A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 26. szám - Anyakönyvi kihágási esetek

103 kalauzok figyelmeztették az utasokat, hogy ki ne szálljanak, mert jon a tehervonat és F. Márk ennek dacára átakart menni a tehervonat vágányán. Ily körülmények közt tehát bizonyítottnak kellett venni, hogy am. kir. államvasutak alkalmazottai kellő időben figyelmeztették az utazó közönséget, hogy a személyvonatról le ne szálljanak s a korábban már leszállt F. Márk ennek dacára át akart menni a személyvonat s az állomási kijáró közt levő vágányokon a melyeken őt a közelgő tehervonat elgázolta. Ezek szerint tehát F. Márk elgázoltatása csakis a saját vigyázatlanságának lévén a következménye, ez alapon a m. kir. államvasutakat az 1874. évi XVIII. t.-c. 1. §-a szerint kártérítési kötelezettség nem terhelheti; miért is felperest az ez iránt támasztott keresetével elutasítani kellett. Az a körülmény, hogy U. Kálmán, D. Sámuel, S. Viktória és H. Ignácz a leszállásra vonatkozó tilalmat, illetve a vasúti alkalmazottak erre vonatkozó figyelmeztetését s a tehervonat fütyölöjét nem hallották, még nem szolgálhat bizonyítékul arra nézve, hogy a figyelmeztetés meg nem történt, annál kevésbbé, mert a fentebb megnevezett tanuk positiv bizonyítékot szolgáltattak a figyelmeztetés megtörténte mellett, a mit F. Márknak hallania is kellett, a mennyiben a fentebbiek szerint ő volt a legelső, a ki a személyvonatról leszállott stb. A budapesti kir. itélö tábla (1898. január 4. 7,528. sz. a.) Az első fokú bíróság ítéletének a per főtárgyára vonatkozó részét indokainál fogva helybenhagyata stb. A m. kir. Curia (1898. május 17. 1,741. sz.) mindkét alsó bíróság ítélete megváltoztattatik, alperes kártérítési kötelezettsége megállapíttatik s az első bircság utasittatik, hogy a felperes tartási költsége, továbbá a felperes kiskorú gyermekének tartási és neveltetési költsége, valamint a perköltség iránt hozzon határozatot stb. Indokok: A nagykátai kir. járásbíróság által a büntetőügyben 1893. évi november hó 15. napján a helyszínén felvett jegyzőkönyv és a jelen perben kihallgatott tanuk vallomásai szerint az a személyvonat, melyen a felperes elhunyt férje utazott, a nagykátai vasúti állomásra 1893. évi november hó 14. napján délután 5 óra 36 perckor érkezett és az állomás épületétől a harmadik sínpáron állott meg; pár perccel később pedig, mielőtt a személyvonat utasai ki- és beszállottak, az ellenkező irányból az állomás épületétől a második sínpáron, tehát azon a sínpáron, a melyen keresztül a személyvonat utasainak a kijárat felé menni kellett, egy tehervonat érkezett az állomásra s haladt el a személyvonat és az állomás épülete közt, továbbá a R. Viktor D. Sámuel, P. Teréz és H. Ignác tanuk vallomásai bizonyítják, hogy akkor ködös, sötét idő volt, a mi az utasoknak a közeledő tehervonat észrevevését megnehezítette. A felek közt nem vitás az, hogy felperes férje a személyvonat megállása után arról leszállott és a második sínpáron keresztül az állomás épülete felé ment, hol a kijárás van, s e közben a második sínpáron beérkezett tehervonat elütötte és ennek folytán életét vesztette. Az 1874. évi XVIII. t.