A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 40. szám - A KBTK. 46. §-a mely esetekben alkalmazható ügyvéd irányában?

A. JO«J 281 Egyébként a patronatus nem ad a fővárosnak semmi jogot arra, hogy a kegyurasága alatt álló egyházak beikor mányzatára bármi befolyást is gyakorolhasson. A fentirt jogokkal a kegyúri jogból kifolyólag együtt jár az a teher, hogy a főváros mint patrónus a kegyurasága alatt álló egyházak anyagi ellátásáról illetve a plébánosok s kántorok bizonyos évi javadalommal való dotatiojáról a szükséghez képest gondoskodik, továbbá az egyházi épületek fentartásával járó költségeket viseli. A mi specialiter a fővárosban alakulófélben levő görög szertartású kath. egyház érdekében beadott folyamodvány jogi állláspoiUját illeti, — erre nézve véleményem a következő: Kétségtelen és köztudomású tény, hogy a görög szertartású és a róm. katholikus egyházak közt dogmatikailag teljes unió jött létre. Egyházkormányzati szempontból pedig a görög szertartású katholikusok a római pápa legtöbb egyházi fennhatóságát elismerték s magukat annak alávetették. A patronatusi jogra vonatkozó régi kir. kiváltságlevelek és országos törvények sehol sem korlátozzák a kegyúri jogot kizárólag a róm. katholikusokra, hanem általán véve csak katholikus egyházakról tesznek említést, nemcsak a fent emiitett unió létrejötte előtt, hanem a későbbi időben is Az is kétségtelen, hogy a patronatusi intézmény célja nem a latin szertartásos nyelv, hanem csakis a kath. dogmák és vallás-erkölcsi elvek, szóval a kath. hitélet terjesztése és gyámolitása lehet. Véleményem szerint mindezekből okszerűen az következik, hogy a római és görög szertartású katholikus egyházak a városi patronatusi jog gyakorlása tekintetéből ugyanazon jogi szempont alá esnek. A folyamodó egyházközségeknek a fővárosi törvényhatósághoz intézett kérvénye az ahhoz csatolt s az alakuló 'közgyűlésről felvett jegyzőkönyv a legmelegebb hazafias érzületről tesznek tanúbizonyságot. Az átirat, melylyel a bibornok hercegprímás ő Eminentiája az egyházközség kérvényét kedvező elintézés végett pártolólag bemutatja, a pártfogásába vett ügyet egyházi és hazafias szempontból egyaránt szent és üdvösnek nyilvánítja s nincs okunk kételkedni, hogy ugyanaz a szent hazafias irány fogja az egyházközséget a jövőben is minden intézkedéseiben vezérelni. A mennyiben azonban az egyházjog a kegyúr részére a kegyurasága alá tartozó egyház irányában bizonyos gyámi jogokat állapit meg, ezen alapuló jognál fogva nem fog az egyház-község belügyeibe való illetéktelen beavatkozásnak tekintetni az, ha a székes fővárosi törvényhatóság a kérelemnek helyt adva, azon reményének és várakozásának ad kifejezést, hogy a kegyurasága alá fogadott budapesti görög szertartású katkolikus egyházközség minden tőle kitelhető módon arra fog törekedni, hogy azon haza nyelve, a mely őt szivébe fogadta, templomában, szertartásaiban is egészen otthonát találja. III. A patronatus jogi következményeire vonatkozólag véleményem az, hogy miután a szab. királyi városok a kegyuraságot közjogi kiváltságaik összeségének integráns része gyanánt királyi adománykép nyerték, s igy az a szab. kir. városokat közjogi alapon illeti meg, a patronatussal járó jogok gyakorlásáról a szab. kir. \áros le nem mondhat s az azzal egybekötött terhek viselése alól magát ki nem vonhatja. IV. A mi végre a patronatusi