A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 36. szám - A btkv. 408. §.-ához - A végrehajtási törvény 93. §-ához

250 A JOG sans-géne emeljék fel szavukat ők is, legyenek segítségünkre, hogy a lajstromrendszert, még mielőtt nagyobb zavart okozna : juttassuk irattárba és hozzuk életre megint a jobbsorsra érdemes iktatói rendszert! Zárjuk cikkünket azzal, hogyelismerjük, miszerint nagyon háládatlan szerepre vállalkoztunk ; de öntudatunk tiszta, hogy ezzel csakis a közérdeket véltük szolgálni, a mikor a több odalról hallott és különösen a bpesti V ker. kir. járásbíróság kezelő személyzetének a «M a g y a r o r s z á g» július 12-iki számában szellőztetett panaszát formába öntöttük. A btkv. 408. §.-ához. Irta: Dr. MAKUCZ ARTHUR, kir. btőtörvtínyszéki albiró Budapesten. A budapesti büntető törvényszék nem régiben felmentett egy gyakorló orvost az ellene a btkv. 108. §-ába ütköző vétség miatt emelt vád és következményei terhe alól azon az alapon, mert, bár kétséget kizárólag beigazolást nyert, hojiy az általa kiadott bizonyítványban megjelölt betegség azon egyénné], ki a bizonyítványt a végtárgyalástóli elmaradásának igazolására használta fel, fenn nem forgott nem volt megállapítható, hogy az orvos az általa bizonyított tény valótlanságát tudta, vagyis hogy szándékosan bizonyított volna valótlant. Az illető orvos tüdőhártyalobról állította ki a bizonyítványt, bár bevallott süketségénél fogva ennek hallgatódzás utján való felismerésére képes nem is volt. Ezen esettel, mely különben még jogerejüleg befejezést nem nyert, bővebben nem foglalkozom, csak arra kívánok utalni, hogy bizony nagy szükség volna, a btkv. XXXIII. fejezetében felsorolt vétségek közé, még egy szakaszt beilleszteni, mely azon orvost sújtaná, ki gondatlanságból vagy hivatásában való járatlanságából kifolyólag ha nem is szándékosan de vétkesen ad ki valótlan tartalmú bizonyítványt. A btkv. 408. §-a ekként szól: Azon orvos, a ki valamely egyén egészségi állapotáról hamis bizonyítványt a végett ad ki, hogy valamely hatóság vagy biztosító társaságnál használtassék, vétséget követ el és egy évig terjedhető fogházzal büntetendő. Ezen vétség szándékos lévén, az orvos ellenében csak akkor állapítható meg, ha az orvos egyfelől tudta azt, miszerint az általa bizonyított tény valótlan, másfelől t u d t a azt is, hogy a bizonyítványt valamely hatóságnál vagy biztosító társaságnál fogják használni. Kérdem már most, hány esetben lesznek ezen tényálladéki ismérvek az orvos ellen bizonyíthatók, különösen akkor, midőn, a mint ez rendesen és a dolog természetéből kifolyólag előfordulni szokott, azon egyén a ki részére a hamis bizonyítvány kiállíttatott és a ki azt használja, az orvossal összejátszik. Hogy az orvosi bizonyítvány számos esetben, mily kiváló jelentőségű, és mennyire szükséges, hogy annak tartalma valódiságához kétely ne férjen, bővebb fejtegetésre nem szorul, de másrészt köztudomási tény, hogy mennyi visszaélés történik az ily bizonyítványokkal. Már az iskolás gyermek is tudja, hogy egy pár napi szünidőt könnyen szerezhet magának, ha valami jelentéktelen bajt színlel és elmaradását a könnyen beszerezhető orvosi bizonyitványnyal igazolja. Távol áll tőlem azon gondolat, hogy egyesek hibájáért az orvosi kart tegyem felelőssé, de tény az, és ezt minden hivatása magaslatán álló, lelkiismeretes orvos elismeri, hogy a visszaélések napirenden vannak, és annál inkább harapódznak el, mert rendszerint teljesen büntetlenül maradnak. Az ügyvédi pálya áll talán legközelebb az orvosihoz, a mennyiben mindkettő magasabb qualificatiohoz van kötve, és mindkettő u. n. szabad pálya, melynél az egymással való versenyzés elve is érvényesül, és bizony «ceteris pariblusw az élelmesebb legyűri a kevésbbé élelmest, mégis mit tapasztalunk az egyik pályánál, mit a másiknál. Az ügyvédet saját ügyvédi kamarája ellenőrzi. Ügyvédként Magyarországon csak az működhetik, ki valamely ügyvédi kamara által az ügyvédek lajstromába felvétetett és ezen ügyvédi kamara már a felvétel alkalmával törvény alapján vizsgálat tárgyává teszi azt, nem-e forognak fenn a jelentkezőnél oly körülmények, melyek őt a felvételre méltatlanná teszik ; később is az ügyvédi kamara őrzi ellen az ügyvédet kötelességei teljesítésében, hatásköre kiterjed az ügyvédi kar erkölcsi tekintélyének megóvására : egyúttal fegyelmi hatóságot képez az ügyvédek és ügyvédjelöliek felett. Az ügyvéd ha nem is bűnös célzattal, hanem csak vétkesen szegi meg hivatásszerinti kötelességeit, már is fegyelmi vétséget követ el, épugy akkor, ha magaviselete által az ügyvédi kar becsületét, tekintélyét sérti, és ez