A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 39. szám - Az orosz ügyvédség - A btkv. 408. §-ához

A JOG 275 nek nagyurai legalább a korona tanácsában ülhettek . . . stb . A nagyméltóságú helytartótanácsnak a párisi békekötést az államminister, illetőleg a cancellár «bloss zur Wiss ensch aft* leküldötte, — mit a helytartótanács megköszönt. (1814.) Századunk első felében szokássá lön, hogy a katonaujoncok megajánlásánál a magyar országgyűlés elvárta, hogy a küldolgok a fóntorgó körülmények szerint vele közöltessenek és csak ezen fölvilágositások után ereszkedik a megajánlás kérdésének tárgyalásába. (1830. VI., 1840. II.) Mindennek legfőbb oka az, hogy a kiváltságos alkotmány védelme annyira lefoglalta s kielégítette a hazafias törekvéseket, hogy a mellett a XVIII-ik század tolyamán egymásután engedték a nemzet befolyása alól kisiklani a legfontosabb állami ügyek intézését, minők pl. a külügy, hadügy, pénzügy stb . . . viszont a királyi hatalom ezek által erősbödve, egyre merészebb lett a nemzet jogainak megnyirbálásában stb . . Pauler Tivadar igazságügyminister 1878. nov. 20-án igy szól: «184-8 előtt a külügyeket az országgyűlésen megpendíteni lehetett ugyan, de hogy az országgyűlésen emelt szózatok belértékök dacára a külpolitikára általában befolyást nem gyakorolhattak, azt mindenki tudja, és hogy az 1848. évi törvényekben magukban a külügyek mikénti intézéséről egyáltalán intézkedés nem foglaltatik, azt mindenki tudja, ki az 18Í8. III. t.-cikket valaha elolvasta. Az 1867. XII. t.-c. nyitotta meg tehát a sorompókat a magyar parlament előtt, hogy európai kérdésekben szólhasson, szólhasson ugy, hogy szavára az egész európai közvélemény hallgasson, hogy annak súlyt tulajdonítson.* Külügyi súlyunkra tehát összehasonlítva az 1867 előtti és utáni állapotokat, bátran el lehet mondani Garnier Pagés-sal, hogy «il me semble que l'inrluence exterieure d'une nation dépend de ses institutions.* (1867. ló/III.) Ennek ad kifejezést B. Eötvös József (1867. dec. 17.), Tisza Kálmán (4896. jun. 25.) és ifj. gróf Andrássy Gyula a kiegyezésről irt nagy müve 198—203. lapjain. Mindeme futólag kidomborított tényeket, okokat, következményeket Thallóczy Lajos, a kutató történetíró lelkiismeretességével, a tényeket közelről a maguk eredeti mivoltában ismerő megfigyelő kritikájával irja le, s bízvást mondhatom, hogy az adatok s a tényeknek megfelelő csoportosítása, a külügyi viszonyokban beállott fordulatoknak remek s minutiosus korszakolása tanulmányát a magyar közjog terén irott s eddig megjelent tanulmányok egyik legkitünőbbikévé avatja föl, mely a külügyi viszonyainkat ismerni óhajtónak mindenkor classicus forrásmunka leend. A tanulmány IV. szakasza a külügyek kérdését az 1848. évi átalakulásokkal kapcsolatban tárgyalja, s azon eredményre jut, hogy az 1848. évi törvények külön önálló magyar külügyet nem involválnak magukban, továbbá mint ilyennek külön külügyministeriumot nem állit föl, a fölség személye körüli ministerium semmiféle rabulistikával magyar külügyministeriumnak nem tekinthető, pedig sokan ezt apodictice annak veszik. Tudós szerzőnk nagy apparátussal lépésről-lépésre láncolatosan fejti ki tárgyát s végeredményben Deák Ferencre, mint classicus tanura hivatkozik. A mostani generatio közjogászai közül többen bizonyos kétkedéssel néznek Deák Ferenc alakjára, közjogi elveit pedig, mint időt multat tekintik. Legyen akaratok szerint.