A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 30. szám - Büncselekmény és magánjogi igény [1. r.]

Tizenhatodik évfolyam. 80. szám. Budapest, 1897. július 25. Szerkesztőség: V., Rudolf-rakpart 3. sz. Kiadóhivatal: V'., Rudolf-rakpart 3. sz. Kéziratok vissza nem adatnak. Megrendelések, felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendők. A JOG (ezelőtt MAGYAR ÜGYVÉDI KÖZLÖNY) BFTILAP AZIGAZSiCfiGT ÍRDmiM tírTBn.JrfU A MAGTÁR flCTTÍDI, BÍRÓI, ÜGYÉSZI ÉS KÖZJEGYZŐI KAR ifcLÖRfl Számos kiváló szakférfiú közreműködése mellett szerkesztik és kiadják Dr. RÉVAI LAJOS - Dr. STILLER MOR üfyvédek. Felelős szerkesztő: Dr. STILLER MÓR. Előfizetési árak: Helyben, vagy vidékre bérmentve küldve: Negyed évre _ 1 frt 60 kr Fél « _ 8 « — « Egész • 6 « — « Megjelen minden vasárnap. Az előfizetési pénzek legcélszerűbben bérmentesen postantalványnyal küldendők. TARTALOM : Bűncselekmény és magánjogi igény. Irta : dr : Plopu Gy°rgy. gyulai kir. törvényszéki biró. — Az özvegyi jog az ág. hitv. Ev. egyház szempontjából. Irta: Traeger Zsigmond, kir. trvszki biró, Besztercebányán. — Még egyszer a lG-ik §-ról. Irta : dr. Ö d ö n f i Miksa, bpesti ügyvéd. — Nyilt kérdések és feleletek. (A magánjog köréből. (Kérdés) Irta: X. — Sérelem. (A perlaki járásbíróság.) — Vegyesek. — Curiai és táblai értesítések. — Hirdetések. MI'.l.LEKLET : Jogesetek tára. - Felsöbirósági határozatok és döntvények — Kivonat a «Budapesii Közlöny»-böl. (Csődök. - Pályázatok.) Bűncselekmény és magánjogi igény. Irta : Dr. PLOFU GYÖRGY, gyulai kir. törvényszéki biró. \ korszellem átalakulása és a jogélet fejlődése folytán több izben revidiálásra szorult és immár végnapjait élő 1868-iki törvénykezési rendtartásunk avultsága, hátrányai és hiányai az utóbbi években és főleg mióta uj sommás eljárásunk (1893: XVIII. t.-c.) a régi merevséggel nagy részb.n szakított, a régi kötelékeket feloldotta és a bírónak hatalmat adott arra, hogy az anyagi igazságot alaposan és nem a kötött formák feltétlen betartása mellett derítse ki, oly feltűnőkké lettek, hogy minden jogász örömmel fogja üdvözölni az 1893. évben napvilágot látott Plósz-féle perrendtartási törvényjavaslatnak törvényerőre leendő emelését. És ez természetes is, mert a sommás eljárási törvény a haladás vívmányait a jogélet és jogviszonyok egy részébe átvivén, azok ott rövid idő alatt oly gyökereket vertek, hogy közóhajjá vált azokat a jogélet és jogviszonyok minden terén mielőbb érvényesíteni és a régi merevséget a feledésnek és a multak emlékének átengedni. Addig azonban, mig a régi perrend rendelkezései hatályban vannak, azokkal számolnunk és betartanunk kell. A t. szerkesztőség szíves engedelmével e helyen az 1868. LIV. t.-c. 9. §-ával óhajtok foglalkozni. Ezen szakasz, mely az 1893: XVIII. t.-c. 44. §-ának rendelkezése folytán már csak a rendes eljárásban van még érvényben, következőleg hangzik: <Jogügyek, melyeknek eldöntése a büntető törvények által tiltott cselekmény bebizonyításától és beszámításától függ: mindaddig folyamatba nem tétethetnek, mig azok iránt a büntető bíróság jogérvényesen nem határozott*. Mig egyrészről ezen szövegezésből kétségtelen, hogy a törvényhozót azon nemes intentio vezérelte rendelkezésében, hogy a bűncselekmény a maga utján, a büntető eljárás e'vei szerint alaposan derittessék ki, ez által pedig a beszámítás mérve biztos és reális alapra fektettessék: addig más részről az egyedet, az alanyi jogot, a törvényhozó, talán akaratán kívül minden erre irányult szándék nélkül annyira sújtja és háttérbe tolja, hogy bizonytalanságban vagyunk az iránt, vájjon ezen szakasz valóban azt célozta-e, hogy a magánjogi igény szabad érvényesítése korlátoztassék, a vagy pláne kizárassék ? ! Gondolkodóba ejt e szövegezés a fölött, hogy kényszeríteni akarta-e a törvényhozó a sértett felet, hogy a bűnös ellen feltétlenül büntető uton lépjen fel előbb, ha az ellen magánjogi igényt óhajt érvényesíteni ?; és vájjon ki akarta-e zárni a törvényhozó a magánjogi igénynek polgári uton való érvényesítését, ha a sértett a bűnvádi eljárás megindítását — ha t. i. ez tőle függ — nem kérelmezi ? ; végül micsoda sors vár a magánjogi igényre az esetben, ha a bűncselekmény az elévülési határidő alatt büntető uton bármi okból egyáltalában nem üldöztetett ? Az idézett 9. §-nak méltán nehézményelhető rendelkezése elég világosan mondja ugyan,hogy a megjelölt jogügyek «mindaddig folyamatba nem tétethetne,mig azok iránt a büntető bíróság jogérvényesen nem határozott* de a ^mindaddig* határidőjelző kifejezés oly homályos és kétséges, hogy