A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 25. szám - Az eskü kérdéséhez

A JOG 195 polgároknál csaknem kivétel nélkül a «salus reipublicae* a • suprema lex», s mig a polgárok valamennyien vagy legalább is túlnyomó nagy többségük, — valahányszor közérdekű kérdésekről van szó, csirájában el tudják fojtani az önző egyéni érdeket. Igaza van Hélie-nek (id. m. I. köt. 459. í.), midőn azt mondja, hogy mihelyt az állampolgárokat önző indolentia tölti el, elmulasztják érvényesíteni a vádjogot, mely ebben a korban kötelesség is. A vádemelés elmulasztása a római birodalom későbbi korszakában annyival könnyebben megmagyarázható, mert a polgári kötelességérzet fokozatosan csökkent ama nehézségek növekedtével, melyek a vád sikeres keresztülviteléhez szükséges bizonyítási anyagnak összegyűjtésével jártak. Az állam iránti kötelesség érzetének rapid hanyatlását s a vádképviselettel járó terhek fokozatos súlyosbodását nem birták ellensúlyozni azon jutalmak, melyeket a későbbi, különösen a császári törvényhozás azok számára kilátásba helyezett, a kik a vád képviseletét magukra vállalják.") Ezen hanyagságnál még veszélyesebb és még károsabb volt azonban a közállapotokra és az állampolgárokra egyiránt az a nagy elfajulás, mely által a közérdekből nyert nemes hivatás különösen a római birodalom utolsó századaiban felburjánzott corruptió hatása alatt, az eseteknek túlnyomó többségében tisztán önző és aljas céloknak annyira veszélyes eszközévé vált. A ^közérdek és a törvény képviselőjéből — irja Fekete Ódön—a tisztes accusator-ból mások jogtalan megrontására törekvő, önhaszonleső denunciator lett, a ki életre-halálra hajszolta kiszemelt áldozatait. Mindenki keresetforrásnak tekinté hivatását; adta-vette meggyőződését, mint forgalmi árucikket.» «Habár volt idő, irja Zumpt (id. m. (54— 67. 1.) midőn az érzék az igazságszolgáltatás iránt oly általános, a közhangulat oly hatalmas, a hivatalnokok oly kifogástalanok voltak, hogy a visszaélés ki volt zárva: de kétségtelen, hogy már a köztársaság virágzásának idejében a bünperekben vádló gyanánt való eljárást számosan üszletszerüleg űzték életfentartásul s egyúttal mások becsületének és tekintélyének megsemmisítése végett.» Visszaéltek a vádjoggal politikai célokra is különösen választások idejében, s végül mindezen visszaéléseket betetőzte a bírvágy, a törekvés vagyonosabb polgárok gazdagságát alaptalan vádak utján megszerezni. «S minél'gazdagabb volt valaki: annyival inkább kellett rettegnie* Senki, a kinek volt valami veszíteni valója, nem érezhette magát biztonságban. A tisztességes, higgadt és vagyonosabb állampolgároknak nemtelen üldözése boszuból, féktelen pártszenvedélyből, önző egyéni gyűlöletből, irigy nyereségvágyból: ime ez volt az actio popularis elfajulásának szomorú epilógusa ! (Folytatása következik.) Az eskü kérdéséhez. Irta: Dr. LEMBERGER ÁRMIN bajai ügyvéd. Ugyhiszem, szolgálatot teszek a gyakorlat mezején működő jogászoknak, ha időről-időre, azon tarka sorrendben, a mint azt a gyakorlati élet sokoldalú változatosságában felszínre veti, egy oly kérdést tárgyalok e lap hasábjain, és abban a jogászközönség véleményéi kikérem, mely szélesebb körökben érdeklődést kelteni kiválóan alkalmas. Bölcsen tudjuk, hogy a nazarénusoknak vallásuk hitelvei az eskütételt megtiltják. Hogy e vallási tilalom szigorú megtartása mennyi anomáliát terem, hogy mily súlyos anyagi hátrányokkal van egybekapcsolva, azt minden kartársam tudja, ki valaha nazarénust perben képviselt és azért vált pervesztessé, mert nazarénus ügyfele az eskü letételét megtagadta. Azzal kétségtelen tisztában vagyunk mindannyian, hogy egy vallásának dogmáihoz mereven ragaszkodó egyénnel a vallási hitelvek helyessége