A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 43. szám - Indítvány a zugirászat megfékezésére

304 A JOG tőleg egyszerüsitesseneké s~m egkönnyittessenek; viszont pedig a házasságok könnyelmű felbonthat ásánakszigoruintézkedésekkel eleje vétessék: ugy másrészt tagadhatatlan tény, hogy az állam saj átjól felfogott érdeke ellen cselekszik, egyben pedig az egyéni szabadságot és társadalmi erkölcsöt súlyosan sérti, ha a tarthatatlanoknak bizonyult házassági viszonyokat mesterséges • módon fenn akarja tartani. Az uj házassági törvény az imént körvonalozott jogpolitikai elvet meglehetős szerencsével valósította meg, kivéve épen a neheztelt 77. szakaszt. Ama erkölcsi kényszer, melyet a terhelt paragraphus egészen indokolatlanul kifejt, végső elemzésében és utolsó következményeiben a célzottal homlokegyenest ellentétben álló hatást idéz elő, amennyiben — venia sit verbis — mesterséges módon erkölcstelen állapotokat terem. De logikailag véve sem illeszthető be a 77. §. az uj házassági törvény keretébe. A bontó okok között sorban az első a 76. §-ban foglalt házasságtörés. Maga a házasságtörés ténye feltétlenül elégséges ok a bontó per megindítására. De már a hűtlen elhagyás tényét egymagáben a törvény nem tartja elégséges oknak a házasság felbontására. Már pedig bizonyításra sem szorul, azon állítás, mikép a hűtlen elhagyás minden egyes esetben — bár nem mindig bebizonyithatólag — a házasságtörést consumálja. De tovább megyünk és azt állítjuk, hogy a desertio súlyosabb a házasságtörésnél; mert minden körülmények között magában foglalja «a házastársi kötelességeknek szándékos magaviselet által történő súlyos megsértését». (80. §. a. pontja.) Látjuk ezekből, hogy a 77. §. ugy aránylik a 76. és 80. §§-okhoz, mint a több a kevesebbhez. Ha pedig a 76. és 80. §§-okban foglalt okok feltétlenül érvényesíthetők, nem látjuk be azt, hogy miért kelljen a 77. §. esetében, mely ugy a 76., mint a 80. törvényszakaszban foglalt okokat involválja, a válni akaró házastársnak a fentemiitett feltételnek eleget tenni! Nem találunk elfogadható indokot arra nézve, hogy a házassági életközösséget megbontó házasfél elönyösebb helyzetbe jusson, mint az, aki a házastársi hűség ellen vét, vagy a ki a házastársi kötelességeket általában megsérti, vagy megszegi. A 76. 77. és 80. §§-okban foglalt ellentétes rendelkezések nélkülözik az igazságosságot, a méltányosságot és a logikai következetességet. Nem igazságos dolog, hogy az, ki nagyobbat vétkezik, enyhébb elbírálás alá essék, mint az, a kinek vétkessége kisebb fokú; nem méltányos dolog, hogy az, kinek sérelme súlyosabb természetű, kisebb elégtételt nyerjen, mint az, a kinek bántódása csekélyebb; végre nagy következetlenség rejlik abban, hogy egy és ugyanazon törvény a súlyosabb esethez sanctiót füz, mint a kisebb jelentőségű esethez. Eddigi elméleti fejtegetéseinket legyen szabad egy gyakorlati példával illusztrálni. Hisz a tapasztalat górcsöve többet ésjobban mutat, mint az elmélet szemüvege. Egyben meg kell jegyeznünk, hogy példánk nem származik a lehetőségek tárházából, hanem a valóságos életből van merítve. Szekeres Mihály 1889. évi augusztus 10-én örök hűséget esküdött Hajdú Julianna hajadonnak. Frigyük gyermekkel lett megáldva. A házasságból származik az 1890. év május 10-én született Mari nevű leánygyermek. Ugyanez évi július havában Szekeres Mihály, azt sem mondva szerető életpárjának, hogy befellegzett, hirtelen eltűnt és vele együtt