A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 21. szám - Kiterjed-e az 1893. évi XVIII. t.-c. 17. §-a az igénykeresetekre - Még egy nehány szó a vevő rosszhiszeműségének kérdéséhez

166 A JOG telenül zavarná, az országot felforgatná . . . törvénytelen tettekből igazság nem eredhet m. I. kötet, 76. lap); Dósa Elek szerint, «azon uralkodóvá kelt vélemény, hogy a szokás törvényrontó erővel birna, alaptalan s veszedelmes is» (Erdélyhoni jogtudomány I. kötet 34. lap), Mit felelünk e nyomásnak látszó argumentumokra? Ha a szokást, mint jogalkotó tényezőt akkor vetjük egybe a törvénynyel, midőn munkáját már bevégezte, midőn a cselekmények gyakoriságából a jogszabály már megállapítható, ha tehát, hogy ugy mondjam, e kútfőt keresztmetszetben tekintjük, akkor még első pillanatra lenne tán alapja a fenti okoskodásnak, de ha analizálunk, ha a szokást jogszabályalkotó tevékenységében : a működés alatt tesszük vizsgálódásunk tárgyává, az az a fenti képlettel élve : azt a szabályalkotó folyamat hosszmetszetében figyeljük meg: Frank és követőinek állításai elvesztik alapjukat. A szokásjogi jogalkotásnál ugyanis a jogszabály, mint egy ex post keletkezik: a szokás mint kútfő, noha a nép jogérzésének legközvetlenebb kifejezője — indirecte alkot jogszabályt, miután testét, egész lényét oly gyakori és egyenlő cselekmények képezik, melyeknek eredeti, tulajdonképeni céljuk éppen nem a jogszabályalkotás ; — a ki e cselekményekben közreműködik, távolról sem gondol arra. hogy ő most a jogalkotás nagy munkájában vesz részt : alkalmaz egy jogszabályt, melyet jogérzése elő ir ; 'Sy jár a többi személy is, ki hasonló körülmények közé jut. E gyakori egyenlő tettek összességükben, visszahatásukban az esetenként alkalmazott jogszabály létezését mintegy constatálják; itt a jogszabályalkotás annak megtartásával összeesik. Igen szépen fejezi ezt ki dr. Lechner Ágost : «a törvény hozatik, a szokásjog megtartatik.» A szokást alkotó cselekmények tehát midőn a bennük letükröző jogszabálylyal az ellenkező törvényt lerontják, nem tartalmaznak tudatos, nyilt törvénytelenséget. A cselekmény szereplői egész jóhiszemüleg értelmezik a törvényt, s midőn a vonatkozó viszonyra a törvénytől eltérő szabályt alkalmaznak, ezt észre sem veszik. Lassan, lépésről-lépésre jön létre az eltérés, mig végre az uralgó életviszonyra már nem a törvényt, hanem az ezzel ellenkező — a nép valódi, materialis jogérzetét kifejező — hosszas gyakorlat megállapította jogszabályt ismerjük el normául. Nyilt törvénysértésről, országfelforgatásról tehát, a mitől Frank fél, nincs, nem is lehet szó, mert mint láttuk, adesuetudó, illetőleg a contraria consuetudó célja nem a törvénytelenség vagy igazságtalanság, hanem az, hogy egy bizonyos életviszony rendezésére megfelelő, a nép jogérzetébó'l folyó jogszabályt alkalmazzon. Nem hagyhatom említés nélkül, hogy régi törvényeink közül kettő: az 1723: XV. t.-c. és az 1791: XII. t.-c. a szokás törvényrontó erejét egyenesen kizárja, kimondván, hogy törvényt csa'<< törvény törölhet el. Ez elvi kijelentésre igen egyszerű a felelet: a szokás, mint souverain jellegű jogalkotó tényező, erejénél fogva e tételnek is derogál, nem ugyan ellentétes elvi enunciációval, mert ez a fent kifejtettek szerint lehetetlen, s a szokás jogalkotó működésével ellenkeznék, hanem ugy, hogy egyes törvényi szabályokat ezután is hatályon kivül helyez, s ezzel hallgatag, implicite már lerontotta a fent hivatkozott két törvény rendelkezését. Erre