vagy helytelensége felett vitatkozni a legmeddőbb dolog e kerek világon. Sehol, tán egy vallásnál sem lép a rideg formalismus oly hajthatatlan és konok módon előtérbe, mint épen a nazarénus vallásnál, a melynek követői nemcsak hogy esküt nem tesznek, de a legszigorúbb büntetésekkel sem szoríthatók arra, hogy fegyvert viseljenek. Mig én abban, hogy a nazarénusok esküt nem tesznek, mert hiszen ünnepélyes bizonylást, vagy kézadással megerősített fogadalmat tenni készek, veszélyeztetve éppen nem látom azon magasabb érdekeket, melyeket az államnak törvényei végrehajtásánál feltétlenül szem előtt kell tartania, addig természetesen legszigorúbban kell elitélni a nazarénusok azon vallási különcködését, hogy fegyvert nem fognak, mert ez által védkötelezettségüknek teljes mérvben meg nem felelhetnek. A nazarénusok tehát esküt nem tesznek, de tesznek ünnepélyes bizonylást, olyat, mint a milyent a liberális alapra fektetett 1868-iki perrend 242. §-a -2-ik bekezdésében megállapít mindazokra, kik az eskütételtől saját hitelveik szerint törvényesen fölmentvék, és a milyent a bírói ügyviteli szabályok 275. §-a eló'ir. Ismeretes dolog, hogy ezen ünnepélyes bizonylás foganatára nézve a valósággal letett esküvel minden tekintetben egyenlő és hogy büntetőjogi sanctiója a btkv. 218. §-a íendelkezéséhez képest ugyanaz, mint a valósággal letett esküé. Ennek dacára a nazarénusok nem részesittetnek a törvény hivatkozott kedvezményében, és nem tehetnek az eddig követett gyakorlat szerint eskü helyett ünnepélyes bizonylást, mert a vallás és közoktatásügyi minister 1868. évi aug. 13-án 12,548 és 1875 január ") L. ezekről bővebben: Zumpt Kriminalprocess 52—64. 1. | 13-án, 563. sz. a. kelt rendeletei szerint a nazarénusok nem tartoznak a törvényesen bevett vallásfelekezetek közé. Ekként határozott, hivatkozással a kérdéses ministeri rendeletekre, a fennállott semmitőszék 1876-ban; és a szegedi kir. ítélőtábla 1892-ben megsemmisítette az egész eljárást, a midőn egy a kerületéhez tartozó bíróság egy nazarénussal eskü helyett kézadással megerősített fogadást tétetett le. A követett gyakorlat helyessége felett de lege lata vitatkozni nem szándékozom, de hogy nem teljes de lege ferenda — ha ugyan szabad e kitételt használnom, — azt beigazolni leend jelen sorok feladata. A kérdéses miniszteri rendeletek oly korban láttak napvilágot, midőn Magyarországon a teljes lelkiismereti és vallásszabadság még proklamálva nem volt. De ma, midőn az 1895 : 43. t.-c. meghozatalával a vallás szabad gyakorlása törvénybe van iktatva, midőn meg van valósulva a szép ige, melyért annyi jelesünk éveken át lankadatlan hévvel küzdött, akkor azt hiszem, hogy az az álláspont, melyre az ismertetett miniszteri rendeletek helyezkednek, és melyet a bíróság ma is elfoglal, anachronismus és túlhaladott. A midőn törvénybe van iktatva, hogy mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet, midőn ki van mondva, hogy hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére senkit sem szabad kényszeríteni, akkor nézetem szerint az állam, és képviseletében a bíróság nem kötheti a nazarénusra nézve az eskü le nem tételét azon súlyos következményekhez, melyek azzal rendszerint járni szoktak, hanem meg kell engednie, hogy azon formában tegyék le az esküt, mely vallási érzületüket nem sérti. Mert hogy elvégre az eskü és az ünnepélyes bizonylás közötti különbség pusztán formák és szavak felcserélése, melyek a lényeget nem érintik, az az összehasonlításból legott kitűnik. Az esküt tevő azt mondja: «En N. N. esküszöm a mindentudó és mindenható Istenre*, hogy stb. és e végszavakat mondja: -Isten engem ugy segéljen», az ünnepélyes bizonylást tevő pedig azt mondja: «én ünnepélyes