A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 43. szám - Észrevételek az 1894: XXXI. t.-cikk 77. szakaszához

A JOG 303 sak hűsége, egész életükre kiterjedő s gyermekek nemzésére célzó egyesületi). (Zlinszky: Magánjog. 515.). Az 1894. XXXI. t.-c. nem határozza meg a házasság fogalmát, hanem 39. §-ában csak létrejövetelének módját mondja ki ekként: «A házasság akként köttetik meg. hogy a tisztében eljáró polgári tisztviselő előtt együttesen jelen levő házasulok mindegyike két tanú jelenlétében személyesen kijelenti, hogy egymással házasságot kötnek. A polgári tisztviselő a kijelentés megtörténte után a házasulókat a törvény értelmében házastársaknak nyilványitja». Vájjon nem ugyanezt teszik-e az élei közösségre lépők, nem ugyanezt mondják-e? Csakhogy «a polgári tisztviselő)) mellőzésével. És igy nem nevezhető-e ez is házasságnak s mert a polgári tisztviselő a törvény erejével nem erősiti meg. tehát törvényes erővel nem bitó házasságnak ? Hiszen az 1894 : XXXI. t.-c. szerint is van olyan házasság, melyet ugy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna. (67. §.) Vannak semmis házasságok. (41, 45. Hát ezekre aztán nem illik reá a házasság elnevezés ? Vagy milyen viszonyban áll az 1894: XXXI. t.-c. 94. §-a szerint férjétől elválasztott olyan nő, a kinek megengedte a törvény, hogy férje nevét a házasság felbontása után is megtarthatja?)) . . . A vallás- és közoktatási miniszter több rendeletében házasságnak nevezte az életközösségben állók viszonyátl így a nazarénusokra 1868. aug. 13-án 12,548. sz. a kiadott rendeletében ez áll: «Nehezebb kérdés lesz a Krisztus követők, már mint ilyenek közt, az ő módjuk szerint kötendő házassági esetek kérdése. Az ilyen házasságból születendő gyermekeket, mint nem törvényeseket kénytelen a kormány tekinteni*). Az 1875. évi június 13-án 563. sz. a. kiadott rendelete szerint: «a felekezeten kivül kötött házasságok törvényeseknek nem tekintetnek)). Az 1881. évi június 24-én 15.226. sz. a. rendeletében ez áll: «A nazarénusuk felekezeten kivül kötött házasságaik törvénytelenek)) . . . Az 1877. XX. t.-c. 11 és 39. §-a, az 1894 : XXXII. t.-c. 5. §-a az 1894. XXXIII. t.-c 38. és 41. §-a törvénytelen gyermekekről, az 1877. XX. t.-c. 15. §-a törvényes és törvényesített gyermekekről beszél. Az 1894. XXXI. t.-c. 11. §-a szerint «Nem köthetnek egymással házasságot a testvérek. Nem tesz különbséget sem a származás t ö r v é n y e s, vagy törvénytelen volta, sem az, hogy a testvéreknek mindkét szülője vagy csak az egyik közös)). Ezek a felhozott példák azt mutatják, hogy a törvény szembeállítja egymással a törvényes és törvénytelen gyermekeket s t ö r v é n y e s e k alatt a törvényes házasságból származottakat érti, — törvénytelenek alatt pedig mindazokat, akik nem törvényes házasságból származtak, tehát azokat is, a kiknek szülői együtt élnek, mint férj és feleség, de viszonyuk nincs törvény által szentesítve. Természetes tehát, hogy ha a törvényes gyermek együtt lakó szüleit törvényes házasságban élőknek mondjuk, akkor a törvénytelen gyermek együtt lakó. de törvény által össze nem kötött szülőit törvénytelen házasságban élőknek s viszonyukat törvénytelen házasságnak nevezzük. A némely hitfelekezetnél hivatalosan is használt «vad házassága kifejezés nem fogadható el, mert akkor a logika szerint az ilyen viszonyból származó gyermekeket is v a d gyermekeknek kellene elnevezni . .. Ha addig is, mig a törvényhozás intézkedik, a törvényes házasság ellentétéül , törvénytelen házasság elnevezést fogadjuk el a törvény által nem szentesitett viszony megjelölésére : azt mindenki megérti. Használjuk azért ezt a kifejezést! Észrevételek az 1894: XXXI, t.-cikk 77. szakaszához. Irta: Dr. SCHICK FERENC SÁNDOR tszéki jegyző Veszprémben. Mindenki kénytelen elismerni, hogy az utolsó évtizedben napvilágot látott törvényeink között a legsikerültebb alkotás az uj házassági törvény. Ha van törvényünk, melyre ráillik az, hogy «rég érzett hiányt pótol*, akkor bizonyára az 1894. évi XXXI. törvénycikkre illik az reá. Megalkotta ezen törvény az eddig érvényben volt és kizárólag hitfeletkezeti jelleggel birt számos házassági jogokkal szemben az egységes nemzeti jogot. Ez már egymagában is nagy érdeme volna az uj házassági törvénynek. Nagyban emeli azonban ezen törvénynek becsét azon körülmény, hogy érvényre juttatta az államiság eszméjét egy intézmény tekintetében, mely az állam gyökerének, a családnak törvényes formáját képezi. Az államiság eszméje testet nyert az állami bíráskodásban egyrészt, másrészt pedig a házasság megkötésének kötelező polgári alakjában. Az imént felsorolt előnyök azonban, mint merőben igazságügypolilikai jellegűek, még nem merítik ki a törvénynek fényoldalait. Senkinek figyelmét nem kerülheti ki egyfelől a könnyű áttekinthetőséget és eligazodást előmozdító rendszere a törvénynek, másfelől pedig a világos, határozott és a laicus előtt is könnyen megérthető szövegezés. Ez utóbbi sajátság pedig egy nem eléggé megbecsülhető előnye a törvénynek. Mert ha egyáltalán kívánatos, hogy a törvény szövegezése világos, egyszerű és könnyen megérthető legyen, ugy áll ez különösen és főleg a házassági intézmény tekintetében, mert sok körülmény szól a mellett, hogy a jogkereső közönség nagy zömének közvetlenül legyen hozzáférhető a házassági törvény. Ha a most elmondottakat tényékként igazolnunk kellett is, még sem zárkózhatunk el annak constatálása alól, hogy a szóban levő törvény minden előnye mellett még sok kívánni valót hagy hátra, sőt hogy vannak némi intézkedései, melyek nem illenek keretébe. Ilyen, nézetünk szerint, kifogás alá eső intézkedése az 1894. évi XXXI. t.