a logikára az ellennézet védői azzal állhatnak elő, hogy ez circulus vitiosus: azzal bizonyítok, a mit bizonyítani akarok. Megkísértem hát e két törvényhely értelmét más módon tételem bizonyítására felhasználni, illetőleg kimutatni, hogy az azokban letéteményezett elvi kijelentés álláspontomat a legkevésbé sem ingatja meg. A XVIII. század, melynek e két törvény szülötte, az absolut államok százada, melynek fő tantétele, hogy egyedül az állam feje: önmagában a törvényhozó, hogy törvény identikus fogalom az államfő akaratával — minden jogszabály, mely eredetét más forrásból meriti, visszaélés. E tétel a nyugati absolut állomokban törvénybe lett iktatva s utánzás, receptio folytán a magyar törvények közé is felvétetett, de azt nálunk a gyakorlat soha nem alkalmazta, ellenállt annak maga az alkotmány, mert Magyarország az 1848. utáni két évtizedet leszámítva, soha absolut állam nem volt; nálunk mint alkotmányos államban az államfő akarata egymagában soha törvénynyé nem vált, hanem a törvénynek ugy, mint a szokásnak, mindig a népautonomia volt forrása, mert — igaz ugyan, — hogy törvényt közjogunk szerint az országgyűlés a királyIyal együtt hozza, de a királyi hatalom, a koronát megillető hatalom is tulajdonképen a nemzet akaratában bírja eredetét. Vonatkoznak pedig az itt mondottak különösen az 1723: XV. törvénycikkre. Az 1791: XII. törvénycikk felvételének oka pedig II. József uralkodásában keresendő, ki korát megelőzve, az akkori jogot túlhaladott álláspontnak ismervén fel, lelkesedéstől áthatva ujitott, de működésében eltekintett minden alkotmányos formától, senkit meg nem hallgatva, önkényes rendeletekkel hitte célját elérhetni, országát boldogíthatni. Az ilyetén való eljárás azonban közjogunk sarkalatos alaptörvényeibe ütközött, bármily nemes volt is 11. József célja, ennek elérésére használt eszközöket alkotmányunk nem tűrhette, jónak, sőt szükségesnek látta tehát a nemzet, hogy az ily alkotmányt veszélyeztető eljárást egyszer és mindenkorra kizárjon, meghozza az 1791: XII. törvénycikket, melyben kimondja, hogy törvényt csakis a király és az országgyűlés együttesen törölhet el. Nem az volt tehát a törvénynek célja, hogy a törvény és szokás közötti viszonyt rendezze, hisz' a törvényhozó e rendelkezés meghozatalakor nem is gondolt a szokásra, a cél közjogi, alkotmánygarancia kimondása! Tudva ezt, nem szabad a törvényhelyet kiragadnunk s abba a legerőltetettebb magyarázattal azt beledisputálni, hogy itt a szokás derogativ erejét akarta a törvény kizárni. Erős meggyőződésem, hogy sikerült tételemet az ellenargumentumokkal szemben beigazolni, végezetül csak azt jegyzem meg, hogy ha a felsorolt s nézetem szerint tarthatatlan érvek mind megállanának is, a tények elől még sem zárkózhatunk el, már pedig ezek azt igazolják, hogy számos esetben jött létre szokás folytán oly szabály, mely egy előbbi törvényt becikkelyezte jogszabályt hatályon kivül helyezett. A controversiát maga az élet, a concret helyzet, a viszonyok oldják meg, és gyakorlatilag kétségtelen, hogy akár elismerjük a szokás törvényrontó, derogativ erejét, akár nem, az — tekintettel a napjainkban is sűrűn előforduló esetekre — valósággal, realiter létezik. Még egy néhány szó a vevő rosszhiszeműségének kérdéséhez.