önkénytelenül azt kérdezzük magunktól: vájjon ama «mindaddig* kifejezésnek tulajdonitható-e azon értelem, hogy a magánjogi igény érvényesítése feltétlenül ki van zárva, ha a büntető eljárás folyamatba nem tétetett ? ; és ebből kifolyólag a mi ezzel egy tekintet alá esik: ha az elévülési határidőn belül a bűnvádi eljárás folyamatba téve nem lett: ezen elévülési határidő eo ipso absorbeálja-e a magánjogi igény érvényesítésére Lapunk mai szám fennálló magánjogi elévülési határidőt is?; más szavakkal: ha a bűnvádi eljárás elévülés folytán meg nem indítható s ekként a bűncselekmény már többé meg nem torolható, elévült-e a sértettnek magánjogi igénye is s illetve a 9. §. rendelkezése folytán nem éivényesitbető az már többé? Szerény véleményem szerint a törvényhozó az idézett 9. i;-nak törvénybe iktatásakor mást nem akart, s nem is akarhatott, mint azt, hogy a polgári biró, ki a magánjogi igény jogossága fölött van hivatva dönteni, oly kétségtelen alapot nyerjen a bűnösség kérdése tekintetében, mely büntető uton jogérvényesen meg lévén állapítva, többé vita tárgyát nem képezheti; hogy ekként a bűnösség kérdése positive vagy negatíve meg lévén állapítva, a polgári bírónak kétségtelen és biztos támpont legyen adva a beszámithatóság mérve tekintetében. Elvileg ezen felfogás helyes ugyan, mert: ha például a bünper megállapította: hogy vádlott sértettet ravasz fondorlattal tévedésbe ejtette és tévedésben tartotta és ez által neki jogtalanul vagyoni kárt okozott, szóval megcsalta; hogy vádlott sértetten lopást követett el; hogy vádlott sértett testi épségét és egészségét veszélyeztette, megsértette, stb. stb. — a polgári biró helyzete nagyon meg van könnyítve, mert a bűnösség kérdésének megállapítása folytán a fenforgó okozati összefüggés alapján könnyen lesz eldönthető a beszámithatóság és kártérítési kötelezettség kérdése; ebből kifolyólag pedig a polgári biró tisztában van azzal, hogy a magánjogi igény (kártérítés) megitélhetó'-e vagy nem ? Gyakorlatilag azonban az elvi álláspont sok tekintetből kifogás alá esik; mert: ha a bűnösség és beszámithatóság kérdése tisztán áll, akkor mi sem akadályozza az eljárt büntető bíróságot, hogy a magánjogi igényt is eldöntse, ha ily irányú kérelem előterjesztetett; ha pedig vádlott a vád és következményei terhe alól felmentetett, még ezzel eo ipso nincs kizárva a magánfél kártériési igényének jogossága, annál kevésbbé, mert a magánfél a polgári per során átvállalhatja a bizonyítási kötelezettség terhét — a mit a hivatalból lefolytatott bünperben nem tett — és kimutathatja polgári peruton azon döntő ténykörülményeket, a melyek magánjogi igényének megalapításához a szoros okozati összefüggésnél fogva szükségesek; mely esetben a bünperben vádolva volt és felmentett, a polgári perben pedig alperessé lett egyén, dacára a bünperben történt teljes felmentésének, mégis elmarasztalandó lesz. Kifogás alá esik az idézett 9. §-nak rendelkezése tehát azért, mert abban nem az az elv van lefektetve, hogy a magánjogi igény polgári uton csak a bűnvádi eljárás megindításának elmulasztása miatt beállott elévülési határidő letelte után, avagy csak akkor érvényesíthető, ha a büntető eljárás már meg nem indítható, (mely elv szintén kifogásolható), hanem benne minden közelebbi meghatározás nélkül oly tilalom látszik kifejezésre juttatva, mely a magánfelet a magánjogi elveknekférintése nélkül korlátozza jogai érvényesítésébenSzerény véleményem szerint a törvényhozó ily tilalmat felállítani sem nem akart, sem nem akarhatott; mert ez esetben ki kellett volna mondania a 9. §-ban azt, hogy ha a bünper (elévülés, halál, stb. okából) meg nem indíttatik, akkor a fél magánjogi igénye eo ipso elévült, megszűnt s többé nem érvényesíthető. Ezt azonban a törvényhozó nem mondotta ki; igy tehát egy anomalicus helyzetet teremtett a 9. §., mely abból áll, hogy mig a bűncselekmény iránt a bűnvádi eljárás megindítása a jóval későbben alkotott és még későbben érvénybe lépett büntető törvény (1878. V. t.-c.) 106. §. szerint 3—20 évi időtartam alatt elévül, addig a magánjog elvei szerint a magánjogi igény érvényesítése hazánkban 32 évi időtartam alatt évül el. Hogy most már a két különböző időtartamú elévülési határidővel hogyan egyeztethető össze a 9. §-nak tiltó rendelkezése? — a törvényhozó nem nyilatkozott, és kétséget hagyott fenn, mely annál kirívóbb, mert a magánjogi igény érvényesítésének elévülési határideje jóval tetemesen hosszabb, mint a bűnvádi eljárás megindítására meghatározott elévülési határidő. (Folytatása következik.) a 8 oldalra terjed.