^ Vannak azonban még csattanósabb adataink, melyek minden kétséget kizárólag illustrálják, hogy az 1848. évi törvények külön külügyministeriumot, külön magyar külügyet nem ismernek. <K o s s u t h Hirlapja> 1848. évi jul. 30-iki számában ez áll: <Magyarországnek nemzetközi viszonyait saját intézkedési hatáskörébe kell vonnia. Márciusban ez nyilt kérdésnek maradt, vagy tulajdonkép Austria javára nyert megoldást. Herceg Esterházy Pál csak névszerint, nem azonban tényleg «külügyminister>, mert ő nem Magyarország érdekeit a külfölddel szemben, hanem a magyar ministeriumot az országon kivül tartózkodó királynál képviseli* . Kossuth 1848. évi aug. hó 28-án terjeszti elő pénzügyi exposéját, ebben még beszél közös diplomatiáról, de megemlíti azt is, hogy: «a külhatalmasságokkali érintkezést is országunknak saját megbízottjai által kell kezelnie se végett az 1848. III. t.-c. kiegészítésére van szükség.* Kossuthnak, mint kormányzónak a nemzetgyűléshez 1849. május 1-ről keltezett izenetében ez áll: «azon ministerium, mely az 1848. III. t.-c. által a király személye mellé volt rendelve . . . a nemzet függetlenségi nyilatkozata által önmagában elenyészvén, helyébe az álladalom külügyeinek igazgatása végett a külügyminister lép.* Kossuth még 1859-ben is Angliában a magyar ügyről tartott felolvasásaiban az alkotmányos biztosítékokkal foglalkozva ezt mondá: <Elrendeltük, hogy ministereink egyike folyvást a király személye körül legyen, miszerint mindazon viszonyokban, melyek az uralkodó személyének egységénél fogva a hazát Austriával közösen érdeklik, befolyván, azokban az országot felelősség terhe mellett képviselje.* Kossuth nyíltan elismeri ez alkalommal is, hogy a fölség személye körüli minister nem külügyminister. (1. Irataim II. k. 183.1.) Vukovits Sebő emlékirataiban olvassuk a következőket: <Az élet rövid időn bebizonyitá, hogy ily intézkedés valamint eredetében viszás, ugy múlhatatlanul s tettleg vala megváltoztatandó. A törvényben kimondott országos kormányzási függetlenséggel ellentétben állott. Mindamellett, bár gyarló és veszélyes volt e rendelkezés, de valamint általában mondottuk e törvény értelmét világosnak, ugy kénytelenek vagyunk e pontnál megismerni, hogy e törvény világos tartalma szerint független külügyünk nem volt, s illető ministerünk elébe az osztrák birodalom ministerével közös működés volt föladatul téve. Már ezután e helyzet következményei homályban hagyattak.* Irányi Dániel tollából 1859-ben megjelent, az 1848/49. évi eseményeket tárgyazó francia nyelven megjelent műben a következőket olvassuk: «Cependant, mérne aprés la creation du ministere national, aprés les reformes de 1848, la Hongrie n'etait pas absolument independante de l'Autriche.* Irányi ezt az úgynevezett közös ügyekre érti, mint pl. kül- és hadügy, mint ezt müvében ki is magyarázza. De különben mindettől eltekintve az 1848. márc. 3-iki fölirat, a márc. 17-iki kir. leirat, az 1848. márc. 31-iki kir. leirat, Kossuthnak ez alkalommal mondott beszéde, az 1848. ápr. hó 7-ről István főherceg nádorhoz intézett kir. kézirat csattanós históriai adatok arra, hogy 1848-ban sem külön hadsem külön külügyet nem óhajtottak, — erről a reformok momentumában szó sem volt. A magyar kormány által 1848-ban Frankfurtba küldött Szalay László minden sürgetése a szövetség dolgában eredmény nélkül marad, — 1848. aug. 19-én János főherceg birodalmi kormányzónak csakugyan bemutatják, — de már 1848. szept. 