A Jog, 1898 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1898 / 26. szám - Anyakönyvi kihágási esetek

102 A JOG az okirat kiállításánál rendelkezési képességgel birt és e tekintetben aggály sem merült fel, minthogy aggály esetében az eljárást kir. közjegyző (illetve kamarailag kirendelt helyettese) az 1874. évi XXXV. t.-c. 68. §-ának rendeletéhez képest erről az okiratban említést tett volna és mert különben is az ügyben eljárt dr. S. Samu közjegyzői helyettes tanukép kihallgatva azt vallja, hogy felperest lakásán ágyban fekvő betegként találta ugyan, azonban a nevezett öntudatánál volt, mint hogy tanú szavait megértette és annyira észnél volt, hogy tanú jelenlétének célját tudta és az okiratot aláirta. Ha már most közokirat erejével bizonyítva van az, hogy felperes a 2. B) a. okiratot, valamint a hitelesítésről szóló jegyzőkönyvet öntudatos állapotban aláirta, az sem szenved kétséget, hogy felperes a név aláírásával ellátott okirat tartalmát is ismerte és miután abban az ugyanazon napon az alperes részére H. Jakab javára kiállított kezességlevélre történik hivatkozás, az sem szenvedhet kétséget, hogy felperes az ugyanazon keletről szóló és beismerően általa szintén aláirt B) alatti kezességlevél tartalmát és a közjegyzőileg hitelesített okirat tartalmát kiállitásakorismerte. Hozzájárult ehhez K. Móric tanúnak az a vallomása, hogy ő a kezességi okirat tartalmából az okirat kelte napján felperessel értekezett, hogy felperes ugyanakkor a kezesség elvállalására késznek nyilatkozott, sőt tanú szerint rokoni intentióját megköszönte, hogy felperest ez alkalommal teljesen láznélküli állapotban jó kedvben találta és tanú nem vette észre, hogy felperes beszámíthatatlan állapotban lett volna. Felperesnek a tanú megbízhatósága tekintetében tett kifogásai figyelembe nem vehetők, mert a per adataiból kitűnik, hogy a tanú a kezességi okirat kiállításánál nem annyira mint alperes megbízottja, hanem H. Jakab, a felperes és szintén kezességet vállalt H. Jozefa (a felperes nővére) és H.Jakab anyja érdekében mint ezek rokona az ügyet H. Jakab javára közvetítette, hogy a tanú akkor, a mikor felperes az okiratokat aláirta, jelen sem volt a kész okiratot át sem vette, hanem H. Jakab a felperes és szintén kezességet vállalt H. Jozefa (a felperes nővére és H. Jakab anyja) érdekében mint ezek rokona az ügyét H. Jakab javára közvetítette, hogy a tanú akkor, a mikor felperes az okiratokat aláirta, jelen sem volt, a kész okiratokat át sem vette, hanem azokat maga H. Jakab vitte Budapestre az alpereshez, mert. az a körülmény, hogy a tanú vallomása szerint felperest a kérdésben levő napon karos székében, ellenben a többi tanú ágyban találta, a tanú vallomását lenem rontja, minthogy nyilvánvaló, hogy tanú, midőn 10','. alatt csatolt kérdőpontok másodikára felelve, igennel válaszolt, nem arra fektetett súlyt, hogy felperes akkor karszékben vagy ágyban ült, hanem arra, hogy felperest teljesen láznélküli állapotban, jó kedvben találta, mert tanúnak az a vallomása, hogy H. Jozefin a B) alatti kezességi okirat az ő jelenlétében A. Mátyás kir. közjegyző irodájában irta alá, mivel sincs megcáfolva. A közjegyzői okirattal szemben a bizonyítási kötelezettség felperest terheli arra nézve, hogy ő az okiratok kiállítása alkalmával teljesen beszámithatlan állapotban volt és jogcselekmények létesítéséhez képességgel nem birt, és pedig annyival inkább terheli felperest a bizonyítás kötelezettsége, mert ha bizonyítottnak vétetnék is, hogy felperes 1892. évi március egész havában tüdőés mellhártyalobban halálos betegen feküdt, többnyire 40 fokú lázban és tulnyomólag eszméleten kivül volt, abból a körülményből, hogy valaki tüdő és mellhártyalobban szenved, nem következik az, hogy ő jogcselekvési