A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 40. szám - Az örökösödési eljárás gyakorlati alkalmazása

282 A JOG nek, oly csekély értékű jogtárgyakra vonatkoznak, hogy az ügyvéd a meghatalmazás 50 krnyi bélyegköltségét kénytelen megtakarítani. Az olyan beadványokat aztán, a melyekhez meghatalmazást nem csatolnak, rendszerint nem is szokták az ügyvédek ellenjegyzésükkel ellátni, mert hisz az ügyvédi ellenjegyzésnek önmagában, írásbeli meghatalmazás csatolása nélkül jelentó'sége valójában nincsen. Tegyük fel tehát, hogy egy adott esetben az ügyvéd rendelkezik írásbeli meghatalmazással, azonban költségkímélésből, vagy más okból a beadványhoz nem csatolja, sem a beadványt ellenjegyzésével el nem látja. Már most a fél bemondása, vagy más adat alapján, a beadványnak élesebb hangja miatt felelősségre vont ügyvéd a meghatalmazás felmutatásával nyomban igazolja meghatalmazotti minőségét, kérdem: ennek dacára alkalmazásba vehető-e ellene a kbtk. 46. §-a? Szerény nézetem szerint nem; nem pedig azért, mert kimutatta meghatalmazotti minőségét, s mert ekként kétségtelenné vált az, hogy a beadványt meghatalmazotti minőségében szerkesztette és intézte a hatósághoz. Ebből következik, hogy ha az ügyvéd bárminő módon be tudja bizonyítani, hogy meghatalmazotti minőségben járt el, akkor a kbtkv. 46. §-a irányában nem alkalmazható. Mindezeknél fogva az én szerény nézetem az, hogy ügyvéd irányában a kbtk, 46. §-a csak két esetben alkalmazható; és pedig: ha a saját ügyében járt el, vagy ha másnak az ügyében, de meghatalmazotti minőségét elfogadhatóan kimutatni nem képes. És azt hiszem, hogy álláspontom a törvény intentiójának is inkább megfelel; mert a törvény megalkotására nyilván az a célzat vezetett, hogy az ügyvéd a hatósági közegek túlérzékenysége által minél kisebb mérvben legyen korlátozva az állásából folyó jogok és kötelességek gyakorlásában. Az örökösödési eljárás gyakorlati alkalmazása. Irta : BEKKER ISTVÁN, közjegyző Nagyvárad. Kézdivásárhelyi Fejér Vilmos ur ama kérdésére, hogy mily eljárás követendő akkor, ha az örökösök közül a kitűzött tárgyaláson senki sem jelenik meg, a következőkben bátorkodom válaszolni: Ha a szabályszerűen megidézett örökösök közül a tárgyaláson senki sem jelennék meg, a tárgyaló kir. közjegyző leghelyesebben akként jár el, hogy az örökösökkel szemben azon esetben, ha örökösödési jog és hányad nem vitás, az 1894. évi XVI. t.-c. 62. §-át alkalmazza, vagyis az örökösöket a hányad közlése mellett egy ujabb határidőre beidézi azzal, hogy ha személyesen, vagy meghatalmazottjaik által meg nem jelennének, a tárgyalás távollétükben is meg lesz tartva. Igaz, hogy a 62. §. csak «örökös -ről, nem pedig az • összes ö r ö k ö s»-ről beszél, de ez nem tesz semmit, segit a hiányon a törvény logikai magyarázata. Minek segélyével szerintem azoknak az aggálya is eloszlik, kik a betűkbe, a jelen esetben az^egyes és többes számba kötölőzködnek. Állításomat példával is megvilágítom. N. N. örökhagyónak van két fia: Péter és Pál. Péter az első alkalommal kitűzött tárgyaláson megjelenik, Pál nem. Péter nyilatkozik, követeli a hagyaték felét. A csábítás enyhébb beszámítás alá esett, s a hatóságok bölcsen arra törekedtek, hogy a csábító a leányt nőül vegye. A paráználkodó párok összeesketése rendszerint nyilvános megszégyenítéssel járt; a büntetés azonban a társadalmi állás és életkor szerint nem volt egyforma. A kiskorúakkal enyhébben bántak el; 1566-ban például Lőcsén, mikor egy fiatal leánytarra ítéltek, hogy fején szalmakoszoruval, dobszó mellett a városban körülvezettessék és nyilvánosan megvesszőztessék, miután a szintén fiatal aranyműves legény a leányt nőül vette, a büntetés elengedtetett. 