jog korlátozását illeti, erre nézve megjegyzem, hogy a főváros kegyurasága csakis a területén levő kath. egyházakra terjed. Ebből folyólag a többi hitfelekezetek egyhazaival^ szemben a patronatusi jog alapján sem kegyúri jogokat nem érvényesíthet, sem pedig az azzal járó terhek viselésére nem kötelezhető. A fent kifejtettek folyományakép a következő jogi conclusiok állapithatók meg: 1. A magyar királyok általános legfőbb kegyúri jogukat országszerte történt tömeges egyház-alapitásaik által szerezték meg, s azt legfőbb földesúri joguknál fogva, mint real-jogot gyakorolják. 2. A szab. kir. városok a patronatust a királytól, mint legfőbb kegyúrtól, valamennyi többi kiváltságaik összeségének integráns részéül a szabad földtulajdonnal, vagyis a földesúri joggal i együtt, illetve ennek folyományakép adományul nyerték, tehát J a városi patronatusi jog közjogi eredetű és real jog. 3. A patronatus a szab. királyi város területén levő összes kath. egyházakra kiterjed, de csak ezekre van korlátozva, s más felekezetek irányában ezen az alapon a várost sem jogok nem illetik, sem kötelezettségek nem terhelik. A KBTK. 46. §-a mely esetekben alkalmazható ügyvéd irányában? Irta: LEHÓCZKY SÁNDOR eperjesi kir. tszéki biró. Az x. kir. ítélőtábla, mint harmadfokú biróság egy concrét esetben kimondta, hogy az az ügyvéd, a ki a beadványt sem ellen nem jegyezte, sem ahhoz ügyvédi meghatalmazást nem csatolt, a beadványban foglalt sértő kifejezésekért a KBTK. 46. §-a alapján felelős, a minek folytán a KBTK. -46. §-ában meghatározott kihágásban bűnösnek mondta is ki az ügyvédet, a ki Írásbeli meghatalmazást nem tudott ugyan felmutatni, de a fennforgó j körülményekből megállapítható volt, hogy a fél megbízásából szerI késztette a sértő kifejezéseket tartalmazó kérvényt. Kérdés: helyes-e az az álláspont, a melyet az illető kir. ítélőtábla a kbtkv. 46. §-ának az ügyvédekre való alkalmazása tekintetében elfoglalt? Szerény nézetem szerint ehhez szó fér. Az 1897. évi 28. t.-c. 3. §-a szerint ugyanis azon ügyvéd, a ki meghatalmazotti minőségében a bírósághoz vagy a közigazgatási hatósághoz intézett beadványában sértő kifejezéseket használ, vagy abban a bírói és közigazgatási hatóságok közegeit sértő kifejezésekkel illeti, a mennyiben a sértés súlyosabb beszámítás alá nem esik, az 1879. évi 40. t.-c. 46. §-a alkalmazásának kizárásával, fegyelmi vétség miatt illetékes fegyelmi bírósága által fenyítendő. A meghatalmazotti minőség pedig fenforog mindig, vala" hányszor az ügyvéd valakinek akár szóbeli, akár Írásbeli megbízása folytán ügyvédi ügyködése körébe tartozó teendőket teljesiti; pl. valamely hatóságnak szóló kérvényt szerkeszt. Azt nem kívánja a törvény, hogy meghatalmazotti minőségét az ügyvéd már eleve is igazolni, vagy ellenjegyzéssel kitün| tetni tartozik, mert ha ezt kívánná, ugy annak az 1874. évi 34. t.-c. I 61. §-ára utalással vagy más módon kifejezést is adott volna. Az 1887. évi 28. t.