A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 47. szám - Bűnös vagy vétkes?

334 A JOG a gyakorlati kérdést vetjük fel, hogy miként döntendő el a felek közti peres vita akkor, midőn a végrendelet alakilag teljesen szabályszerű ugyan, azonban a kedvezményezett, vagy kedvezményezettek egyike oly személy, ki a 9. és 10. §§-ban fel lévén sorolva, a neki szánt előnyben csak akkor részesülhet, ha a végrendeleti általános alakszerűségei mellett még a megkövetelt speciális alakszerűségek is betartattak. Könnyebb áttekintés végett illustráljuk gyakorlati esetünket a következő ábrával. IV N. örökhagyónak lemenői: C. és D. N. irni és olvasni nem tudván, végrendelete megfelel az 1876. XVI. t.-c. 1—4., 6. és 7. §§-ban előirt követelményeknek ; az alkalmazott négy tanú között azonban mint egyik tanú (avagy a végrendelet írójaként) szerepel A. is, ki B.-nek testvére és C-nek, vagyis B. férjének sógora. Az 187(i. XVI. t.-c. 9. és 10. §§. értelmében A., a tanú vagy a végrendelet írója, továbbá ugyanannak testvére (B.) és testvérének házastársa (C), a végrendelet által neki szánt előnyben csak ugy részesülhet, ha a kérdéses tanút (A.) nem számítva, a végrendelkezés a szükséges számú tanuk előtt történt ; és illetve a végrendelkező a végrendelet illető részét speciális módon külön is megerősítette, a mi nem történt meg. N. örökhagyónak egy fia (C.) és egy leánya (D.) lévén, a hazánkban még most is általánosan dívó szokás szerint, a fiúnak (C.) testálta vagyonának tetemesen nagyobb részét, mig leányának (D.) vagyonának többi csekélyebb részét hagyta. A hagyatéki eljárás során egyezség létre nem jővén, a leány (D.) megtámadja apjának (N.) végrendeletét, és a hivatkozott 9. illetve 10. §. alapján, azt külkellékek hiánya miatt érvénytelennek kimondani és a törvényes örökösödés rendé szerint az egyenlő osztályt megállapítani kéri. A kérdés az, hogy miként döntendő el a C. és D. közti örökösödési per; nevezetesen: kimondható-e, avagy kimondandó N. végrendelete érvénytelennek, vagy nem? Hazai joggyakorlatunkban az ily esetek nagyon ritkák, s igy az esetek nagyobb számát felölelő, állandó joggyakoratra hivatkoznunk alig lehet. Kutatásaim folytán tudomásomra jutott néhány esetből azon meggyőződést merítettem, hogy a felvetett jogesetben nincs meg az egyöntetűség ; nincs állandó joggyakorlatunk ; nevezetesen három felfogással találkoztam : Az egyik felfogás N. végrendeletét érvénytelennek mondja ki azért, mert C. annak alapján, a 9. és 10. §§. világos rendelkezése szerint, nem örökösödhetvén, ő (C.) csak törvényes örökrészhez tarthat igényt; ez által pedig eo ipso előáll a törvényes öröklés rendé; C. és D. tehát egyenlően osztozik a hagyaték ugy cselekvő, mint szenvedő állagán. Egy másik jogi nézet szerint N. végrendelete nem egészben, hanem csak C-re nézve érvénytelen azért, mert C-t illetőleg a végrendelet nem bír az előirt alakszerűségekkel; nevezetesen : A. mint C. feleségének testvére és C-nek sógora, a 9. §. szerint nem lévén végrendeleti számottevő tanú, nincs meg a végrendeleti megkövetelt négy tanú ; illetve a 10. §. esetében A.-nak, mint a végrendelet írójának, sógora: C. nem örökösödhetik a végrendelet alapján, mert a végrendelet illető része nincs külön is megerősítve; ellenben D.-re nézve a végrendelet érvényes, mert e tekintetben a megkívánt szükséges alakszerűségek meg vannak. Ezen jogi felfogás szerint D. örökli első sorban a neki testalt hagyatéki vagyont és ennek betudása mellett C-vel egyenlően örökösödik a hagyatékban. Végül a harmadik jogi vélemény azon alapelvből indul ki. hogy a végrendelet csak a törvény rendelkezései be nem tartása esetében mondható ki érvénytelennek; ugy de a felvetett esetben a végrendelet érvényességéhez megkövetelt összes alakszerűségek meg vannak, következőleg a végrendelet nem mondható ki érvénytelennek. A törvény által az 1—8. §§-ban előirt általános alakiságokon felül a 9. és 10. §§-ban megkövetelt különleges