bizonyságot teszek arról*, stb. és a végszavakat mellőzi. Kétségkívül nem a szavakban rejlik ezen aktus fontossága és ereje, hanem abban, hogy a bíróság azoknak, ha az előirt ünnepélyes formában az ö szine előtt mondatnak el, bizonyos fontos perjogi következményeket tulajdonit és bizonyítási eszközként alkalmazza. Sérelem tehát az által, hogy valaki, mert hitelvei azt írják elő, az eskü helyett ünnepélyes bizonylást tesz, senkire sem háiamlik, de igenis erőszak követtetik el azon intim lelki világon, melyet a lelkiismeret és vallás gyűjtőnevével szoktunk megjelölni. De hát ezek szerint méltán kérdhetjük, hogy voltakép mi is lehetett a törvény célja, a midőn az ünnepélyes bizonylás institúcióját meghonosította ? Hazánkban nem létezik bevett vallásfelekezet, mely a formaszerü esküt lenem tenné,és letette azt az izraelita vallásfelekezet is, mielőtt az 181 5. évi 42. t.-c. a bevett vallásfelekezetek sáncai közé befogadta. Önkénytelenül is tehát azon felelet nyomul előtérbe, hogy az ünnepélyes bizonylás esküformája ép a nem bevett vallásfelekezetek számára lett megalkotva és törvénybe igtatva. Dr. Edvi Illés Károly a büntetőtörvénykönyvhöz irt magyarázatában azt mondja, hogy az 1868 : 54. t.-c. 242. §-ában szabályozott ünnepélyes bizonylás nem is annyira a nálunk, mint inkább a külföldön létező vallásfelekezetekre, mint a milyenek pl. a mennoniták, quaekerek stbre való tekintettel állapíttatott meg. A törvény ezen rendelkezése mondja Edvi Illés, leginkább a magyar állam területén tartózkodó és itt tanú gyanánt kihallgatott külföldiekre nézve bir gyakorlati jelentőséggel. Én e megoldást kielégítőnek nem tarthatom, mert alig hiszem, hogy a bíróság, ha egy a mennonita, quaeker, nazarénus avagy herrnhuter stb. vallásfelekezethez tartozó külföldi tanút megesketni óhajt, minden egyes esetben vizsgálja, hogy az a vallásfelekezet a saját hazájában bevett-e, és a saját hazája törvényei szerint tehet-e esküt avagy ünnepélyes bizonylást. Ha pedig a biróság minden vizsgálat nélkül bocsátja a külföldi tanút ünnepélyes bizonylásra, akkor ez egy teljesen indokolatlan előny, melyben a külföldi polgárt a saját hazájabelivel szemben részelteti. Á megoldás tehát nézetem szerint nem is i 11 keresendő, hanem o 11, a hol azt Dr. H e r c e g h Mihály a magyar polgári törvénykezési rendtartásból irt tankönyvének egyik jegyzetében feltalálja, hogy t. i. az 1868-iki perrend megalkotása idején már kilátásba volt helyezve az általános vallásszabadságnak mielőbbi törvénybe iktatása, és hogy ez esetre a fentebb jelzett vallásfelekezet híveire is már előre legyen intézkedés téve. Az igaz, hogy minden polgár egyenlő a törvény előtt és nem szabadna követelni, hogy az egyik fél szigorúbb eskümintára és ünnepélyesség elfogadására köteleztessék mint a másik. — De az kétségkívül tisztán lelkiismereti tény, tisztán a vallási meggyőződés belső és nem mérlegelhető dolga, vájjon az Istenre való hivatkozás súlyosabb esküforma-e, mint egy ünnepélyes bizonylás. Becsületes emberre nézve a puszta becsületszó hangoztatása is esküforma! — A büntető törvény ítélő széke előtt pedig a hamis esküttévő egyforma elbírálás alá esik a hamis bizonylást tévővel, a törvény előtti egyenlőség tehát helyre van állítva, és ez a lényeg, a hol az állam érdekeiről van szó. — Válaszfalat állítani tisztán és kizárólag lelkiismereti dologban, bevett és nem bevett vallásfelekezetek között, az nem hangoztatható össze a vallás szabad gyakorj lásáról szóló törvény magasztos elveivel, és azért indokoltnak I találnám, tekintve, hogy a hazánkban nagy számban élő nazaré| nusok súlyos anyagi károkat szenvednek az által, hogy ünnepélyes bizonylás tételre nem bocsájtatnak, ha az igazságügyminiszter a