A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 51. szám - Elmebaj mint házasságbontó ok

A. JO<J 369 V hagyatékot át nem adhatja, 3-ik személyre át nem írathatja perre utasító végzést köteles hozni. Ha tehát ily könnyen lehet a 2-ik személy nyakába pert akasztani, ott vagyunk, a hol előbb voltunk, mikor a tárgyaláson senki sem jelenik meg. E szerint a perek száma nem attól függ, hogy megjelenik-e valaki a tárgyaláson vagy nem s igy a mit t. cikkíró ur a 3-ik személy érdekében elérni akar, nem éri el. T. cikkiró ur kívánja, hogy ezen állapot megváltoztathatása végett a törvény 3-ik szakaszában emiitetteken kivül, azok is, kik a hagyatéki ingatlant egészben vagy részben megszerezték, a hagyatéki eljárás folyamatba tételét kélhessék. Erre szerintem nincsen szükség. Ez az állapoton mit sem változtatna. Az ingatlanok vevői a törvény 23. és 53. szakaszai szerint a hagyatéki eljárásba befoghatnak. Az. hogy néha csak 3 hó elteltével érvényesitik jogaikat, nem nyom sokat a latban, nem pedig akkor, mikor tudjuk, hogy fehér holló számba rnegy az. hogy néha-néha egy hagyaték 3 hónapon belül az örökösök nevére tlkvileg átiratik. Ha a vevők a t. cikkiró ur által kivánt joggal felruháztatnának is. a hagyatéki bíróság akhor sem alkalmazhatná sem a 94.. sem 70-ik szakaszt. Ezeket csak akkor alkalmazhatná, ha az örökösök ellenmondással nem élnek. Hisz ha az örökösök mind tisztességes, becsületes emberek lennéneki tőlük nem kellene félni, nem lenne szükség egy szakaszra sem. Minden jól menne. Éppen t. cikkiró az. ki egész cikkén keresztül az örökösökkel szemben a legnagyobb bizalmatlansággal viseltetik, s csak cikkének végén tartja olyanoknak, kik ellenmondással nem élhetnek. Hasonlóképpen tisztelt cikkiró ur az örökösökre vonatkozógal a 62. §. alkalmazását nem engedi meg, s cikkének végén harmadik személyek érdekében a többszöri idézést javasolja. Hát miért legyen a 3-ik személynek több joga, mint az örökösnek : Ezt nem értem. A cikk e részei egymással ellenmondásban állanak Hasonlóképpen cikkének utolsó bekezdése ellenmondásban áll a 4-ik bekezdéssel. A 4-ik bekezdésben megütközéssel elsorolja a divó gyakorlatot s mégis az utolsó bekezdésben a csodaként felsorolt gyakorlat egyikét ajánlja orvosságul. Rossz orvosságot irt t. cikkiró. Abból még nagyobb betegség származnék. A pénzbirságra nem lévén, azt a bíróság nem alkalmazhatja. Nem alkalmazhatja először azért, mert a bíróság, mint a törvények őre, tudva törvénytelenséget nem követhet el, másodszor azért, mert a bíróság nem teheti ki magát, hogy intézkedésein, végzésein, a legutolsó falusi földmives is kacagjon. Tegyük fel, hogy a bíróság a pénzbírságot kiszabja, de az örökösök annak dacára nem jelennek meg. Mit tesz ezután a bíróság1 Vagy behajtja a jogtalanul kiszabott bírságot, vagy pedig abban hagyja a további eljárást. Ha behajtja, törvénytelenséget követ el. s ezért a bíróságnak meggyülik a baja, ha nem hajtja be, kinevetik. Ez a bíróság végzésének semmibevétele későbben a nép életébe jobban-jobban beszivárog, végtére oda vezetne, hogy a nép a jbiróság sok olyan intézkedését nem venné komolyan, miből aztán a népnek igazán komoly baja lenne, minek aztán egyedül a jbiróság lenne az oka. Ezeken kivül még a megbírságoltak által beadott felebbezésekkel ugy a bírságot kirovó mint a felsőbíróságnak sok dolga lenne. Van elég dolga, restanciája a bíróságnak, nem kell tudva nyakukra még nagyobb terhet róni. A mi t cikkiró urnák - tapasztalatból szerzett — ama állítását illeti, hogy a bírságolással való fenyegetésre, egy örökös mindig előkerül, kénytelen vagyok kijelenteni hogy e téren rossz tapasztalatot szerzett. Ebben nekem t. cikkíró ur is igazat ad, s hiszem, hogy ezt komolyan nem is állítja. Ha komolyan állítaná, nem hiszem, hogy cikkének 11-ik bekezdésében oly határozottan állította volna, hogy az orokosok közül a tárgyaláson soha senki sem jelenik meg, mert ki vannak jól tanítva arra. hogyha nem jelennek meg a tárgyaláson, a hagyaték részükre hivatalból fog átadatni. A 2-ik bekezdésben azt állítani, hogy az örökösök közül soha senki sem jelenik meg, a cikk végen az állítana hogy a pénzbírságra való fenyegetésre egy örökös mindig ddkeru , mindenesetre olyan kis tévedés, a melyből feltétlenül követ kezik. hogy vagy az egyik, vagy a másik nem állhat meg, mi minden bizonynyal az orvosság