1623-ban megint Lőcsén egy rézkovács legény mesterének leányát csábította el, a miért fiatal korára való tekintettel csupán egy napra zárták be a «Narren-KetterL-be s ezután becsületes hírének sérelme nélkül 3 évre kiutasították a városból. Elevenen megégetéssel büntették a vérfertőző paráználkodást. Lőcsén 1556-ban augusztus hó 11-én bizonyos Molitor (Mulner) Andrást máglyán égették meg, leányát pedig szüléséig bebörtönözték, azután pedig szintén máglyára vetették. Már a XVIÍ. században Lőcse hatósága két jobbágyot, kik második fokú rokonságuk dacára együtt éltek, nem sújtotta tüzhalállal (mit leybes und Lebensstraff) hanem csak örökös száműzéssel büntette. A házasságtörés a házas életben elkövetett bűnük legnagyobbjának tekintetett, ennél még súlyosabb volt azonban a nős férfinek férjes nővel elkövetett vétke, a kettős házasságtörés. Az ilyetén vétkezők egy sirba téve ugyanazon karóval — közéjük tövis rakatván — átszurassanak és elevenen temettessenek el. lOfner Stadtrecht.) Lőcsén 1554-ben egy nős polgár férjes szolgálójával viszonyt folytatott, amazt lefejezték, a nőt pedig vízbe fojtották. A szigorú büntetéstől való félelem és a törvénytelen születésűek nyomorult helyzete miatt a magzatelhajtás és gyermekülés bűntetteinek az esetei szaporodtak. A tárgyaló közjegyző ezután Pált a 62. § alapján újból megidézi és ekkor sem jelenik meg. Ezt a közjegyző jegyzőkönyvileg konstatálja s az iratokat a megbízó járásbírósághoz beterjeszti. A bíróság erre a hagyatékot egyenlő arányban Péternek és Pálnak átadja és a hagyatéki ügy befejeztetett. Ha tehát a közjegyző jogosított Pállal szemben a 62. §-t alkalmazni, Pál köteles a szakasznak vele szemben való alkalmazását tűrni és a járásbíróság köteles a hagyatékot átadni, miért ne lenne a közjegyző jogosított a 62. §-t az összes örökössel szemben alkalmazni, miért ne lenne köteles az összes örökös e szakasznak velük szemben való alkalmazását tűrni, miért ne lenne köteles a járásbíróság a hagyatékot ily esetben átadni. Ha a törvény erejénél fogva a 62. §. örökösre alkalmazható, abból következik, hogy az nemcsak egy, hanem több, sőt ha a szükség ugy kívánja, az összes örökösre alkalmazható. Ez volt különben a törvényhozó intentiója is. Ha nem ez lett volna, akkor ezen körülmény vagy a 62., vagy egy uj §-ban körvonaltatott volna. Ez nem történvén meg, nekünk a 62. §-t — szerintem nagyon is helyesen — kiterjesztőleg kell magyaráznunk, miből senkire joghátrány nem származik, s ha igen, annyi nem, mint származnék a hagyaték be nem tárgyalása esetén a tikvek rendetlenségével fogva. Ily esetben az egész eljárás igen egyszerű. A tárgyaló kir. közjegyző az első izben kitűzött tárgyalás napján jegyzőkönyvet vesz fel, abban konstatálja, hogy a csatolt vevények szerint szabályszerűen megidézett örökösök nem jelentek meg. Ezután ugyanazon jegyzőkönyvben megállapítja a hagyaték állagát, a halálesetből az örökösöket, azoknak mily alapon való örökösödési jogukat és végül, hogy a hagyatékból egy-egy örököst mily hányad illeti meg. Ezután a közjegyző az örökösöket a 62. §. alapján újból megidézi. Ha az örökösök ekkor sem jelennek meg, ezt a fenti jegyzőkönyvben megállapítja és az összes hagyatéki iratot a megbízó járásbírósághoz beterjeszti. A járásbíróság pedig a hagyatékot, a mennyiben az örökösödési jog és hányad az 1894. évi XVI. t.