Szabó Jánosné szül. Hajdú Teréz, Szekeres Mihályné édes testvére. Most, miután férje őt rútul elhagyta, tudta csak meg Szekeres Mihályné, hogy ura még legénykorában állott volt bizalmasabb viszonyban az akkor már férjezett Hajdú Teréziával. Hét év mult el, de Szekeres uram még életjelt sem adott magáról. Minden nyomozás és kutatás eredménytelen maradt. A szegény, hűtlenül elhagyott asszony küzdve a maga és gyermeke fentartásáért, éveken keresztül nem foglalkozott azon gondolattal, hogy neki nem kell ezen állapotot mindvégig tűrnie s hogy jó volna férjétől elválni. Azonban a tudatlan, egyszerű asszony csak türt és tűrt addig, míg . . . életbe lépett az 1894 évi XXXI. t.-cikk és vele annak 77. szakasza. És most kellett neki észre térnie! Nem hiszem, hogy akadna jóérzésű ember, a ki ezen szegény asszonynak azt imputálná, hogy férje iránt a legcsekélyebb vonzalommal is viseltetnék még; sőt az együttélés rövid tartama egyrészt, másrészt pedig a távollétnek időbeli s helybeli nagy méretei, főleg pedig az elhagyásnak sajátságos mellékkörülményei eléggé indokolják a feltevést, hogy ezen assszony férje iránt ez idő szerint gyűlöletnél, megvetésnél és undoknál egyebet nem érezhet. És mégis! Mit kiván tőle parancsolólag a törvény az esetre ha férjétől végképen akarna elválnir! Nem többet, de kevesebbet sem annál, hogy adjon neki alkalmat a visszatérésre, a házassági életközösség visszaállítására és jelentse ki határozottan és komolyan, hogy hajlandó vele tovább élni. A törvény tehát egyenesen kényszeríti ezen szerencsétlen teremtést, hogy jelentsen ki olyasmit, a mi nem felel meg igazi érzelmének és akaratának. Mert ha ezt nem teszi, elesik még annak a reményétől is, hogy férjetői valamikor végképen megszabadulhatna, hacsak a halál nem szabadítja meg tőle. Ha pedig eleget tesz a törvény parancsszavának, kiteszi magát azon ve- ' szélynek, hogy kénytelen a legelvetemültebb emberrel a házassági életközösséget folytatni. Azt hisszük, hogy ily házasságok sem ajó erkölcsökkel, sem pedig az államnak érdekeivel nem egyeznek meg. De azt az ellenvetést halljuk: «Az a házasfél,a ki nem akarja az elhagyó felet visszahívni, állapítsa keresetét a 80. §. aj pontjára». Igen ám! Csakhogy nem szabad megfeledkeznünk az elévülés intézményéről! Ott van a 83. §., mely a 80. §-nak eseteiben 6 havi elévülési időt állapit meg. Minek is a 77. §-nak visszahívási és megbocsátási intézménye! A megbocsátást ép oly kevéssé lehet és szabad törvényszakaszokkal szabályozni es az emberekre rákényszeríteni, mint a hitet, reményt és szerelmet. Ha törvénybe iktattuk a sajtó-, szólás- és vallásszabadságot és szabaddá tettük a gondolatot, a szót és a hitbeli meggyőződést; nem igazságos, nem méltányos, de nem is logikus, ha paragraphusokkal hatolunk be az érzelmek világába. Az ember benső világa oly noli me tangere, melyhez a törvényhozó sem nyúlhat bosszulatlanul. Bizzuk azért az egyesek tetszésére és szabad elhatározására, hogy igénybe akarják-e venni a 77. tj-nak perenkivüli eljárását, de ne kényszeritsük őket arra. ^(indítvány a zugirászat megfékezésére Irta: dr. SCHWARZ JÁNOS, ügyvéd Bakabányán. Egy nagyobb részletesebb értekezés megírására szántam el magamat a zugirászatról, de miután elmélyedvén az e téren tapasztaltak felett, azon eredményhez jutottam, hogy meddő illetve felesleges munkát végeznék: elálltam szándékomtól; hiszen a megirandókat tudja, látja s mindennap tapasztalja mindenki a kit az ügy