alakszerűség nem érintheti a végrendelet, mint halál esetére szóló okirati intézkedés érvényességét, hanem csak azon különleges további kérdést, hogy a tanú, illetve a végrendelet irója (A.) és ennek taxatíve felsorolt rokonai (a jelen esetben C.) mily feltételek mellett örökösödhetnek azon végrendelet alapján, a melynél a kedvezményezett vagy rokona egyúttal tanuként, illetve a végrendelet írójaként szerepelt. Az alapul vett elvnek megfelelőleg ezen jogi vélemény N. örökhagyó végrendeletét nem mondja ki érvénytelennek, hanem azt az örökségi osztály megállapítása kérdésénél egyszerűen mellőzi és félre teszi, mintha nem is léteznék; ellenben minden egyéb tekintetben, p. o. a hagyományok, köteles rész stb. ugyanazon végrendeletet mint érvényest fogadja el és applicalja. Ismerve a felsorolt három véleményt, felmerül most már a kérdés, hogy miként egyeztethetők azok össze bizonyítási rendszerünkkel és illetve, hogy azok közül melyik felel meg bizonyítási rendszerünk elveinek ? (Befej, köv.) \ Bűnös vagy vétkes? Irta: K. NAGY SÁNDOR pestvidéki kir. tszéki biró. Gyakran előfordul a büntető gyakorlatban, hogy a bűnös és vétkes kifejezés egymással felcseréltetik; bűnösnek mondják a vétkest és vétkesnek a bűnöst. Pedig még az erkölcsi életben is van különbség a kettő között. Szokásossá vállt a mellüket verő bűnbánók mondásában «én bűnöm, én vétkem!» a rossz cselekedet kisebb, vagy nagyobb fokát különböztetni meg. Sokan a bűnt és vétket ezzel a szóval kívánják kifejezni : «bűncselekmény.)) De ez is csak megközelíti, azonban nem fejezi ki azt a fogalmat, a mit akar, mert a büntettek ugyan mind bűncselekmények, de a vétségek már nem mind cselekmények, hanem vannak olyanok is, a melyek mulasztásból erednek. Aztán a bűntetteken és vétségeken kivül vannak még olyan bűnesetek, melyek büntetést vonnak maguk után: ezek a kihágások. A kihágások is részben acsel ekmények, részben a mulasztások közé tartoznak. Talán a törvényszegések fejeznék ki leginkább az összes bűneseteket és vétkeket. A büntettek és vétségek közötti különbség mindenki előtt nyilván való : előbbi alatt a nagyobb, utóbbi alatt a kisebb törvényszegést érti. A törvénytudók azonban nem elégedhetnek meg az ilyen meghatározással, mert a Bünt. törv. könyv 13. §-a irányadóul kimondja, hogy «büntettet, vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít.» A törvénymagyarázók nagyobb része szerint a törvényhozás szándékosan mellőzte e szakasz megalkotásánál a mulasztás kifejezést s a bűncselekmény fogalma alatt ez is értendő. Hogy a cselekmény alatt miként érthető annak épen ellenkezője, t. i. a mulasztás? annak magyarázgatása i em egészen világos és könnyen felfogható. A fentebbi cim keretén azonban épen kivül esvén, azt ez alkalommal mellőzzük. A büntető törvénykönyv az egyes törvényszakaszoknál külön-külön határozza meg a bűntett, vagy vétség fogalmát; általánosságban a bűntett és vétség csak a Btkv. 20. §-ából s itt is csak a büntetés alkalmazásából tűnik ki, ahol ki van mondva, hogy a halálbüntetés, fegyház és börtön csak bűntettekre, — fogház és pénzbüntetés csak vétségekre mondható ki, — mig az államfogházzal büntetendő cselekmények közül csak azok nevezhetők bűntetteknek, melyeknek büntetése 5 évi vagy azon fölüli államfogházban álllapittatik meg, — mig az öt évnél rövidebb államfogházzal büntetendők csak vétséget képeznek. Még a Btkv. 75. §-a tesz megkülönböztetést átalánosságban bűntett és vétség között, kimondván, hogy : «bűntetteket csak szándékosan elkövetett cselekmények képeznek. Ugyanez áll a vétségekre is, kivévén, ha a gondatlanságból elkövetett cselekmény a törvény különös részében vétségnek nyilvánittatik.» Minthogy tehát a büntettek és vétségek ily módon meg vannak különböztetve egymástól, némelyek a bűntettben bűnösnek és minden vétségben vétkesne k mondják ki a tettest. No hát ebben van a tévedés. Bűntettben mindenki csak bűnös lehet, de vétségben már lehet b u n ö s is, vétkes is.