* Irta: CSIPKÉS ÁRPÁD, csíkszeredai kir. törvényszéki bíró. A «J o g» folyó évi 13. számában Göldner Károly brassói kir. törvényszéki biró «Jóhiszeműség és telekkönyv » cimü igénytelen cikkemet becses figyelmére méltatja, egyszersmind azonban szigorú bírálatban részesiti, az abban nyilvánított felfogást és az ott idézett felsőbirósági határozatokból vont következtetést téveseknek nyilvánítja. Legyen szabad egészen röviden és tárgyilagosan az utóbbiaknak: a felfogásnak és a következtetésnek védelmére kelnem. Szükségesnek tartom szabatos körvonalozását annak az álláspontnak, melyet az ujabb hazai joggyakorlat által elfoglaltnak látok, mert ugy veszem észre, a félreértés lehetősége fenforog. Én ugy kivánom érteni az általam előadottakat, hogy az érvényes szerződésen, tehátjogügyleten alapulójogos igényről (nem a szerződésről esetleg kiállított okiratnak, mely hamis is lehet, létezéséről) való tudomás állapítja meg az utóbbi vevő roszhiszemüségét. Lehet hogy tévedek, de én most is azt hiszem, hogy ezen tudomás elegendő és hogy az általam idézett felsőbirósági határozatok igy értelmezendó'k. Megengedem, hogy a tisztelt collega által emiitett «egyéb körülmények* az igény alaposságát kellő világításba helyezik, a tudomást határozottabbá teszik, de azt már tagadnom kell, hogy a rosszhiszeműséghez a jog (rendszerint tulajdonjog) megszerzéséről való tudomás volna szükséges; hiszen ha a későbbi vevőnek ilyen tudomás imputáltatnék, ez ellen már csakugyan alaposan vethetné ellen a ptk. 431. §-át, arra hivatkozva, hogy a korábbi vevő a jogot még nem szerezte meg és az esetleg tényleg fenálló «ellenkező jogállapot» dacára igaza volna abban, hogy a korábbi vevőnek, ha az ingatlant birtokolja is, miután a ptk. szerint az átadás ingatlanoknál a tulajdonjognak nem szerzési módja, ehhez csak igénye van. Épen igy nem fogadhatom el szerény felfogásom megdöntésére alkalmas érvekül a tisztelt collega által az általam idézett határozatokból kiemelt mozzanatokat, mert hiszen azok csupán a tudomás fenforgásának bizonyítására szolgálhatnak, de a tudomás tartalmát nem bővítik és igy nem is érintik a megtámadott álláspont lényegét. Végül még egy tekintélyes jogi iróra hivatkozom. Zlinszky Imre -a magyar magánjog mai érvényében* cimü müvében (5. kiadás 261. és köv. 1.) a következők olvashatók: Vitás kérdés az, ha vájjon megállapitja-e magában véve a roszhiszemüségét az, hogy az utóbbi vevő az előbbi vételről s illetve a vevőnek ez által szerzett igényeiről tudomással birt, és feljogositja-e már magában ez a körülmény a korábbi vevőt arra, hogy az utóbbi vevőnek nyilvánkönyvi jogát roszhiszemüség alapján megtámadhassa. . . . Legújabban itt is, amott is íugy a lajtántuli, mint a hazai felsőbíróságoknál) az érintett tudomás által a roszhiszemüségét megállapítottnak találják>. (Itt jegyzet alatt felsőbirósági határozatok vannak idézve). Ismételem, tévedhetek; de a tisztelt collega felelete által az igénytelen cikkemben előadottakat megdöntve nem látom. Kiterjed-e az 1893. évi XVIII. t.-c. 17. §-a az igény keresetekre. Irta : HOCHFELDER JÓZSEF szabadkai kir. bir. aljegyző. A sommás eljárásról szóló törvény 17. §-a azt mondja, hogy ha a kereset a felek vagy az ügy hiányos megjelölése, az aláírás vagy a képviselő igazolásának hiánya miatt az idézés kibocsájtására nem alkalmas, a bíróság a keresetet rövid záros határidő mellett kijavítás végett visszaadja. A határidőn belül kijavítva beadott kereset ugy tekintetik, mintha eredetileg helycsen lett volna beadva. A végrehajtási eljárásról szóló törvény 93. §-ának második bekezdésében az a rendelkezés foglaltatik, hogy ha a hiánypótlás * Ezzel a vitát befejezettnek tekintjük. Á szerkesztőség.