A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 6. szám - Índithat-e sikerrel a bizományos igénypert azon hitelező végrehajtató ellen ki a bizományba adó ellen vezetett végrehajtás alkalmávala bizományba adott ingóságokat vette birói zár alá?

A JOG 45 ag következtetésül azt lehetne levonni, hogy az emiitett §-okban a bizonyítás meg vagy meg nem engedhetésének feltételei csupán csak magyarázólag, példaszerüleg, exemplificative soroltattak fel. Ezt a konsekvenciát támogatja a btk. 265. §-a is. mely a bizonyítás kizárásának a 264. §. szerint felsorolt négy rendbeli esetét még egy ötödikkel is megtoldja. De a levont következtetést még inkább megerősiteni látszik a btk. 267. §-a, mely ha a 263. 2. pontjával nem is áll egyenes és határozott ellentétben, de annak tartalmát mégis tágabb körre terjeszti ki. Ugyanis a 263. 2. pontja szerint a valódiság bizonyítása meg van engedve, «tía a büntető eljárás, az állított tény miatt, az állítás idején már meg volt indítva.» Miből az következnék, hogy ha akkor, a midőn a rágalmazás alapját képező tény állíttatott, még büntető eljárás nem indíttatott az ellen, a kire a rágalmazó tényállítás vonatkozik, a bizonyítás nincs megengedve, s rágalmazás miatt a vádlott elitélendő, még ha az állított tény valódiságát tudná is igazolni. Pedig ez nem igy van ; mert a 263. §. 2. pontjának intézkedését a 267. §. kitágítja a következő rendelkezéssel : «Ha az állított tény miatt büntető vagy fegyelmi eljárás indíttatott meg (habár nem is az állítás idején, hanem később a rágalmazás miatt indított eljárás folyama alatt vette kezdetét a büntető eljárás) mielőtt még a rágalmazás vagy becsületsértés tárgyában a bíróság jogérvényes ítéletet hozott: ez utóbbi iránti eljárás mindaddig felfüggesztendő, mig az annak alapját képező tény miatt folyamatba tett büntető vagy fegyelmi eljárás be nem fejeztetett.)) A felfüggesztésnek pedig más rációja nincs, mint az, hogy a rágalmazási vagy betsületsértési ügyben a vádlott felmentése vagy elitélése attól függ. hogy az állított tény miatt lefolytatott büntető ügyben annak valódisága bebizonyittatik-e vagy sem. így tehát a 267. §-ban foglalt rendelkezés is egyik esetét képezi az állított tény valódiságának igazolására irányuló bizonyítási eljárás megengedhetőségének. De mindezek dacára is, hogy szabatos választ adhassunk arra nézve, vájjon a 263. és 264. §-okban felsorolt esetek — kapcsolatban a 265. és 267. §-ok intézkedéseivel — , felvilágosító példa gyanánt avagy kimeritőleg vannak-e felsorolva, azt kell vizsgálnunk, hogy a bizonyítás megengedhetősége képezi-e a szabályt, a bizonyítás kizárása pedig a kivételt, — vagy pedig megfordítva. Altalánosságban e kérdés eldöntésénél az ember vele született jogából, csupán a társadalmi szabályok által korlátolt szabadságából kell érveinket meríteni. Ez a szabadság eredetileg korlátlan volt, a korlátozások pedig mint a társadalmi jogrend érdekében felállított kivételes óvintézkedések jelentkeznek. A gondolat szabad közlése külső jelekkel, szóval és Írásban szintén eredeti jogunk s korlátozását csupán mások jogainak megkímélése képezi. Viszont joga van mindenkinek a jó hírnévre, de csak addig, mig ezt könnyelműen vagy gonosz akarattal el nem játszotta. Ha sokszor keserű is az igazság meghallgatása, mint az idevonatkozó miniszteri indokolás is mondja : «szabad államban nem lehet követelni, hogy az emberek a becstelenekről, a gazokról is mindig csak jót mondjanak vagy hallgassanak. Ez tűrhetetlen állapot lenne, ilyent csak az absolutizmus tervezhet saját eszközeinek oltalmára.» Ha tehát általános jogbölcseleti elvekből indulunk ki, szabályul az állított tény valódiságának bizonyítását megengedendőnek kellene nyilvánítanunk; mivel pedig «nulla regula sine exceptione-», a fenti általános szabály alól kivételképen figyelemre méltó köz- és magánérdek megóvása céljából meg lehetne állapítani azokat az eseteket, a melyekben a valódiság bizonyítása kizárandó. Minthogy azonban érvényben levő tételes jogintézmény szabályait vettük fel fejtegetésül, büntető jogintézményünk alapeszméjét nem téveszthetjük szem elől. Ugyanis büntető kódexünk szerint rágalmazás és becsületsértés esetén nem a közérdek szenved sérelmet, hanem csupán az egyén, az állampolgár magánérdeke, emberi méltósága, jó hírneve az, mely elégtételt követel, ugy annyira, hogy a btk. 268. §-a szerint rágalmazás és becsületsértés vétsége miatt egyedül a sértett fél indítványára lehet bűnvádi eljárásnak helye. A sértett féltől függ tehát, hogy a becsületén, jó hírnevén ejtett sérelemért kiván-e elégtételt szerezni vagy sem. Ha tehát a sértett jó hírnevének visszautasítása az ő magánérdeke s egyedül tőle függ e jogával élni vagy arról lemondani: ugy