rosszaságára mutat. Ezekben t. cikkiró ur álláspontjának gyenge és helytelenségét röviden kimutatván, a felvetett kérdésben a 62. §. alkalmazását újólag, még melegebben ajánlhatom. Annak alkalmazása oly egyszerű, gyors és törvényes, nem jár oly sok bajjal, kellemetlenséggel és munkával. Nem mondom én azt a világért sem, hogy ajánlatomhoz pro és contra szó nem férhet, annál jobb nem létezik, de mindaddig, mig meg nem győznek — meggyőzhetetlen nem vagyok. — hogy annál jobb eljárás is van, álláspontomat fentartom és azt megvédem. Ezt a jövő megmutatja. Az, hogy e kérdésben a járásbíróságok most még egyöntetű eljárást nem követnek, nem tesz semmit. Ennek oka, hogy nem volt még elegendő idő, hogy ez kiforrjon. A bíróság maga produkál e tekintetben döntvényt, a mi aztán lassankint szokássá lesz és egységes eljárásra fog vezetni. Elmebaj mint házasságbontó ok. Irta : HORVÁTH^JENŐ Szegzárdon. A «J o g» 40-ik számában Tóth Gáspár budapesti ügyvéd ur, ismert házasságjogi irónk bírálja a Curiának egy ítéletét, melyben a Curia élet elleni törés (H. t. 78. §.) okából bontotta föl a házasságot, jólehet az élet ellen törő házastárs elmebajos állapotban követte el cselekményét. Az ügyvéd ur bírálatának tárgyává tévén a Curiának ez esetből tett azon elvi kijelentését, mely szerint «az 1894. évi 31. t.-c. 78. §-a szerint az élet elleni törés a lelkiállapotra való tekintet nélkül önálló bontó okot képez», igen alapos megokolás után arra a következtetésre jut, hogy a fenforgó esetben nem volt helye a házasság felbontásának, mert a törvény a hivatkozott § ban megköveteli a szándékosságot, a mi elmebajos állapotban implicite ki van zárva; de meg általában, házasságjogunk a bontó okok megállapításánál kizárólag a házasfelek vétkességét vette döntő figyelembe, a miről elmebajos állapotban szintén nem lehet szó, mert a hol a szándékosság hiányzik, ott — a gondatlanságtól eltekintve — a vétkesség is ki van zárva. Ezen fölfogással szemben G öld ner Károly tvszékibiró ura «Jog» 44. számában olvasható bírálatában arra a következtetésre jut, hogy a kérdéses esetben igenis helye van a házasság felbontásának, mert az élet elleni törésnek mint bontó oknak jogalapja nem a merénylő cselekményének egyéni beszámithatóságában, hanem abban van, hogy a vétlen házastárs az életveszélyes merénylet elleni jogi oltalomban részesüljön. Ezen felfogás helyességét magából a törvényből ipaikodik bizonyítani, reámutatván a 78. §-ra, mely a szándékosságot szerinte csak a súlyos bántalmazásnak teszi alkatelemévé, ellenben az élet elleni törésnek nem. Mint az itt elmondottakból látható, a kérdés két egymással merőben ellenkező irányban van eldöntve s tekintve, hogy olyan esetek, milyenre a Curiának szóban forgó elvi kijelentése vonatkozik, az életben igen gyakran fölmerülhetnek, erre és az egységes joggyakorlatra való tekintettel kisértsük meg, nem lehetne-e e két ellentétes felfogás között a középutat megtalálni s ezáltal ugy a törvény, mint a gyakorlati élet követelményeit összeegyeztetni. Az kétségtelen, hogy a házasságjogról szóló törvényünk a házasságbontó okokat a vétkességre alapította, ezen alapelv szerint tehát kizártnak kellene tartani minden oly okból a házasság felbontásának érvényesitését, mely nem a vétkességen alapul. Éppen ezért maga a törvény nem is nyújt támpontot arra nézve, hogy éppen az elmebajos állapotban elkövetett élet elleni törésnél akart volna kivételt statuálni. Hiszen éppen, mert a vétkességre alapította a törvény a bontó okokat, zárja ki az elmebetegséget magát is a bontó okok közül, Ha már most az elvet következetesen akarjuk keresztül vinni, akkor az sem engedhető meg, hogy önálló bontó oknak minősítessék valamely lelkiállapotban elkövetett cselekmény mint okozat, ha maga az ok. t. i. a lelkiállapot, mely ezen okozatot előidézte, nem tekintetik bontó oknak. A Curia szóban forgó ítéletében kimondott elv tehát semmi egyéb, mint megkerülése a törvénynek, vagy mondjuk, egy engedmény a törvény határozott intenciójával szemben, mely engedményt olyan mereven a törvény nem akarta megadni. Mert hisz ez alapon nemcsak az élet elleni törés, hanem más bontó okoknál iscélszerünek mutatkozhatnék ezen engedményt megadni s igy egészen illusoriussá volna téve a törvény azon intézkedése, mely az elmebajt, minthogy semmiféle vonatkozásban sem sorolja föl a bontó okok