A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 3. szám - A végrehajtási kérvény példányainak száma

A JOG 21 seket kell-e neki is megindítani, mint a magánjogi hitelezőnek, vagy részesül-e valamelyes előnyben? Másodszor pedig azt jegyzem meg, hogy a cikk keretében felhozott bírósági határozatok a tölvetett kérdésnek csak egyik oldalát világítják meg, mert azt, hogy a törvény ezen kitétele -az ingóságokat a váltóeljárás szabályai szerint kielégítésre fordíthatja. mikép értelmezendő, épen nem olvashatjuk ki az idézett felsöbirósági határozatokból. Nézetem szerint az a váltóbirtokos, ki adósának ingóira magánúton zálogjogot nyert, egyes egyedül azon előnyben részesül, hogy a mennyiben csupán csak a zálogtárgyból keres kielégítést, nem szükséges neki formális kielégítési végrehajtási kérvényt beadnia. Keresetet okvetlen kell hogy indítson, és ebben a nézetemben még az idézett birói határozatok sem ingatnak meg. Erre a conclusióra jutunk, ha a váltótorvény 106. §-ának bekezdését és első pontját, valamint a váltóeljárásról szóló ministeri rendelet 2. §-át és a végrehajtási törvény 115. §-át egymás mellé állítjuk. A váltótörvény 10ri. §-ának bekezdésében előforduló ezen szavak «v á 11 ó i uton kielégítheti* minden kétséget kizárólag kötelességévé teszik a váltóbirtokosnak, hogy keresetet indítson, mert <váltói ut-> alatt, a mennyiben nem perenkivüli ügyről van szó, egyedül a kereset-inditás érthető. Igen ám, de hol marad aztán az előny, mely a váltóbirtokost illeti r Mert hogy a törvény ezt ilyenben részesíteni akarta, okvetlen föltételeznünk kell. Az előnyt a váltótörvény a 106. § 1. pontjában nyújtja, mondván, hogy az ingókat a v á 11 ó e 1 j á r á s szabálya* szerint kielégítésre fordíthatja. Irányadók tehát a váltóeljárás szabályai. Tekintve azonban, hogy az egész rendeletben ide vágó pozitív intézkedést nem találunk, meg kell elégednünk a rendelet 2. §-ával, mely azt mondja, hogy váltóeljárás alá tartozó peres ügyekben ... az 1881. évi LX. t.-c. szabályai is alkalmazandók. És most ráutalok a végrehajtási törvény 115. íj-ára. Ha ezt figyelemmel elolvassuk, azonnal észreveszszük, hogy a törvény a fent idézett 106. §-ra való egyenes hivatkozás mellett az árverés elrendeléséről beszél. Közönséges civil-perekben csak a kielégítési végrehajtást rendeli el a biró, míg az árverés kitűzéséért, a mennyiben csak az ingók foglaltattak le és a mennyiben a végrehajtási törvény 104. és 109. §-ában körülirt esetek fenn nem forognak, egyenesen a kiküldötthöz fordulunk. Miért használja tehát a törvény épen itt az <elrendelni» szót. A törvény itt nyilván jelezni akarja, hogy a váltóbirtokos, ki magánúton zálogjogot nyert, a formális kielégítési végrehajtási kérvény beadása alól —a mennyiben, mint már hagsulyoztam, csupán a zálogtárgyból keres kielégítést — föl van mentve. Neki pusztán egy árverési kérvényt kell beadnia, melyben előadván azt, hogy magát csak a zálogtárgyakból kívánja kielégíteni, árverést kér. A biró illetve a törvényszék, az árverést elrendeli, a zálogtárgyak megbecsülése végett az illetékes járásbíróságot kiküldött rendelése végett megkeresi, a további eljárás pedig a kiküldött dolga, miként az a 115. § egész szelleméből kivehető. A § azon közbevetett rendelkezése, hogy «ezen esetekben igény bejelentésére felhívásnak stb. nincs helye*, mely rendelkezés tehát látszólag azt akarja jelezni, hogy igenis van megelőző foglalás, nem akadályoz engem a conclusióban. Nézetem szerint ugyanis csak szerkesztési