-cikknek, 77. szakasza; vagyis jobban mondva annak perenkivüli eljárásról rendelkező része. Ezen a tulajdonképeni bontópert megelőző eljárás, melynek célja a megbontott házassági életközösség helyreállítása, szerény felfogásunk szerint nagy sérelmet involvál a társadalomra nézve ethikai és az államra nézve politikai szempontból. Az 1894: XXXI. t.-c. 77. §-a ugyanis két eljárást szabályoz: egy perenkivülit, mely, mint már fentebb mondottuk, a megbontott házassági életközösségnek helyreállítását célozza, továbbá egy peres eljárást, melynek a házasság felbontása a tulajdonképeni célja. A szóban levő törvényszakasz egész szövegezése, különösen pedig a m. kir. Curiának interpretatiója szerint, elengedhetetlen feltétel, hogy a tulajdonképeni bontópert az imént jelzett perenkivüli eljárás előzze- meg; mert legfőbb bíróságunk értelmezéseként a tulajdonképeni bontó ok nem az elhagyás ténye, hanem ama vonakodása a távollevőnek, hogy nem akarja a megbontott házassági életközösséget visszaállítani. Kiindulva ezen felfogásból, mi sem természetesebb annál, hogy a távollevő hitvestársnak első sorban is alkalmat kell nyújtani a visszatérésre. Hiszen maga az elhagyás puszta ténye még nem bizonyítja az életközösség megbontására irányított szándékosságot, sem nem tárja ki annak a lehetőségét, hogy az jogos okból történt légyen, Már pedig a 77. §. világosan intézkedik, hogy «a házasság felbontását kérheti az a házasfél, kit házastársa szándékosan és jogos ok nékül elhagyott.* Mindennek csalhatatlan próbaköve a perenkivüli eljárás. Azon házastárs tehát, a ki a 77. §. alapján akarja a házasságot felbontani, köteles előzőleg az iránt folyamodni, hogy a biróság határozatílag kötelezze (77. §. a) pontja) és illetőleg hirdetményileg hivja fel (77. §. b) pontja) a távollevőt az életközösség visszaállítására. Megköveteli pedig a kir. Curia 2,545/1897. számú ítélete folyamodótól, hogy azt azzal a szándékkal és illetve annak a komoly akaratnak kifejezésével kérelmezze, hogy a házassági életközösséget megbontó házastárssal — ha az visszatér — hajlandó a házasságot folytatni. A házasság felbontását a házasfél azonban csak az esetre kérheti, ha a házassági életközösséget megbontó házasfél «e határozatnak* és illetőleg «e felhívásnak* -igazolatlanul eleget nem tesz». Madártávlatból nézve igen tetszetős ek mutatkozik ezen procedúra; nem egyéb békéltetésnél. Egy kis félreértés a házasfelek között, egy kis rágalom, egy jelentéktelen perpatvar: néha elégséges okok arra nézve, hogy a házastársak egymást elhagyják. -Ki kell őket békíteni! Alkalmat kell adni a távollevő félnek a visszatérésre; majd csak helyreáll ismét a szent béke, az édes harmónia a hitvestársak között. De távoltól sincsen indokolva, hogy egy csekélyke elhagyást mindjárt főbenjáró bűnténynek nyilvánítsuk és azért a házasságot felbontsuk! Vizsgáljuk ezen felfogásnak jogosultságát ! Kétséget sem szenvedhet, hogy a törvény idevágó rendelkezése értelmében az elhagyott házastárs, akarva nem akarva, kénytelen az elhagyót visszahívni, kijelentvén, hogy kész neki megbocsátani. így parancsolja ezt a törvény és igy értelmezi ezt a kir. Curia; mi mellett az elhagyottnak akarata és érzelmei teljesen alárendelt szerepet játszanak; mondjuk inkább hogy figyelembe sem jönnek. Az elhagyott a szó szoros értelmében erkölcsi kényszer alatt áll. Ha nem enged ama kényszernek, kiteszi magát azon veszélynek, hogy esetleg élte végéig kénytelen tűrni egy állapotot, melynél fogva házassági kötelékben áll, anélkül, hogy ezen köteléknek előnyeit élvezhetné; ha pedig enged a kényszernek, kiteszi megát egy, az előbbinél még nagyobb veszélynek, mely abból áll, hogy oly egyénnel kénytelen a házassági életközösséget folytatni, a ki iránt talán gyűlölettel és megvetéssel viseltetik. Ezen kényszerben látjuk a fentemiitett sérelmet, sőt veszélyt a társadalomra és az államra nézve egyaránt; pedig ezen kényszer ellenkezik a házasság ethikai jellegével és merő ellentétben áll a Salus reipublicae suprema lex esto elvével. Mert: valaminthogy elvitázhatatlan örök igazság, hogyazállamnakérdeke parancsolólag megköveteli mikép ama feltételek, melyek mellett házasságok egyáltalában megköthetők legyenek, lehe-