A Jog, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1897 / 20. szám - A tényleges birtokos tulajdonjogának bejegyzése az örökösödési eljárásban

A J telekkönyvi tulajdoni jog örökhagyó számára megszereztessék, ha másképen nem megy, az által, hogy az 1892: XXIX. törvénycikk rendelkezései alapján mint tényleges birtokos a telekkönyvbe bejegyeztessék. (181)4: XVI. törvénycikk 67. és 68. §§.) A másik mód pedig abból áll, hogy oly esetekben, ha az örökhagyó tulajdonául oly ingatlan van a telekkönyvben bejegyezve, mely nem öt illeti, hanem más, harmadik személyt, a kir. közjegyző köteles a hagyatéki tárgyalás alkalmával odahatni, hogy az örökösök, annak a személynek hozzájárultával, a kit az ingatlan illet, telekkönyvi bejegyzésre alkalmas okiratot állítsanak ki. (1894: XVI. törvénycikk 70. §.) Az uj örökösödési eljárás tehát, mint ezekből látható, komolyan arra törekszik, hogy a telekkönyv a tényleges birtoklással összhangzásba hozassék; és miután mindazon hagyatékok, melyekhez ingatlan vagyon tartozik, hivatalból tárgyalandók, csakugyan lehetne reményleni, hogy idővel a legzavarosabb telekkönyvi állapotok is rendezve lesznek, ha — most jön a ha! Ezen «ha» azt jelenti, hogy a dolgok nem mindig oly simán folynak, mint azt a törvény contemplálta, hogy vannak nehézségek, melyek gyakran a kivánt cél elérését meggátolják, hogy vannak számos esetek, midőn az 1892: XXIX. törvénycikk rendelkezéseit egyáltalában nem lehet alkalmazni, ismét más esetek, a midőn e törvény ugyan alkalmazható, de — mint alább kimutatni fogom a munka hiába való, az eljárásnak nincs eredménye. Nézzük mindjárt a kezdetet, a hagyatéki eljárás megindítását. Azt kérdem: lehet-e reménylenünk, hogy az 1894: XVI. törvénycikk 4. §-a rendelkezése mindenkor pontosan megtartatni, azaz mindazon esetekben, ha a hagyatékhoz ingatlan vagyon tartozik, a hagyatéki eljárás hivatalból megindittatni fog? «Kétségkivül> fognak erre válaszolni, <miután a törvény azt elrendeli, annak meg kell lenni*! Ne felejtsük azonban, hogy az 18(i!-': L1V. és 1877: XX. törvénycikkekben is ki volt mondva, hogy mindazon esetekben, hol mint örökösök kiskorúak vannak érdekelve, a hagyatéki eljárás hivatalból indítandó meg. És mégis mit láttunk a múltban? Számtalan hagyaték, bár kiskorúak érdekelve voltak, nem tárgyaltalott, de még a haláleset és leltár sem lett felvéve. Pedig akkor a községi és körjegyzők még nem voltak állami anyakönyvvezetők és annyi munkával megterhelve, mint jelenleg. De tegyük fel, hogy a mai jegyzők pontosabbak és szorgalmasabbak elődeiknél és igy elvárható, hogy minden esetben, ha valamely örökhagyó után ingailan vagyon hátramarad, azt a törvény 12. §-ának megfelelően a halálesetfelvételben különösen felemlíteni fogják. A hagyatéki bíróság most elrendeli a leltározást. Azon ingatlanok, melyek örökhagyó telekkönyvi tulajdonát képezik, vagy ha nincsenek is nevére irva, de azokra vonatkozó valamely szerződés, esetleg más okirat felmutattatik, melyek alapján az illető telekkönyvi kivonatokat beszerezni lehetett, könnyen leltározhatok. De mi lesz oly ingatlanokkal, melyekre nézve semmiféle adatok rendelkezésre nem állanak és melyekről az örökösök legfeljebb csak annyit tudnak megmondani, hogy az illető ingatlan egy hold szántóföld vagy egy szilvás kert, vagy egy szőllő ? Ilyen esetekben telekkönyv és helyrajzi számok kipuhatolása felette nehéz és csakis a szomszédok telekjegyzőkönyveinek és a térképek tanulmányozása által lehetne célt