hiba, hogy ez a közbevetett rendelkezés ilyen csonka alakban került bele a törvénybe. Ugy kellett volna szerkesztetnie ennek a mondatnak, hogy «ezen esetekben sem előzetes foglalásnak, sem igénybejelentésre felhívásnak stb. nincs helye*. Még egyet! Nézetemben, hogy ilyen esetekben előzetes kielégítési végrehajtási kérvény nem szükséges, megerősít a 115. § utolsó bekezdése, mely az ezen eljárás során hozott bírósági végzés elleni felfolyamodás megengedettségéről szól. Milyen végzésre céloz ez az utolsó bekezdés ? Ha kielégítési végrehajtást elrendelő végzésre célozna, akkor fölösleges volna a felfolyamodás megengedettségét külön kiemelnie, mert hiszen erről már a 34. §-ban beszél a végrehajtási törvény. Nem marad tehát más föltevés, mint az, hogy a törvény itt csupán az árverést elrendelő végzésre céloz, mely végzést a törvény különös figyelemben kívánt részesíteni azért, mert a bíróság előleges végrehajtást elrendelő végzés nélkül mindjárt árverést rendelő végzést hoz. S hogy a törvény csakugyan pusztán erre az egy végzésre gondolt, mutatja az a körülmény, hogy a 115. § utolsó bekezdésében a végzés szó csak egyes számban fordul elő, holott ha a biró ilyen esetekben végrehajtást elrendelő végzést és árverési végzést is hozna, akkor a törvénynek v é g z és e k r ől többes számban kellene beszélnie. A végrehajtási kérvény példányainak száma Irta: Dr. WEISZ SÁNDOR ügyvéd Német-Bogsány Dr. Plopu György már sok érdekes dolgot közölt velünk e lapok hasábjain, de azt a kérdést, melyet fenti cím alatt felvetett és félig megoldott, félig megnyitva hagyott, sem jogbölcsészeti, sem történeti szempontból érdekessé tenni nem lehet. Ha a kérdést meg akarjuk oldani, azaz ha a törvényhozó akaratát ki akarjuk nyomozni, csakis grammatikai uton magyarázhatjuk a törvényt. Ezenfelül meg lehet még kisérteni azt az eljárást, hogy a törvény ide vonatkozó szakaszait jongleur módjára össze-vissza dobáljuk, azután pedig megpróbáljuk, hogy mely alakulat az, melyben az egyensűlyt helyre lehetne állítani. Dacára azonban annak, hogy a kérdés kizárólag csak gyakorlati fontossággal bir, a tárgy felszínre hozását mégis köszönettel veszszük, mert ily módon a kérdésben valószínűleg «határozatot> fognak hozni, és mert a praxis emberére nézve mégis csak jó, ha tudja hogy egy beadványt hány példányban kell benyújtani. Egyrészt megszabadul a kellemetlenségektől, melyek az ily — esetleg sürgős beadvány visszaadásával járnak, másrészt nem kell a papirt meg bélyeget hiába fecsérelni. Szerintem tehát nem az a fő, hogy a kérdést miként oldjuk meg, hanem az, hogy az eljárás egyáltalán egyöntetűvé tétessék. Ebből kiindulva nem is szóltam volna a kérdéshez, ha nem esett volna meg velem a napokban az az eset, hogy visszakaptam hiánypótlás végett egy végrehajtási kérvényt, melyet — ingó- és ingatlanra vezetett végrehajtásról lévén szó — annyi példányban nyújtottam be, mint ezelőtt mindig, azaz hogy úgy nekem, mind a 4 végrehajtást szenvedőnek mind pedig a kiküldöttnek és a tkvi hatóságnak egy-egy példány jusson; ha nem gyanítottam volna mindjárt, hogy ez csakis Plopu György dr. úr cikkének lehet eredménye és ha nem győződtem volna meg később, hogy a visszaadó végzés értelmi szerzője csak ugyan a cikkíró úr. O azokat, kik a kérdésben állást foglaltak, két táborra osztja. Az egyikcen azt tartják, hogy ingó és ingatlan végrehajtás esetén a végrehajtási kérvény mindegyik végrehajtást szenvedett részére 2—2 példányban nyujtassék be, és hogy ezek egyike a