-c. 62. §-ának alkalmazásával eszközölt idézés folytán az összes örökös tudomására jutott, s azok azon konstatált tény által, hogy az ujabbi tárgyalásra sem jelentek meg, a velük közlött örökösödési jogosultság és hányadban megnyugodtaknak tekintendők, az örökösöknek átadja. A jegyzőkönyv pedig a következőleg veendő fel: 70/897 hagyatéki szám. Jegyzőkönyv. Felvétetett M i s k o 1 c zy Barnabás nagyváradi kir. közjegyző által Nagyváradon 1897. évi augusztus hó 31-dikén végrendelet hátrahagyása nélkül 1897. évi július hó 15-ik napján Nagyváradon elhalt C s e n g e ry Andor nagyváradi volt lakos hagyatéka tárgyában, a nagyvárad-városi kir. járásbíróság 10,000/897. P. számú végzése folytán. Jelen voltak: Bíróság részéről: M i s k o 1 c z y Barnabás Felek részéről: kir. közjegyző. senki. Örökösök a •/• alatt csatolt kézbesítési vevények szerint a fenti hagyatéki ügy betárgyalása végett a mai napnak délelőtti 9 órájára hivatalos helyiségembe beidéztettek, de nem jelentek meg. A hagyatéki iratok szerint A magzatelhajtást enyhébben büntették, ugy azonban, hogy a fogantatás utáni 40-ik napon elhajtott magzat elhajtása már gyermekgyilkosságnak minősíttetett s ennek rendes büntetései : vizbefojtás, tűzhalál s az elevenen eltemetés. Jellemzi az akkori erkölcsi gondolkozásmódot a Lőcsén 1655-ben történt azon eset, hogy egy gyermekgyilkosság miatt elevenen eltemetésre itélt szolgáló félelmében a római katholikus vallásról a protestáns hitre tért át s ezért kegyelemkép a hóhér előbb tüzes fogóval csípett egyet mellén, azután pedig lefejezte. A középkor legsötétebb időszakainak e crudelis maradványait helyeselni vagy igazolni nem lehet, de nem hagyhatják figyelmen kívül a középkor törvényeinek bibliai alapját s a XV—XVII. század vallásos érzületét. Az akkori kor fölfogása szerint a bíró, a ki a bűnöst kivégeztette, isteni könyörületességet gyakorolt, mert rövid ideig tartó szenvedést mért rá s ezzel megmentette az örökké valótól; szerintük megöli a testet, hogy a lélek örökké éljen, mert ha a világi hatóság megbüntet valakit vétkeiért, azért Isten már nem bünteti. Ekként magyarázza a Sachsenspiegel XVI-ik századbeli glossatora a szentírásnak a könyörületességre vonatkozó szavait, állítván: ha a gonosztevőt életben hagyják, még gonoszabbá lesz, látva, hogy büntetlenül marad, holott ha igazságos Ítélet alapján megölünk egy rosz embert, benne számos rosszat büntetünk és megörvendeztetjük az igazakat, kik aztán annál biztosabban és vidámabban szolgálhatnak Istennek. így volt ez 350 és egynéhány év előtt; most a humanismus korszakát éljük s a bűnös megmentésén s javításán iparkodva a megváltás magasztos munkáját teljesítjük s ki tudja, vájjon 350 év múlva mit szólnak hozzá azok, kik majd akkor korunk felfogását kritizálni fogják?! —No ezen kár lesz most töprenkednünk.