érni. Már pedig, hogy a községi vagy körjegyző e miatt a gyakran 30—40 kilométer távol a telekkönyvi székhelyre beránduljon és ott napokig kutatásokat eszközöljön, nem igen képzelhető. Mert, eltekintve attól, hogy ezen utazás költségeit sajátjából kellene viselni — nem járván ezért külön dij, — ezt már azért sem teheti, mivel azt ideje nem engedi. A jegyző tehát gyakran a legjobb akarat mellett sem lesz képes a leltárban az összes hagyatéki ingatlanokat feltüntetni, azoknak hol egyike, hol másika kimaradni fog és az örökösök — különösen ha valamely csekélyebb értékű ingatlanról van szó, tartván a helyszíni eljárás költségeitől — óvakodni fognak, e miatt felszólalni. De vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ilyen esetek csak kivételesen fognak előfordulni és többnyire mégis sikerülend, a hagyatéki ingatlanokat «felfedezni*. A leltár tehát végre elkészül, az anyag meg van. Lássuk most, hogyan fogja azt a további munkával megbízott kir. közjegyző feldolgozhatni. A hagyatéki tárgyalás, ha a hagyatékhoz oly ingatlan tartozik, melynek tulajdoni joga nincsen az örökhagyó javára bejegyezve, az 1894: XVI törvénycikk 52. §-a értelmében a helyszínén megtartandó lévén, a kir. közjegyző kirándul az illető községbe és ott a hagyatékot annak rendje és módja szerint letárgyalja. Midőn ama bizonyos, nem az örökhagyó tulajdonául bejegyzett ingatlanra kerül a sor a kir. közjegyző és az örökösök között a következő párbeszéd folyik: Kir. közjegyző: <<felhivom önöket, miszerint a Nagy Pétertől vett szőllőre vonatkozó szerződést bemutassák.>< Az örökösök: «Ha ilyen volna, akkor jogelődünk még éltében azt nevére íratta volna. Kir. közjegyző: «Mivel tudják tehát e szőllőnek örökhagyóra történt átháramlását igazolni*? Az örökösök: «A Nagy Péter által kiállított nyugtával. Különben az egész falu tudja, hogy ő a kérdéses szőllőt jogelődünknek eladta.* Kir. közjegyző: «Az egész falu tudja! Akkor az 1892: XXIX. I törvénycikk intézkedéseit alkalmazni fogom.» A kir. közjegyző most kihallgatja az elöljáróság tagjait, kik az ő felhívására egy községi bizonyítványt kiállítanak, melyben azt bizonyítják, hogy tudomásuk van arról, hogy örökhagyó a kérdéses szőllőt már tíz évvel azelőtt Nagy Pétertől megvette és az óta folyton annak békés birtokában van. Ugyanezt igazolják a kihallgatott bizalmi férfiak is. Minden pompásan megy — egyszerre azonban váratlan fordulat beáll. Egy uj személy megjelenik, ki magát, mint Nagy Péter bemutatja. Kir. közjegyző: «Ön Nagy Péter, a telekkönyvi tulajdonos> ? Nagy Péter: «Igen is az vagyok.> Kir. közjegyző. «Akkor tudomására hozom, hogy jelenlevő örökösök az ön által eladott szőllőn, jogelődjük, mint tényleges birtokos, tulajdonjogának bejegyzését kérték. Mit szól hozzá ?» Nagy Péter: «Ellenmondok!» Kir. közjegyző: «De az elöljáróság azt bizonyítja, hogy ön e szőllőt tényleg örökhagyónak eladta.» Nagy Péter: «Ellenmondok!» Kir. közjegyző: «A bizalmi férfiak is azt igazolják.» Nagy Péter: «Ellenmondok!» Kir. közjegyző: «Itt van a nyugtája, melyben elismeri, hogy a vételárt hiány nélkül felvette.» Nagy Péter: «Meglehet, de azért ellenmondok! A kir. közjegyző most a már felvett «külön jegyzőkönyvet* összetépi, a helyhatósági bizonyítványt, a bizalmi férfiak nyilatkozatát, a nyugtát stb. az örökösöknek átadja, utasítván őket, hogy igényeiket a törvény; rendes utján érvényesítsék. (1886: XXIX. törvénycikk 44. §.) O pedig kocsira ül és haza indul, az uton a felett