A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 45. szám - A váltó- és hitelpapírok megóvatolása körüli eljárásnak egyszerüsitéséröl

318 A JOG hogy a kryptopolitikus lapokat kiirtsa, vagy legalább ártalmatlanokká tegye, s igy talán már keletkezésüket megnehezítse. A 30. §. 4. pontja, mely a köteles példányokról szól — ide vonatkoztatva még az 1897. évi 41. t.-cikket — módosítást kell hogy szenvedjen a kir. ügyészség intézményének szervezetéhez képest. A 31. §. (a 30. §-ból construált sajtórendőri vétség) természetesen szintén módosul, mihelyt az időszaki lapok megindításának feltételei mások lesznek. Kívánatosnak mutatkozik azonban a sajtórendőri törvényszegéseket hármas felosztásuk rendszerébe beilleszteni, és igy lehetőleg a kihágások körébe elhelyezni. A kéthavi (és halmazat esetén még azon tul is felemelhető) maximális szabadságvesztés és 300 frtnyi pénzbüntetés kielégítő határnak mondható, ha tekintjük, hogy a jelen büntetési tételt (egy évi fogság és 500 frt pb.) a birói gyakorlat még többszörös visszaesés esetén sem alkalmazta sohasem. A 32. §. kötelezi a lapkiadókat, hogy a hatóságok és törvény által alkotott testületek közleményeit (hivatalosakat.-) a szokott díjért közzétegye. A gyakorlatban ez a szakasz alig számit valamit; ha mégis meghagyjuk, alkalmazhatóságát tüzetesb körülírással kell majd biztosítani. Itt van helyén megemlékezni az u. n. cáfolati jogról, mely sok helyütt a külföldön ugy a hatóságok, valamint a magánosok részéről, szemben a hírt adó újsággal, már régen fenáll és nálunk még teljesen isn éretlen — kényszer — tormájában ; bár elismerten igen hathatós praeventiv eszköz a sajtó visszaélései ellen. — Ez a kényszer a díjtalan közlést biztosítja a cáfolatnak a törvényben előirt feltételek alatt, és pedig egészen a birói uton elérhető végrehajtásig, esetleg rendőri megfenyitésig. Nem eléggé ajánlható, hogy a cáfolati jog kellő, de nem túlhajtott szigorral nálunk is meghonosuljon. A 33. és 34. §§-okról már szó volt a sajtótogi felelőség tárgyalásakor, itt még csak arra kell utalnunk, hogy ez a 33. §. még a felelősség kiterjesztését veszi fel azokra a közleményekre, melyeket «más lapból vagy könyvből kölcsönöznek)), a büntetést azonban az «első közlönél» enyhébben rendeli kiszabni. A felelősségi rendszernek e §-ban foglalt toldása szerencsésnek nem mondható és valószínű, hogy a hozandó törvényben helyet nem fog találni. Az enyhébb büntetésre vonatkozó dispositió mai büntetőjogi rendszerünkben tarthatatlan ; az átkölcsönzés kérdése ily röviden el nem dönthető, az összefügg a sajtóvétség ténykérdésével; ha tehát a delictumot helyesen definiáljuk, ez az elkülönített felelősségi rendelkezés feleslegesnek fog bizonyulni. Ma csak annyit tapasztalunk e §-ból, hogy ott alkalmatlankodott, a hol a külföldi «elmemüvek))- bői vett szemelvények felett kellett bíráskodnunk. A 35. §., mely a marasztaló ítéletek közlését sanctióval mondja ki kötelezőnek, helyesbbitést igényel: először is e kötelezettségnek a Btkönyvben volna az igazi helye, és pedig az általános részben a 62. és következő §§-okhoz sorakozva ; maga a kötelezettség megszegése pedig mint sajtórendöri kihágás tartoznék csak ide. Látjuk, hogy a Btk. 277. §-a utolsó bekezdésében már ekként intézkedett. Ma az a viszásság áll fenn, hogy a rágalmazás és becsületsértés miatt hozott marasztaló ítélet a legközelebbi lapszám elején teendő közzé, de pl. a királysértés vagy lázítás esetében a kényszer-közlés szerényebb helyen is meghuzódhatik ; hála a lapkiadók gondoskodásának : többnyire a «nyilttérben». A 36. §. a 30. §-ban foglalt anyaggal együtt reformálandó. A sajtótörvény IV. fejezete a sajtó-ipar körüli rendészetet tárgyalja kilenc szakaszban: a nyomdákról és a könyvkereskedésekről szól. Egy lényeges feltételét a nyomdai vállalatnak már az 1872. évi ipartörvény (és később az 1884: XVII. t.-c. 182. §-á) megszüntette, t.-i. a cautiót, a 39. §-ban foglalt az a kötelezettség pedig, hogy az elkészült nyomtatványokról kimerítő íeljegyzésekkel könyvet tartozik vezetni, — teljesen kimúlt. Nem csoda, sanctiója nincs. A többi szakaszokra részint már történt hivatkozás, részint észrevételezésre különös okot nem nyújtanak; azonban a 45. §-hoz, az utolsó szakaszhoz némi megjegyzést kell még fűznünk. Mindenekelőtt azt, hogy a mai sajtóviszonyokból folyólag a sajtórendészetre sokkal terjedelmesebb feladatok hárulnak, mint csak a házaló könyvkereskedők felügyelete, és e részben az uj sajtótörvény sok üdvös reformot hozhat. íme a sajtótermékek terjesztéseinek módjai: 1) állandó kereskedésekben. 