által tiszteletre és bizalomra méltatlanná válik. Kérdem már most, nem volna hasonló intézkedésekre az orvosoknál is szükség, kiknek kezébe embertársaiknak nem vagyona, hanem egészsége és élete van letéve, kiket, hacsak nem egyúttal hatósági közegek, senki ellen nem őriz. Ennek folyománya azután az, hogy a lelkiismeretlen orvos, ki nem sokat törődik az orvossá történt felavatása alkalmával letett esküjével, büntetlenül követheti el a visszaélések sorozatát, többi között a hamis bizonyítványok kiállítását. A legtöbb esetben elegendő a büntetőjogi felelősség alól való kibúváshoz, a tudatlanság leplébe való burkolódzás. Ily körülmények között érthetetlen előttem, hogy az orvosi kar tekintélyes és megbízható része, mely az előforduló visszaélésekről tudomással bir, a helyett, hogy sürgetné az orvosi kamarák felállítását, irtózik tőle. Nem kétlem azonban, hogy ennek dacára is az orvosi kamarák, mert felállításuk elkerülhetlen szükségnek mutatkozik, előbb-utóbb életbe fognak léptettetni. Addig is azonban elejét lehetne venni a leggyakoribb visszaéléseknek az állal, hogy megfelelő megtorló intézkedések a büntető törvénykönyvbe vétetnének fel- ; igy az orvosi bizonyítványok kiállítása körül elkövetett gyakori és rendszerint büntetlenül maradó visszaéléseknek gátat vetne egy oly §., mely, mint már fentebb jeleztem, büntetné azon orvost is, ki vétkes gondatlanságból, könnyelműségből vagy hivatásában való nagyobbfoku járatlanságából állit ki valótlan tartalmú bizonyítványt. A végrehajtási törvény 93. $-ához. Irta : Dr. DALMADY LAJOS ügyvéd. Nagy-Kőrös. A végr. törv. 93. §-ának mikénti értelmezésére legbiztosabb támpontot nyújt az 1877. XXII. t. c-nek a kisebb polg. peres ügyekben felmerült igénykereseteknél teljesen hason esetre intézkedő s hason célt szolgáló 71 §-a, a melynek 3-ik bekezdése világosan azt mondja, hogy : «ennek (t. i. az igénykeresetnek) halasztó hatálya csak azon esetben van, ha az igénylő a marasztalási összeget és járulékait, vagy ha az igényelt tárgyak becsértéke kevesebb, ezen bví csértéket birói kézhez leteszi». Tehát kétségtelennül mindig a kevesebb összeg teendő le. A cél pedig, melyet a törvény a letétbe helyezéssel elérni akar, s magának a letéti összegnek célja, rendeltetése mindkét eljárásban tagadhatlanul egy és ugyanaz ; s igy egyáltalán nem állitható, hogy a végr. törv. alkotásánál a törvényhozó a fenti rendelkezéstől eltérően akart volna intézkedni, ezen eltérő íetézkedés mivel sem volna indokolható. S én, épen ellentétben G ö 1 d n e r Károly tszéki bíró ur nézetével, azon véleményemnek vagyok bátor kifejezést adni. hogy épen arra való tekintettel, miszerint a kisebb polg. peres ügyekben előforduló végrehajtásoknál a fent idézett határozott és világos intézkedés már törvény volt a végr. törv. megalkotása előtt, az esetre, ha a törvényhozó ezzel ellentétesen akart volna intézkedni, ezen eltérő rendelkezését élesen kiemelni, minden kétséget kizáró módon kifejeznie kellett volna, a mit azonban nem tett épen azért, mert ama korábbi, hason intézkedéstől eltérően rendelkezni semmi oka nem volt. S valóban ily okot, a mi ezen eltérő intézkedést indokolná, felhozni annál kevésbbé lehet, mert a törvény ellenkező értelmezését maga a letétbe helyezendő összeg rendeltetése sem támogatja, sőt annak egyenesen ellentmond. Az összeg letétbe helyezésének célja bizonyára az, hogy miután az igénykereset már ugy is 15 nap eltelte után adatott be, s ennek keresztül folytatása alatt a végrehajtási lépések függőben maradnak ; az igénykereset elvesztése esetére a végrehajtatónak követelése kielégittetésére s illetve az igényelt tárgyak pénzzé tételére tovább várnia ne kelljen, hanem magát a letett összegből elégíthesse ki. Ha most már a pl. 80 frtot tett követelés behajtása céljából 150 frt becsértékü ingó foglaltatik le; miért kelljen az igénvlőnek 150 frtot vagyis 70 írttal nagyobb összeget helyezni letétbe, holott igénykeresete elvesztése esetére is a 70 frt többlet neki feltétlenül visszautalandó lesz. Ha pedig a 150 frtot tevő követelés végrehajtása alkalmával csak 80 frt becsértékü ingó találtatott, ugyan mi okból kellene kényszeritenünk a csak 80 trt becsértéket igénylőt az egész 150 frt letételére? Hiszen ez esetben a végrehajtatónak több jogot adnánk az igénylő ellen, mint személyes adósa, végrehajtást szenvedett ellen, mert ez utóbbi ellen csak 80 frtnyi fedezete van; mig ha az szerencsés volt, hogy ezen 80 frt fedezet is nem az adósa, hanem 3-ik személy tulajdona, ennek az egész követelését letétbe helyeznie kell; s megtörténhetik, hogy az igénylő jogát bebizonyítani nem tudja, helytelen