elmélkedvén, hogy miért kellett neki tulajdonképen ebbe a községbe kimenni, a midőn ő sokkal rövidebb uton, időveszteség költség és fáradság nélkül is megtudhatta volna, hogy Nagy Péter uram telekkönyvi bejegyzésre alkalmas okiratot kiállítani nem fog. Még cifrább, de azért ép oly eredménytelen az eljárás, ha a telekkönyvi tulajdonos már nem él. A hagyatéki tárgyalás természetesen ez esetben is a helyszínén megtartandó lévén, a kir. közjegyző oda rendeli az elöljáróság tagjait, a bizalmi férfiakat, a szomszédokat, az illető hitfelekezet helybeli lelkészét és végre oda idézi a kétféle örökösöket, azaz ugy az illető örökhagyó, mint a telekkönyvi tulajdonos örököseit. Ilyen nagy apparátussal hozzáfog a telekkönyvi akadály elhárításához. A helyhatóság ismét készségesen bizonyítja, hogy örökhagyó az illető ingatlant a 15 évvel ezelőtt elhalt Kis Pál telekkönyyi tulajdonostól megvette és azóta folyton annak békés birtokában van. Ugyanezt igazolják a bizalmi férfiak, a szomszédok, valamint az illető hitfelekezet lelkésze, ki a helyhatósággal azt is bizonyítja, hogy K i s Pál után a községben lakó örökösökön kivül más leszármazó nem maradt és hogy végrendeletet nem hagyott hátra. Minden tehát be van bizonyítva — csak K i s Pál örökösei makacskodnak, semmit sem akarnak elismerni és semmiképen sem akarják megengedni, hogy örökhagyónak, mint tényleges birtokosnak, tulajdonjoga bejegyeztessék. A tényleges birtokos jogutódai kíváncsian néznek a kir. közjegyzőre, váljon mit fog most tenni és maguk is elcsodálkoznak, midőn a kir. közjegyző azt mondja, hogy ezen ellenmondás a tényleges birtokos tulajdonjogának bejegyzését nem akadályozza. (1886: XXIX. törvénycikk 53. §.) «Azt szeretnénk látni: ki fogja a mi beleegyezésünk nélkül apánkat a telekkönyvből kitörölni*! kiabálnak Kis Pál leszármazói és nagy szitkok között eltávoznak. Néhány nap múlva megjelennek a telekkönyvi hivatalban és ott nagy rémületükre azt hallják, hogy a kir. közjegyző szavát beváltotta, az «erőszak* tényleg elkövettetett — a tényleges birtokos tulajdonjoga bejegyeztetett. A felizgatott örökösök természetesen ismét nagy lármát csapnak, de a telekkönyvvezető hamar megnyugtatja őket: «a mit a kir. közjegyző mond, az még nem szentírás. Önöknek szabadságukban áll ellenmondással élni, a mihez nem kell egyéb, mint annak igazolása, hogy önök a telekkönyvi tulajdonos leszármazói*. (1886: XXIX. törvénycikk 46. §.) «Csak az kell? — Akkor ellenmondunk»! Másnap az ellenmondás már ott van a telekkönyvi hatóságnál, felszerelve az illető hitfelekezet lelkésze által kiállított családi értesítővel. És harmadnap a tényleges birtokos tulajdonjoga már ismét ki van törölve és a megelőző telekkönyvi állapot helyre van állítva. (1886: XXIX. törvénycikk 64. §.) Ez tehát az eredmény! Azért kellett a kir. közjegyzőnek a helyszínén megjelenni, ott az elöljáróság tagjait, bizalmi férfiakat, szomszédokat, papot, kétféle örökösöket kihallgatni, anyakönyvi kivonatokat, helyhatósági bizonyítványokat beszerezni, jegyzőkönyveket felvenni — mindezt azért, hogy örökhagyónak, mint tényleges birtokosnak tulajdonjoga bejegyeztessék, de azután hamar ismét kitöröltessék. Itt valóban az ember önkénytelenül felkiált: <Sok hűhó semmiért*! A tényleges birtokos tulajdonjogának bejegyzése tehát a legtöbb esetben nem sikerül és a hagyatéki bíróság olyankor kénytelen az illető hagyatéki ingatlant az örökösöknek «csak birtokba beszavatolni* utasítván őket, hogy erre vonatkozó jogaikat