csak egy kissé is érdekel, — csak orvosolni nem akarja vagy nem tudja. Egyes ügyvédek nem igen üldözik a zugirászatot, mert az ügyvéd náboboknak ez az ügy Hekuba, a közönséges fiskális pedig azért, mert a közönséges, szegény ember mai napság nem sokat nyom, a mellett pedig ódiumot zudit nyakára annyira, hogy még inkább rontja mint javítja a sorsát, mivel az eljárás költséges és fáradságos is stb. A bíróságokat szintén nem látjuk e téren serénykedni, sőt ítéleteik nem egyszer védik a zugirókat. Azzal nem menthetik magokat, hogy panasz nélkül nincs biró, mert ők ezt hivatalból kötelesek üldözni. Országgyűlésen ezen kérdést nem ismerik. Ministereknél ezen ügyet nebánts virágnak tartják a községi jegyzők javára. Legsajnosabb az, hogy az ügyvédi kamarák eljárása is nem egyértelmű e tekintetben, a minek okát abban látom, hogy manapság rendszerint az elöljárók javaslata szerint nyer minden elintézést, ez az elöljáróság (tisztviselők) s rendszerint gazdag ügyvédekből áll, a kikre nézve a kérdés mint mondám Hekuba, és szégyenlenék magukat ezen «kenyérkérdés» (igen is részben az is) tekintetében valamit tenni, de e mellett ők a közérdekből (!) nem hagynak fel az ügyvédi praxissal és nem is közönséges munkadíjért (ez nem volna méltó egy nábobhoz) mint közönséges, szegény fiskális, hanem szép honoráriumért (a mint legújabban hallottuk, 40,000 frtnyi honoráriumért is) mozdítják elő a közérdeket. Ez a külömbség a közönséges, szegény fiskális megállapított «kenyeres» munkadija és a nábob közérdeket előmozdító tevékenységeért járó honoráriuma között — beh furcsán fest. A konkurráló «kenyeres» szegény kollega megelégszik, ha a fél az 5—10 frtnyi előleget vissza nem követeli tőle, a közjóért működő szerény nábob (kinek talán derogál munkadijat elfogadni) százezer forintos tiszteletdijat köt ki magának — azután ingyen mozdítja elő a közérdeket, de talán megesik, hogy a megítélt perköltség és munkadijat is megveszi a marasztalt ellenfelen. Mit törődne az ilyen ur a zugirászattal: «Leben u. lében lassen!* elvét hangoztatja. No de talán elég, mert még zokon vehetnék soraimat a nábobok és lemondanának a honoráriumokról is, esetleg bezárnák irodájukat és a teret engednének a «kenyereseknek». A közigazgatás az ügyvéd és közjegyző ügykörébe tartozó ügyeket még szabályrendelettel is szabályozza, a melyeknek betartása a jó Istenre van bízva. Nagy nehezen sikerült valahogy a győri és szegedi orsz. ügyvédgyülésen e tekintetben elég kedvező határozatokat hozni, a melyek a képviselőháznak és igazságügyministernek memorandum alakjában benyújtandók lettek volna, valamint az ügyvédi kamaráknak is a mozgalomnak saját körükben való folytatása végett. Ez tört éjit 1892. év aug. 14-én, rövid idő múlva tehát o, szóval öt esztendeje lesz azóta, s mi történt e téren? Végrehajtották-e ezen határozatokat, azt nem tudom, csak azt érzem, hogy azóta ezen ügy még rosszabbul áll mint azelőtt. Röviden azt lehetne mondani, hogy a zugirászat neve alatt ismert ügyekről ugy szólván senki sem törődik vagy legalább nem olyanok, a kik azt keresztül is vihetnék — ezt következtetem az eddigi eredménytelenségekből. De ez a nem törődés, a mint mondám, ismert dolog és nem is ennek bizonyítása a célom ezen cikkel, hanem az, hogy ez ügyet erélyesebben kell mozgatni minden lehető törvényes uton és módon. A kérdést a következő oldalról felvetni bátorkodom: hogy tekintettel arra, hogy a telekkönyvi rendtartás nem törvény, hanem