2) üzleti utazással (házalás). 3) utcai, alkalmi árusítás, kikiáltással vagy anélkül, 4.) falragaszok által. Ezek közül sajtótörvényünk csak a két első móddal foglalkozik, holott a két utóbbi terjesztési mód a visszaélésekre való tekintettel sokkal fontosabbnak állitható. A mi eddigi törvényeink mi módot sem nyújtanak arra, hogy a közigazgatási hatóságok bizonyos feitételek alatt a sajtótermékek rendőri lefoglalása iránt intézkedhessenek, pl. akkor sem, ha a nyomtatvány külföldről jön be. vagy lajta sem a nyomda helye vagy neve kitéve nincs; pedig éppen nekünk sajátságos viszonyainknál fogva lassanként meg kell majd barátkoznunk azzal a reformmal, hogy a kormánynak felhatalmazást adjon a törvény bizonyos, óvatosan körülirt feltételek alatt valamely sajtóterméknek az országban való terjesztése ellen a tilalom kimondására, és arra, hogy ennek indokolt rendeletben való közzététele után a rendőri hatóságoknak megadhassa a lefoglalás, esetleg a megsemmisítés jogát. Végül még kapcsolatban ezzel meg kell említenünk a sajtó-iparral járó bélyeg és jövedéki ügyeket, különösen a hirdetésekre való tekintettel, melyeknek együttes rendezése éppen a sajtó jól felfogott érdekében k'vánatos.*) Ezzel befejeztük szemlénket a meglevő magyar sajtójog felett, és most már mindenki elmélkedhetik arról, mit ér az, ami az 1848. évi alkotásból még megmaradt és mi és mennyi az, a mire ma égetően szükségünk van. Az elmélkedés e felett teljes tájékozást nyújt, terveket sző, javaslatokat termel és közöl, majd egységes meggyőződést érlel, mely végezetül élő jogot: törvényt hoz. A váltó- és hitelpapírok megóvatolása körüli eljárásnak egyszerüsitéséröl.** Irta: GÁSZNER BÉLA. budapesti kir. közjegyző. Kétségtelen, hogy az óvás kivételének azon módja, mely az 1876. XXVII.' t.-c. 99. §-a által előszabva van, több oly intézkedéseket is tartalmaz, a melyeknek peremptoricus parancsa többé meg nem egyeztethető a korszerű jogszolgáltatás nem kevésbbé parancsoló azon követelményével, miszerint a jogkereső közönségnek a lehető legnagyobb és legpontosabb munka szolgáltassék, a lehető legegyszerűbb eljárási szabályok alkalmazása mellett. Ezen Kn£;o/r> gyakorlati elvnek azonban, Közép-Európa majdnem valamennyi államában ma érvényben álló váltó-rendszabályoknak egyike sem felel meg, mert azok valamennyije - a magyar 1840. XV. és 1876. XXVII. törv. cikket is beleértve — nem önálló törvényalkotások, hanem a középkori olasz váltó eljárásnak — a helyi viszonyokhoz többkevesebb szerencsével alkalmazott — recipiálásai, melyek egyaránt a váltó ó ást a középkori jogszokások mintája szerint ünnepélyes aktusnak tekintik és azt ezen kor igényeinek megfelelő merev formalismusokkal körülvéve, külön és hoszad a 1 m a s aktusba felveendőnek gondolták. A mai kor ridegebb, de szakszerűbb értelmezése szerint azonban a váltó-óvás is nem egyéb, mint — a hiteles alakban ugyan, de egyébként minden ünnepélyesség mellőzésével kiállítandó — egyszerű tanúsítása azon magában véve is meglehetős száraz ténynek, miszerint a váltókötelezett váltói kötelezettségét a kellő időben, helyen, vagy mértékben nem teljesítette. Ebből folyólag a váltóóvásnak célja teljesen elérve van akkor is, ha az óvás kivételére törvényileg hivatott személy a bemutatásnak tényét és a váltókötelezettnek feleletét a lehető legrövidebb alakban, maga az óvatolt eredeti váltón, vagy egyéb hitelpapíron, illetve helyszűke esetében egy ahhoz hozzáfűzött toldaton, Írásban tanusitja és ezen tanúsítványt hivatalos pecsétjével és aláírásával ellátja. A váltó-óvás felvételének ezen egyszerű módját tényleg gyakorolják mindazon államok is, a melyek törvényhozása és szokásjogának kifejlődése a régi olasz váltóeljárás élettelen formalismusának recipiálásával be nem ért. hanem a váltóeljárásokat és azzal az óvás kivétele körüli szabályokat is a nagykereskedelem fokozódott igényeinek megfelelően, a napi életszükségleteihez képest önállóan megalkották. Igy Angliában és Amerika Egyesült-Államaiban a váltóóvás kivétele a fentebb körülvonalozott — sőt annál még egyszerűbb — eljárási szabályzatok mellett történik és az ezen *) Az erdélyrészi, a magyar határőrvidéki, valamint a fiumei saitórendtartast mint törvényesített kivételes jogszabályokat, e dolgozatnál bátran mellőzhettük. & **) Ezen érdekes fejtegetésekre t. olvasóink figyelmét felhívjuk azzal, hogy ezen közérdekű kérdés ép e napokban fog a magyarországi közjegyzők egyletében targyaltaim, mely tárgyalások eredményét is közölni ^ ' A szerkesztőség.