-c. 3. §-ának megalkotásánál kétségtelenül I figyelembe vétetett az élet ama mindennapi tapasztalata, hogy az • ügyvéd, ha vesz is a féltől meghatalmazást, azt sok esetben nem í csatolhatja a beadványhoz. Vegyük csak a telekkönyi beadványokat, a melyek gyakorta, különösen egyes szegényebb vidéki helyeabbla\ven>. Ha 3 schilling értékűt lopott, egy füle vágassék le és szegeztessék a bitóra; ha füle már nincsen, arcára bélyeget kell sütni és «man schlecht ihn zu der Staupen.» A <Staupa - vagy <zu haut und har> büntetés alatt a bitófa alatt végrehajtott nyilvános megvesszőzést kell érteni, végrehajtásának egy módját Lőcse városa tanácsának egy 1614-ik évében hozott Ítéletéből megérthetni, mely szerint egy lopáson ért krompachi legény ist durch gerichtlich ergangenen Sentenz zur staupen erkannt, wie dann hiera f die execution erfolgt und er ara Pranger mit drei Kunten gestrichen>. Ezen szigorú büntetéseket még a XVII-ik században is teljes mértékben alkalmazták a vásári tolvajokra. Lőcsén 1573-ban elcsíptek egy tolvajt, ki egy pár kést, egy női inget és egy kevés sáfrányt lopott s minthogy tettét becsületes emberek tanúskodásával szemben is tagadta «zur schlechten Staup» és füleinek levágására Ítélték. Ha olykor enyhítették is a törvény szigorát, a megtorlás még mindig drákói volt. 1558-ban egy szolgálót például, ki a vásáron egy ezüst övet, egy köpenyt lopott, a bitófánál megveszszőzésre és a városból kiűzésre ítéltek. A vesszó'zést elengedte ugyan a tanács, de a hóhér nem jól értvén a parancsot, azt is végrehajtotta. «Doch ist ihr nichts unbilliches geschehen, wie ihr that erwiesen — jegyzi meg a «Malefitz-Buch protocollum»-ban a kedélyes városi jegyző. 1615-ben egy férfi nejével nagyobb mennyiségű árut lopott egy boltból; a szökésben menedéket kereső férfi kézrekerittetvén lefejeztetett, a nő pedig, ki előbb fél órán át a pellengéren a hóhér mellett állott, gyermekére való figyelemmel kegyelemből örökre száműzetett. A középkor végeztével az újkor első századainak kiválóan vallásos jellege bélyegét a világi törvénykönyvekre is rányomta. A házas férfi és hajadon nőtől született gyermek még akkor sem vált törvényessé, ha a férfi első nejének halála után a leányt nőül vette, mert a szüziességen ejtett sértést jóvá tenni nem lehet. E fölfogást a piemonti főtörvényszék, Sicilia jogkönyvei és Litvánia bírósága is osztották. A törvénytelen születésű szerencsétlenek és még utódaik is önvétkök nélkül taszíttattak ki az emberi társadalom és az emberi jogok köréből; ők csak az ember árnyékának tekintettek s mindenki büntetlenül bántalmazhatta. A sváb törvények szerint, ha egy törvénytelen születésű bántalmazlatása miatt panaszt emelt, elégtételül megengedték neki, hogy sértőjének árnyékát megüthesse. A mult századoknak kétségkívül tulszigoru, sokszor barbár jellegű büntetései a kor társadalmi fölfogásának természetes következménye. A városok mindent elkövettek, hogy például a paráználkodást korlátozzák s ezzel kevesbítsék azok számát, a kiket az emberi társadalom köréből kitaszított s emberi jogaiktól megfosztott. Lőcsén 1635-ben egy fiatal pár a házasság megkötése előtt együtt élt, gyermekök korán született s ezért a házaspárt 2 évre száműzték a városból. A keritőket, úgyszintén azokat, a kik házukat azoknak céljaira átengedték, zsákba varrva vízbe folytották (Ofner Stadtrecht.) Az erőszakos nemi közösülést, mint erkölcsi gyilkosságot 1 gyilkossággal egyformán sújtották. A középkor összes törvénykönyvei megegyeznek abban, hogy a bűnösség megállapítására elegendő, ha a nő segélykiáltásait a szomszédok hallották ; tanuk hiányában azonban a tettesség akkor, ha a nő szétdúlt hajjal, , összetépett ruhával, sirva, kezeit tördelve nyomban panaszra ment. 1 Szüzeknél a véres öltöny szolgáltatott legfőbb bizonyítékot.