14-én Hekscher külügyminister azzal lepi meg, hogy István nádortól nyert meghatalmazása az aug. 14-iki kir. kézirat által megszűnt. Szalay minden tiltakozása dacára Schmerling minister 1848. okt. 1. kijelenti előtte, hogy a Frankfurtban levő osztrák követ közlése szerint V. Ferdinánd király rosszalja ide küldetését s fölhatalmazását semmisnek nyilvánítja. Szalay ekkor elhagyta Frankfurtot. Mindezek pedig Deák Ferenc állítását historice megdönthetienné teszik. Az alkotmány-küzdelmek epochájában a helyzetet legjobban felfogó «Független» napilap (1863 márc. 18. 25) igy ir: «nllamok közt, mihelyest e szó szövetség felmerül, nyomában van a közösügyek kérdése is. Nem egyéb ez, mint a külső együtthatás, a külsuly kérdése és e kérdéssel az állam benső életének szabad fejlődését kell kiegyeztetni, a külső együtthatás jótékonyságaival, sőt sokkép kényszerűségével.» Majd ismét igy ir: «A közösügyek elseje a külpolitika vezetése, mely csak közös és egységes lehet.* (Független 1863. 27/111.) A «Pesti Napló* e felfogást csak 1866. 28/X. teszi magáévá. Ghyczy Kálmán a képv. házban (1866. 11/16.) oda nyilatkozott: «A külügyek a pragmatica sanctiónak elfogadása előtt is Magyarország és a cs. kir. örökös tartományokra nézve közös fejedelmeink által együtt és egyetemlegesen közösen kezeltettek,* — elismeri a többek közt azt is, hogy továbbra is a külügy közösnek tekintetett. (1. Független 1863. X/24. Pesti Napló 1866. X/5., 6. 1867. H/6., 12., 13. számait.) Az 1867. évi alap e tekintetbeni nagy becsét szerzőnk a következőleg vázolja: «Az 1867. XII. t.-c. a külügyek vezetése terén cardinalis jelentőségű változtatást tett. Hadügyre vonatkozó törvényhozásunk van, de a külügyeket illetőleg most első izben illeszték be ezt az eladdig tisztán fölségjogot az alkotmányos szervezet körébe. Alkotmány-történetünkben csak akkor szabályozták legelőször ezt a fölségjog cimén felelősség nélkül való külügyi vezetést s határozták meg annak közös alkotmányos orgánumát. Teljesen igaza van egy jónevü publicistánknak, mikor azt mondja, hogy a külügy közössége a külföld irányában «nem azt jelenti, hogy a két souverainitás összeolvadt, hanem hogy a két souverainitisnak egy orgánuma van a külföldi képviselet tekintetében. (Beksits). Ehez hozzáteendő, hogy az örökös tartományok souverainitását eddig a császár ipso facto felségjogánál fogva juttatta érvényre, a habsburgi magyar király pedig a táplált történelmi fejlődés folyamán a magyar souverainitást középkori értelmében vett teljhatalmával képviselvén, ez a kettő 1711 — 1848-ig (1740—1745 leszámítva) tényleg egy orgánum által gyakoroltatott. Az 1867-iki alkotmányos átalakulásnak pedig az a nagy eredménye, hogy a magyar souverainitás egy-egy uj constitutiv jellegű organumj ban jut kifejezésre: a közös külügyministeriumban (nem szólván itt a hadügyről). Teljesen találó tehát Concha Gy. az az állítása, hogy «ha 48-ban alkotmányváltozás volt a ministerium fölállítása, ugyanaz volt 1867-ben a közös ministerium létesítése.»(PolitikaI. 607.) Magyarország mostani státusquoját a külügyekre vonatkozólag Beksits eként magyarázza: «A külügyekre való alkotmányos befolyás nélkül Magyarország híjával volna az államiság leglényegesebb attribútumának. És a delegátiok alkotmányos befolyása nem pótolná a parlament befolyását. Ha a magyar kormány, illetőleg a ministerelnök nem volna felelős a külügyek vezetéseért, ha a magyar parlamentben ezt nem lehetne meginterpellálni a külviszonyok felől, ugy a magyar parlament nem volna valójában parlament, Magyarország nem volna valójában állam.«1867. márc. 28-áról irja Lónyay, este ministertanács volt . . . Nevezetes körülmény, hogy Andrássy befolyást kezd gyakorolni a külpolitikára, ü ajánlotta, hogy Austria ne csatlakozzék erősen Napóleonhoz, de menagirozza a porosz allianceot.» . . . stb.