képességgel a betegség egész folyamán nem birt, mint hogy ily feltevés mellett az ilynemű betegek végrendelkezési képességgel sem bírnának. Azonban a fent felsorolt bizonyítékokkal szemben felperes részéről felhívott tanuk vallomásával sem szolgáltatott ellenbizonyitékot, mert G. György, dr. B. Antal és dr. K. Lipót tanuk közül egy sem volt jelen az okiratok kiállításánál, tehát egyikük sem bizonyitja, hogy felperes az okiratok kiállításánál beszámithatlan állapotban volt, mert ezt a tanuk ama vallomása alapján sem lehet bizonyítottnak venni, hogy a tanuk felperest betegsége alatt minden nap, esetleg 1892. március 26-án is látogatták, hogy felperes március egész hónapjában lázas állapotban volt; mert habár a tanuk azt vallják, hogy felperes március havában a legsúlyosabb beteg volt annyira, hogy felépüléséhez alig volt remény, mégis egy tanú sem vallja, hogy felperes épen az okiratok kiállítása napján volt a legsúlyosabb beteg, hogy az napon féltek a catastrophától, ellenkezően az, hogy felperes március egész hónapjában beteg volt és az okiratok március hó utolsó napjaiban keletkeztek, arra enged következtetni, hogy felperes, ki e szerint április havában már egészséges volt, március 26-án a crisisen már tul eset és üdülő félben volt, sőt dr. B. Antal felperes háziorvosa vallja, hogy felperesnek lázas állapotában szabadabb időközei is voltak és hogy betegsége folytán akaratának szabad elhatározási képességében csak nagyban korlátolva volt. Ha mindezekhez még figyelembe vétetik, hogy a kezességi okirat kiállítása nem annyira alperes társulat, hanem felperes és rokonai érdekében feküdt, mint hogy jövedelmező állásnak unokaöcscse H. Jakab részére való elnyerése forgott szóban továbbá, hogy felperes bár általánosságban és pedig csak a válasziratban azt panaszolja, hogy ő nővére H. Jozefa mint ápolója kezei közt akkoriban akarat nélküli báb volt, ki vele azt tétette, a mi akart, hogy családja tagjai neki a kezességről egy szót sem szóltak és ő a történtekről csak is két év múlva az alperes intő levelei alapján szerzett tudomást, a mennyiben e szerint az okiratokat tőle kicsalták, mégis senki ellen feljelentést nem tett, de még azt sem 1 állítja, hogy családtagjai e célra akár alperessel, akár a közjegyzői helyettessel és K. Móriccal szövetkeztek volna, ha tekintetbe vétetik az is, hogy nem bir valószínűséggel, hogy felperes, ha igaz volna, hogy családtagjai két évig a kezességet előtte eltitkolták, annak tudatában, hogy ő ezek érdekében kezességet el nem vállalt, alperesnek első két sürgető levelét válasz nélkül hagyja és hogy első sorban nem a nővérét, hanem a távollevő H. Jakabot kérdőre vonja az iránt, hogy alperes mily alapon veszi igénybe az ő kezességét; végre ha figyelembe vétetik, hogy felperesnek a kérdésben levő okiratokon látható névaláírása nem lázzas kézzel lett az okiratra vezetve, hanem felperesnek a meghatalmazványon előforduló névaláírásával egyező határozatt vonásokat mutat, minden kételyt kizáró módon bizonyítva van, hogy felperes, ép ugy mint nővére H. Jozefa, teljesen szabad akaratból öntudatosan vállalt kezességet unokáöcscse, H. Jakab érdekében és hogy ő a két rendbeli okirat, valamint a hitelesítési jegyzőkönyv aláírása idejében teljesen beszámítható és jogképes állapotban volt. Ezekhez képest a m. kir. Curia mindkét alsóbiróság Ítéletének megváltoztatásával felperest keresetével elutasította stb. Kereskedelmi, csöd- és váltó-ügyekben. Az 1874. évi XVIII. t.-c. 1. §-a értelmében ha valaki a vaspálya üzeménél életét veszti az ez által okozott károkért a vaspálya vállalat csupán abban az esetben nem felelős, ha a vállalat bebizonyitja, hogy a halál elhárithatlan esemény vagy harmadik személynek elhárithatlan cselekménye vagy a megholtnak saját hibája okozta. A pestvidéki kir. törvényszék. (1897. szept. 