-c. 1. §. értelmében ha valaki a vaspálya üzeménél életét veszti, az ez által okozott károkért a vaspályavállalat csupán abban az esetben nem felelős, ha a vállalat bebizonyítja, hogy a halált elhárithatlan esemény vagy harmadik személynek elhárithatlan cselekménye vagy a megholtnak saját hibája okozta. A jelen esetben tehát, hol elhárithatlan esemény vagy harmadik személynek elhárithatlan cselekménye fenn nem forog, alperesnek nem azt kellett bizonyítani, hogy alkalmazottjai mulasztást el nem követtek, hanem azt kellett bizonyítani, hogy felperes férjének halálát annak saját hibája okozta. Az alperes által felhívott tanuk bizonyították, ugyan, hogy a személyvonat megállásakor a kalauzok hangosan figyelmeztették az utasokat, hogy kiszállani nem szabad, ez a figyelmeztetés azonban nem szolgál elegendő bizonyítékul arra, hogy felperes férjének halálát annak saját hibája okozta, mert az természetes dolog, ha a személyvonat utasa a vonat megállása után arról leszáll és a kijárat felé igyekszik menni s hibát csak akkor követne el, ha az eltiltó figyelmeztetés tudomására jutna és még is leszállana a vonatról és a kijárás felé menne. Az azonban nincs bizonyítva, hogy a felperes férjének tudomására jutott az a figyelmeztetés, hogy a vonatról leszállani nem szabad. Ugyanis U. Kálmán, D. Sámuel, S. Viktória és H. Ignác tanuk, kik a felperes férjével egy kocsiban utaztak, azt vallották, hogy ők a kalauzok figyelmeztetését nem hallották s ha ezek nem hallották, megtörténhetett, hogy a felperes férje sem hallotta. Nem lehetett tehát bebizonyitottnak venni azt, hogy felperes férjének halálát annak hibája okozta. Ez előadott okoknál fogva mindkét alsóbiróság ítéletét megváltoztatni és alperes kártérítési kötelezettségét megállapítani s mint hogy az alsóbiróságok a kár menyiségének kérdésében nem határoztak, e tekintetben az elsőbiróságot határozat hozatalára utasítani kellett. Önmaga irányában jogi kötelezettséget senki sem érvényesíthet s igy egy és ugyanazon perben felperesként és alperesként nem szerepelhet, és ezen mit sem változtat az, hogy a keresetet felperes mint váltókibocsátó az időközben elhunyt elfogadónak örökösei ellen, kik közé ily minőségben ö is tartozik az örökhagyó osztatlan hagyatékát képező javakból való kielégittetését célozva kívánja érvényesíteni, mivel e végből is csak az ismert és ismeretlen örökösök perben állása szükséges s ennek elég van téve, ha az örökösök akár alperesként, akár felperesként állanak perben. Abból, hogy az a kibocsátó, a ki az elhalt elfogadónak egyik örököse is, a váltót lejárat után óvás felvétele nélkül váltotta magához, nem következtethető az, hogy ő nem mint kibocsátó, hanem mint az elfogadó örököse ezen minőségében fizetett, mert az óvás el is engedhető. (A m. kir. Curia 1898 május 12 279. sz. a.) A tözsdebiróság szokványai a rendes polgári bíróságok által is alkalmazandók, ha azokat a felek kikötötték. Alkalmazandók e szokványok akkor is, ha a kötlevélben a tözsdebiróság illetékességének vetették a felek alá magukat, azonban a rendes bíróságok előtt érvényesitik igényüket. Ha az 1897. augusztus i-je előtt kelt szerződés, a régi szokványok alkalmazandók, nem pedig az ezen napon életbe lépett uj szokványok. IA m. kir. Curia 1898. május 18. G. 94. sz. a.) Felperes azt az árkülönbözetet, mely az alperes mint bizományos által megrendelt, de az általa megnevezett vevők által át nem vett árunak megállapított vételára és a felperes által utóbb ugyancsak az alperes közvetítésével tovább eladott árunak alacsonyabb eladási ára között mutatkozik, még abban az esetben is, ha a kérdéses árukra nézve a kereskedelmi törvény 381. §-a értelmében alperest tekinthetné vevőjének, csak ugy érvényesítheti