőtábla a kérdést érdemi oldalról többé nem méltatván, jelen cikkem feladatát képezi annak a kimutatása, hogy az 1868. évi XLIV. t.-c. 7., 8, 9.. 11., 12, szóval azon §-ai, a melyek a nemzetiségi nyelveknek a magyar igazságszolgáltatásban jelette tág tért nyitottak, többé nincsenek hatályban. Vezetett ebben ama körülmény is, hogy kiváló közjogi irónk Nagy Ernő dr.. a nagyváradi kir.jogakadémia tudós tanára «Magyar Közjog»-ában (III. kiadás. 1897. 147. lap), a nemzetiségi egyenjogúságról szóló fejezetben, az 1868. évi XLIV t.-c. 7.. 8.. 9., 12., §§-t jelenleg is fennállóknak tartja, hogy tehát azok jelenleg is gyakorlati jelentőséggel bírnának. Előre bocsátom és ezt hangsúlyozni kívánom, hogy a mint az alábbiakból is ki fog tűnni, nem a birói gyakorlatnak esetleges törvény szüntető hatályára, hanem az 1868. XLIV. t.-c. 13. §-ban foglalt, mondhatnám «derogatorius clausula»-ra fektetem a fősúlyt. Az 1868. évi XLIV. törvénycikknek a nemzetiségi nyelvek használatát biztositó intézkedései nem tekinthetők nemzetiségi upolitikaiw jellegű jogoknak, hanem alapjukat a tényleges viszonyokban birván, egyszerűen polgári, mondhatnám «emberjogok.» E mellett szól maga az 1868. évi XLIV. t.-c. bevezető része, e mellett szólnak a törvény keletkezte idejében fennállott törvénykezési, közigazgatási és a mi fő, művelődési viszonyok. A nemzet politikai egysége és a nemzet politikai egysegénél fogva a magyar államnyelv domináló volta az 1. §-ban határozott kifejezést talál. Eltérés ettől a törvény bevezető része szerint csak annyiban lehet és van. a mennyiben gyakorlati tekintetek, az uralkodó viszonyok és az igazságszolgáltatás szempontjából az «igazság pontos kiszolgáltatása a szükségessé teszi, 1868-ban a közigazgatás és igazságszolgáltatás nem volt elkülönitve, az igazságszolgáltatást a törvényhatóságok kezelték, a törvényhatóságokban pedig a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvény 5. §-a a belső ügyvitel terén — gyakorlati indokokból — a nemzetiségi nyelvnek az államnyelv ellenére is tért engedett. Számot vetett a törvényhozás a művelődési viszonyokkal. Az általános tankötelezettség elve csak az 1868. évi XXXVIII. t.-c-ben talált kifejezést; ismeretes, hogy ma az 1867. alkotmányunknak 30. évében még mennyire távol vagyunk attól az eszménytől, hogy a magyar állam minden polgára irni olvasni tudjon, és a mi fő, a magyar államnyelvet birja. A magyar nemzeti nyelv a nem magyar nemzetiségek körében akkor felette szórványosan volt elterjedve. Már az 1868. évi XLIV. t.-c. 13. §-a kimondotta mintegy a jövőre is célozva: «Az államkormány által kinevezett minden bíróságok hivatalos nyelve kizárólag a mngyar.^ Az 1869. évi IV. t.-c. elválasztja az igazságszolgáltatást a közigazgatástól, kimondja, hogy az itélőbirákat az igazságügyminiszter ellenjegyzése mellett O Felsége a király nevezi ki. kimondja, hogy a birák fizetése az államköltségvetésbe vétetik fel, a birói minősítés meghatározásánál felveszi, hogy a birói hivatalt oly magyarországi állampolgár viselhet, «a ki az 1868. XLIV. t.-c. rendeleteinek megfelelni képes, melynek 13. § a ezentúl is csak a felső bíróságokra értetik», mindazonáltal a bíráskodás megmarad az 1868. évi XLIV. t.-c. 1. rendelkezéséhez képest a városoknál, megyéknél, szóval a törvényhatóságoknál. Minthogy pedig államkormány, helyesebben törvényhozás által szervezett királyi bíróságok csak a felsőbb bíróságok, természetes, hogy az 1869. IV. t.-c. 6. §. d) pontja az 1868. XLIV. t.-c. 13. £-nak a hivatalos nyelv iránti rendelkezését csak a felsőbb bíróságokra érti, azokra korlátolja. Megváltozik azonban a helyzet az igazságszolgáltatásra nézve a kir. törvényszékek és kir. járásbíróságoknak az 1871. évi XXXI. t.-cikkek által való felállítása folytán. Nem volt szükség a hivatalos nyelv iránt intézkedni, sem az 1868. évi XLIV. t.-c. 7, 8., 9., 11. és 12. §§-t hatályon kivül helyezni. Magában az 1868. XLIV. t.