23. 5,284. sz. a.) Özv. F. Márkné szül. F. Lina ugy is mint kk. F. Andor t. és t. gyámja felperesnek a m. kir. államvasutak alperes ellen kártérítés és járulékai iránt inditott perében következőleg itélt: Felperes keresetével elutasittatik stb. Indokok: F. Márk, volt nagykátai rabbi 1893. évi nov. 14-én este a m. kir. államvasutak nagykátai állomásán a mint a 603. sz. személyvonatról leszálva az állomásról kimenni akart, a személyvonat s az állomási kijáró közt elhaladó 558. sz. tehervonat által elgázoltatván szörnyet halt. Néhai F. Márk után a C. alatt csatolt házasságlevél és a D. alatt csatolt születési bizonylat szerint özvegye és kk. fia maradtak hátra, a kiknek eltartásáról s illetve neveltetéséről néhai F. Márk a törvény értelmében gondoskodni köteles volt. Özv. F. Márkné felperes tehát ugy is mint kk. F. Andor t. és t. gyámja azt adván elő, hogy néhai férjének elgázoltatása a m. kir. államvasutak alkalmazottainak vétkes mulasztása folytán következett be, keresetét az 1874. évi XVIII. t.-c. 1. §-a, illetve ugyanazon törgvénycikk 2. §-ának 2. pontjára alapítja és kéri, hogy alperes 250 frt havi kártérítésben marasztaltassék el és pedig olykép, hogy a kereset beadásáig lejárt részletek fejében 5750 frtot azonnal, a többit pedig előleges havi részletekben tartozik megfizetni. Eltekintve azonban attól, hogy a LXIII. sz. a. csatolt bűnügyi iratok szerint a néhai F. Márk elgázoltatása tárgyában lefolytatott bünvizsgálat kiderítette, miszerint néhai F. Márk elhalálozása körül vétkes gondatlanság senkit sem terhel, minek folytán az e tárgyban inditott bűnvádi eljárás a m. kir. Curiának 9609/B. 1895. sz. a. kelt végzésével meg is szüntettetett, felperes a fentebbi keresetével már csak azért is el volt utasítandó, mert a jelen per során kihallgatott tanuk vallomásaiból is minden kétséget kizárólag megállapítható, miszerint a m. kir. államvasuti alkalmazottakat mulasztás nem terheli s F. Márk halálának csakis a saját vigyázatlansága volt az okozója. Ugyanis L. Lajosné kifogástalan tanú egész határozottsággal vallja, hogy a személyvonat megérkezése után s a tehervonat bebocsátása előtt a vasúti kalauzok a személyvonat előtt fel s alá járkálva hangos kiáltozással figyelmeztették az utasokat, hogy ki ne szálljanak. Hogy e figyelmeztetés megtörtént, bizonyítják P. Róza és P. Teréz kifogástalan tanuk is, a kik azt vallják, hogy azon közben, midőn az utasok a személyvonat megállása után arról leakartak Szállni s a kocsikból már többen le is szállottak a kalauzok kiáltozva figyelmeztették az utasokat, hogy ne szálljanak ki és ennek dacára F. Márk előre ment addig a kocsiig, a melyben P. Teréz és P. Róza ültek s ott akart átmenni a vágányokon, mire őt a közelgő tehervonat elütötte, noha neki a kiszállási tilalomra vonatkozó figyelmeztetést okvetlenül hallania kellett mig S. Viktória tanú vallomása szerint ő már akkor leszállott a személyvonatról, mikor az még meg .sem állott. Hogy a tehervonat beérkezése előtt az utasok figyelmeztve lettek, hogy ki ne szálljanak, azt Zs. Gyula, C. Béla, T. Sándor és T. István tanuk is bizonyították, valamint ugyanezen tanuk, nem különben P. József, D. István, K. István és P. Sándor tanuk bizonyították azt is, miszerint a bejövő tehervonat teljes lassúsággal közeledett a személyvonat felé s e közben folyton fütyölt. Ezen tanuk eskü alatt tett vallomásának bizonyító erejét pedig az a körülmény, hogy ők a m. kir. államvasutak alkalmazottja, annál kevésbbé ronthatja le, mert vallomásukat a fentebb megnevezett kifogástalan tanuk vallomása is támogatja nem különben támogatja K. Móric tanú vallomása is, a mely szerint a tehervonat mintegy 100 lépésnyire lehetett még, a midőn a