alperes ellen, ha a kereskedelmi törvény 351., illetve 352. §-ainak megfelelően jár el, ha t. i. felhívja alj perest az áru átvételére, és ennek elmulasztása esetében az át nem vett árut, a kereskedelmi törvény 347. §-ának megfelelő módon eladja. Alperes azáltal, hogy ő a már előbb másoknak eladott bizományi áruknak alacsonyabb áron való tovább eladását felperes megbízásából közvetítette, egyáltalán nem egyezett bele abba, hogy felperes ezt az eladást az alperes veszélyére és költségére történtnek tekinthesse, sem pedig azt a kereskedelmi törvény 347. §-ában meghatározott árverést helyettesítő tényül el nem fogadta. (A m. kir. Curia 1898. április 26. 287. sz. a. ) Bűnügyekben. Az alsóbiróság által felvett jegyzökönyvek és az ezek folytán keletkezett határozatok fogalmazványai csakis akkor nyilváníthatók semmiseknek ha az ezek alapját képező bírósági cselekmények is semmiseknek mondattak ki. Azon puszta kezelési hiba, hogy a jegyzökönyvek az azokban előforduló önmagukban azonban helyes elnöki javítások és közbeszúrt pótlások folytán a büntető ügyviteli szabályok 115. és 53. §§-aiban előirt külső kellékeket nélkülözik ezen okiratok megsemmisítésére alapul nem szolgálhat és csupán ezen jegyzőkönyveknek és azokon alapuló I. bírósági ítéletnek beszúrások nélkül, tiszta és olvasható példányokban eszközlendö leírásának szükségét vonja maga után. Ezen kizárólag a hivatali belkezelés keretébe tartozó hiánynak az alsóbiróság által teljesítendő pótoltatása nem végzés, hanem rendelvény utján eszközlendö. A szegedi kir. ítélőtábla lopás bűntettével vádolt G. István és társai elleni bűnügyben, melyben a szabadkai kir. törvényszék 1897. október 13-án 7,206. sz. a. érdemlegesen itélt, 1897. dec. 16-án 5,930. sz. a. a következő végzést hozta: Az 1897. évi október 13-án tartott végtárgyalásról felvett I tárgyalási és ezzel kapcsolatos tanácsjegyzőkönyv, valamint az ugyanaz nap hozott ítéletnek eredeti fogalmazványa hivatalból megsemmisíttetik és a kir. törvényszék utasittatik, hogy a hivatkozott okiratok helyett, mindazáltal azoknak az ügyiratok közt való megtartása mellett szabályszerűen megszerkesztendő ujabb végtárgyalási és tanácsjegyzőkönyvet készíttessen, az ítéletet pedig megfelelően újból megfogalmaztassa, egyszersmind ez okiratok közül azokat, melyek több ívre terjednek, szabályszerűen összetűzéssé és a füzőzsinór végeit a hivatalos pecséttel elláttassa, végül az Ítélet szövegéről hibátlan másolatot készíttessen az igy felszerelt ügyiratokat pedig haladéktalanul újból felterjeszsze. Indokolás. A jelen ügyirataival felterjesztett végtárgyalási és tanácsjegyzőkönyvnek a büntető ügyviteli szabályok 115. és 53. §§-aiban foglalt utasítások figyelmen kívül hagyásával törlésekkel legnagyobbrészt olvashatlan beszúrásokkal és hozzáadásokkal halmaztatott el, az Ítéletnek eredeti fogalmazványában pedig jelesül annak második oldalán, a 7. sorban, valamint a 3. oldalán a 11. sorban lényeges kihagyások vannak; végre a több ivre terjedő végtárgyalási jegyzőkönyv és Ítéleti fogalmazvány az általános ügyviteli szabályok 164. §-ában foglaltak ellenére nem füzettek össze, a két végén hivatalos pecséttel megerősítendő zsinórral; minthogy pedig a hivatkozott jegyzőkönyveknek a kitelt szabálytalan és hiteles voltukat befolyásoló módon való kiállítása és az ítélet fogalmazványának hiányos megszerkesztése az ügy 1 érdemi megvizsgálását akadályozó lényeges alaki szabálytalanságot