végrehajtás elrendelésekor másika pedig az ingókra vezetett végrehajtás foganatosításakor kézbesitessék. A másik pártnak a túlnyomó többségben levőnek — az a nézete, hogy a végrehajtási kérvény ceteris paribus csak annyi példányban nyujtassék be, hogy minr'egyik végrehajtást szenvedő részére csak egy-egy példány jusson és hogy ezt az ingó végrehajtás foganatosításkor a kiküldött kézbesítse. Ez osztályozás azonban nem kimerítő, csekélységem például sem az egyik sem a másik nézetéhez nem csatlakozhatik. Helyesnek tartom, hogy a végrehajtási kérvény a kérelmező, a kiküldött meg a telekkönyvi hatóság részére szánt példányokon kivül csak annyi példányban nyujtassék be, a hány végrehajtást szenvedő fél van, de hogy ez utóbbi példányokat a reá vezetett végzéssel ne a kiküldött az ingó végrehajtás foganatosításakor, hanem az elrendelő bíróság kézbesítse a tvk. rdts általános szabályai szerint. Ez eljárást következőkép lehet indokolni. A végrehajtási törvény általános tehát úgy ingó mint ingatlan végrehajtásra vonatkozó — határozataiban a 6. §-ban kétséget kizáró módon irja elő a példányok számát. Ezen rendelkezéssel a vhjtási törvénynek a kézbesítésre vonatkozó szabályai semmiféle ellentétben nem állanak, de még akkor is, ha ellentétben nem állanának akkor is ezeket kellene az előbbiekkel összeegyeztetni és nem megfordítva. A végrehajtási törvény példányainak számát meghatározó közvetlen és nemcsak következtetés utján levezethető rendelkezéséivel a törvény 2Í-. §-a ellentétben nem áll, mert a 12. §-ának 1. pontja világosan azt rendeli, hogy a kérvény megfelelő példányára vezetett végzés nem mindig, hanem csak rendszerint kézbesítendő a végrehajtást szenvedettnek a foganatosításkor. Nem áll ellentéthen a 19. § 1. pontja sem, mert az is csak ily feltételes rendelkezést tartalmaz. És habár a törvény rendelkezéseinek ezen feltételezését első sorban a 19. § 2. a 24. § 3. és a 25 § 1. meg 3. pontjában foglalt kivételekre kell vonatkoztatni; én mégis abban, hogy ezen kivételekre hivatkozás nem történik, és hogy az általam hivatkozott rendelkezések csak általánosságban említik azt, hogy a végrehajtást rendelő végzésnek a foganatosításkor történő kézbesítése alól vannak kivétielek is, vlágos útmutatást látok arra nézve, hogy a végrehajtást rendelő végzést az esetben, ha a törvény 139. §-a értelmében már kézbesittetett, a foganatosításkor újból kézbesíteni nem kell. Megerősít ezen nézetemben az, hogy a törvény végrehajtást szenvedettnek a 24. §-ban, az ellenvélemény szerint feltétlenül biztosított jogával igen rövidesen bánik oly esetben, midőn őt honn nem találják, vagy midőn lakhelyétől különböző helyen történik a foganatosítás. Végre pedig ezen felfogás helyességét igazolja az a körülmény, hogy a most említett eljárás során, végrehajtást szenvedett rendes körülmények között előbb kapja meg az elrendelvégzést, mintsem az ingó végrehajtást foganatosítanák, vagy pedig ezzel egyidejűleg. Az, hogy végrehajtást szenvedett ezen végzést a foganatosítás után vagy pláne sokkal későbben kapná meg, az már rendellenesi ség, melyre törvény szerkesztésénél különösen súlyt fektetni nem lehet, de mely késedelem másrészt végrehajtást szenvedőre nézve semmiféle joghátránynyal nem jár. Belföld. Az uj bűnvádi törvényjavaslat tárgyalása a képviselőház igazságügyi bizottságában. A képviselőház igazságügyi bizottsága Teleszky István elnöklésével tartott ülésében tolytatta a bűnvádi eljárásról szóló törvényjavaslatnak és pedig a vizsgálatról