-c. 13. §-ban találták visszavonásukat. A kir. törvényszékek és kir. járásbíróságok, mint nem a törvényhatóságok, ha n e m a magyar állam törvényhozása és a törvény felhatalmazása alapjánaz ál 1 a m k o r mán y a által szervezett bíróságok hivatalos nyelve kizárólag csak a magyar. Magyarországnak (Fiumét nem értvej ma egyetlen bírósága sincs, hol ma a fél kérelmét, panaszát más. mint az állam hivatalos nyelvén intéznék el; hogy más mint magyar nyelven vennének fel tárgyalási, tanúkihallgatási vagy birói szemléről jegyzőkönyvet, hogy végzést, vagy bármely más határozatot a kir. bíróságok más, mint magyar nyelven hoznának. hogy a keresetre hozott idéző végzéseket és egyéb birói határozatokat a nem magyar ajkú honpolgárok részére azok nemzetisége nyelvén is kiadnák és kiadni tartoznának. A hol a fél az ügyvéd segélyét veszi igénybe, az államnyelv feltétlenül uralkodik, kiterjed ez a váltott periratokra, azok mellékleteire, és ha ez utóbbiak nem magyar nyelven lennének szerkesztve, a hiteles fordítás feltétlenül megkövetelhető. Nem eltérés az alapelvtől, hanem tisztán humanisticus elveken alapul az a birói gyakorlat, hogy ott a hol a fél közvetlenül veszi és veheti igénybe a birói segélyt, igy a szóbeliség alapjára fektetett sommás eljárásban, a bűnügyi igazságszolgáltatásban az anyanyelv használatát megengedi és az államkormány a birói kinevezéseknél erre tekintettel is van ; hogy azonban ez nem nemzetiségi jog, hanem inkább polgári, a humanismus kifolyásaként jelentkező jogigény, legalább a kir. bíróságok életbelépte óta, kitűnik abból, hogy egyáltalában a magyar kir. bíróságok előtt nem változtat a dolgon, hogy a birói segélyt egy magyarul nem értő magyar vagy külföldi állampolgár veszi igénybe, mert ha a bíróság érti az idegen nyelvet, azon a nyelven vezeti, vezetheti a tárgyalást és kapcsolatos perbeli cselekményeket, ha pedig nem érti, tolmács közvetítését veszi igénybe és a perbeli mozzanatokat ekként magyaráztatja. A nem magyar nyelven kiállított okiratok hiteles magyar fordításban leendő becsatolását az 1893. XVIII. t.-c. 39. §-a kifejezetten előírja, a rendes eljárásban kifejezett rendelkezés ugyan nem fordul elő, mindazonáltal a felfejtettek alapján a kir. törvényszékek azt teljes joggal megkövetelhetik; a különbségnek nincs, nem lehet értelme. Az örökösödési eljárás köréből. Gondnokság alatt nem álló elmebeteg nagykorú örökös. Irta : dr. GYARMATHY ERNŐ, kir. közjegyző-helyettes Nagy-Enyeden. Scheiber Kálmán zentai ügyvéd ur a «J o g» m. é. 41. számában közzétett az örökösödési eljárás körébe tartozó cikkében melesleg felemlíti azon esetet, a melyben az örökösök közt gyenge elméjű nagykorú van, s illetve az egyedüli örökös gyenge elméjű, és nincs senkije, a ki a gondnokság alá helyezést kérelmezhetné, s a melyben egyik bíróság ugy járt el, hogy az iratokat irattárba helyezte. Azon eset felemlitésével kapcsolatosan azt mondja cikkíró ur, hogy az 1894. évi XVI. t.-c.-ben erre nézve nincsen intézkedés. Véleményem szerint határozottan téves cikkíró ur ezen állítása, s helytelen volt az irattárba helyezés, ha a hagyatéki eljárásnak hivatalból megindítására a törvény 4. §-ában megkívánt kellékek fenforogtak. Ugyanis a törvény 12. §-a értelmében a 43,194—95. sz. I. M. végrehajtási rendeletben megállapított II. sz. haláleset-felvételi minta 9. pontjában fel van téve a kérdés, hogy van-e a 8. pontban megnevezettek közt elmebeteg, siket-néma vagy gyenge elméjű, a ki még gondnokság alá helyezve nincsen ? A törvény 50. §-ának második bekezdésében pedig azt rendeli, hogy a mennyiben kiskorú, gondnokság alatt álló, vagy gondnokság alá helyezendő személy mutatkozik érdekeltnek, a bíróság megkeresi a gyámhatóságot, hogy annak szabályszerű képviseletéről gondoskodjék. A kérdéses esetben, valamint akkor is, ha siket-néma, vagy gyenge elméjű nagykorú örökös van, valamint ha van ugyan, a ki a gondnokság alá helyezést kérheti, de ezt nem teszi, nézetem szerint a bíróság meg kell hogy keresse a gyámhatóságot ideiglenes gondnok kinevezése iránt, s az árvaszék azt kinevezni tartozik. Tárgyalás megjelent felek hiányában. A «J o g» f. évi 41. számában Scheiber Kálmán zentai ügyvéd ur adja elő véleményét arról hogy mily eljárás követendő akkor, ha az olyan hagyatéki ügyben, melyben a hagyatékhoz ingatlanok tartoznak, csak nagykorú örökösök vannak érdekelve és közülök senki sem jelenik meg a tárgyaláson. Véleményem ellentétben áll a cikkíró úréval, s ezért kérek helyet a «J o g» hasábjain alábbi fejtegetéseimnek. Mindenekelőtt előre bocsátom, hogy főnököm Folyovich Sándor nagy-enyedi kir. közjegyző irodájában csekély eltéréssel a Bekker István n.-váradi kir. közjegyzőjelölt utáltai a «J o g» f. évi 40-ik számában vázolt eljárást követjük. Ugyanis ha a tárgyaláson nem jelent meg senki, megidézzük a feleket újból — és ebben áll az említettem csekély eltérés — azzal, hogy meg nem jelenésök esetén a jegyző-