szintén neki áll érdekében a sértőtől azt követelni, hogy a rágalmazó vagy becsületsértő bizonyítsa be róla mindazt, a mit jó hírnevének lealacsonyitására állított, vagy ha nem tudná bebizonyítani, elégtételül bűnhődjék érte. Kódexünk szerint tehát általános szabályul az állított tény valódiságának bebizonyítására a sértett fél akarata van felállítva ; ugyanis a btk. 263. §-ának 4. pontja kifejezetten azt rendeli, hogy ((Rágalmazás és becsületsértés esetében az állított tény, illetőleg kifejezés valódiságának bebizonyítása meg van engedve, ha a sértett fél annak megengedését a bíróság előtt maga kivánja». A btk. azonban a most idézett általános szabály alól két irányban tesz kivételt, ugyanis : ha a sértett fél a valódiság bebizonyítását meg nem engedné is, a btk. 263. §-ának 1., 2., 3. és 5. pontjai alatt felsorolt esetekben a bizonyítás elrendelendő ; továbbá, még ha megengedné is a sértett fél a valódiság bebizonyítását, annak hely nem adható a btk. 264. §-ának 1., 2., 3. és 4. pontjaiban felsorolt esetekben. Vagyis röviden reassumálva a mondottakat : Rágalmazás és becsületsértés esetén az állított tény illetőleg kitejezés valódiságának bebizonyítása a sértett fél kívánatára rendszerint megengedendő; némely kivételes esetekben azonban a sértett fél beleegyezése nélkül, sőt tiltakozása dacára is helye van a bizonyításnak, s ismét némely más kivételes esetekben a sértett fél kivánata dacára nem engedhető meg a bizonyítás. így értelmezvén a btk-nek az exceptio veritatis kérdésére vonatkozó szakaszait, a gyakorlatban felmerülő konkrét eseteket minden nehézség nélkül megoldhatjuk. Andithat-e sikerrel a bizományos igénypert azon hitelező végrehajtató ellen, ki a bizományba adó ellen vezetett végrehajtás alkalmával a bizományba adott ingóságokat vette birói zár alá? Irta: dr. ROSENTHAL MÓR, nagyváradi ügyvéd. A fent kérdésbe tett igényper fordulván elő praxisomban, a kérdést sokkal fontosabbnak találtam, sem hogy ennek megvitatását a nyilvános szakközönség előtt magamtól megtagadhassam. Nem emlékszem, hogy a végrehajtási törvény életbelépte óta, de sőt ezelőtt is, ily eset felmerült volna, s bár még ezen kérdés birói eldöntés alá nem került, mert eddig az igényperben sablonos bizonyítási eljárás alatt áll ezen per, mégis már most kívánnám jogi kritika alá venni ezen kérdést, hogy a jogász közönségnek már most nyíljék alkalma ehhez hozzá szólani. A jogeset következő : A. cég bizományba veszi B. tulajdonostól, ez utóbbi által gyártott 18,000 drb. tégláját oly formán, hogy a bizományba vevőt a meghatározott árból ezrenkint 1 frt bizományi díj fogja illetni, a vételár többi részét bizományba adónak átszámolni tartozik ; bizományba adó ellen végrehajtás lesz vezetve s ez alkalommal ezen 18,000 drb. tégla vétetik végrehajtási zár alá; bizományos igénypert indít, azt mondván, hogy ámbár a lefoglalt téglamennyiség végrehajtást szenvedő tulajdonátképezi, de mert bizományi eladásba lettek neki átadva, ezen ingókra jogszerű birtokos, s a bizományi szerződésből folyólag elszámolni tartozik, s követelésére nézve megtartási jogot is gyakorolhat, s igy végrehajtató csakis a bizományi szerződés activ eredményére teheti kezét, de zárlatot nem vezethet oly ingókra, melyek az ő jogszerű birtokába kizárólagos rendelkezési joggal lettek átadva. Végrehajtató alperes, ezen kereset ellenében azt adta elő. hogy a bizományos, mint igénylő felperes azt keresetében is elismeri, tulajdonjogot nem szerzett, a mint a bizományos, a kereskedelmi törvény szerint, a birtokába jutott ingókra tulajdoni joggal nem is bir ; a bizományosnak, igaz van megtartás és zálogjoga, de csak azon követelése erejéig, mely az ő dijai és kiadásaiból áll, de harmadik jóhiszemű hitelezők kielégítési jogát, az adósak tulajdonát képező ingókra nem akadályozhatja meg, s csak elsőbbségét érvényesítheti az árverésen befolyandó vételárból azon követelésére nézve, melyre megtartási joggal bir ; igazolja ezen felfogást a keresk. törv. 379. §-ának 2-ik bekezdése, mely szerint a bizományos a megbízó hitelezői előtt elsőbbséggel bir követelésére nézve; de igazolja ezen felfogást azon körülmény is, hogy a bizományi szerződésben foglalt határozmány, de egyáltalában a bizományi üzlet, harmadik személyekkel szemben, a jeleztem foglalt kivételtől eltekintve, megszorító természetű nem lehet. Tárgyalás folyamán még igénylő azzal érvelt, hogy a bizományi szerződésben foglalt jogai oly értéket képviselnek, mely értéktől őt nagyobb összegű kártérítési igényének megtérítése nélkül és ezen kártérítési követelésre vonatkozó elsőbbségének kimondása nélkül végrehajtató el nem ütheti, különös figyelembe véve még azt is, hogy a fixirozott áron felüli eladási ár egészben őt illeti.